laptos

laptos

Kitalált történet a Warcraft történelmében

A WoW lore nagy kedvelője és a játék rajongója vagyok, és unaloműzésként találtam ki ezt a kósza történetet a karakteremről, aminek első részét most szeretném megosztani veletek is.

Bár a játék népszerűsége jelenleg csökken, és sokan vannak már a gamerek között, akik nem is ismerik a WarCraftot, azért remélem, hogy aki mégis jártas valamennyire a lore-ban, és beleolvasgat kitalált történetembe, annak pár percnyi kikapcsolódást okozok :)

Első

 

Hosszú, koszos köpeny takarta a bűnös férfit, teljesen elrejtve őt minden szem elől. Fejét nem kapucni fedte, hanem szürke, vastag szövésű zsák, kezeit pedig egy erős lánc rögzítette egymáshoz a rongykesztyű alatt. A bilincs el volt kopva, rozsdafoltjain még a nap rávetülő fénye sem tükröződött. Meg sem mondta volna senki, hogy ez a lánc valaha a vasüllői törpök büszke munkáinak egyike volt. A nehéz csuklópántból egy újabb vaskötél vezetett a rab hurcolójának kezéig, aki végigvonszolta őt a városon, egészen Viharvárad kastélyának bejárata elé.

A kapuőr azonnal megálljt parancsolt karjának fellendítésével, és már a „Takarodj!” felkiáltásra emelte volna a száját, mikor meglátta, hogy ki is az, aki a teljesen eltakart rabot vezeti. Végigvontatta alaposan tekintetét az őszülő, fényes páncélú erős fogva tartón, s annak egyedi kardján, mely egyértelművé tette, hogy az, aki ezt a foglyot idáig elhozta, nem más, mint a remete paladin, a Lidérc Király megtörője, maga Tirion Fordring.

Az őrködő katonának már szóltak, hogy egy különleges rab érkezik majd, melyet egyenesen a király elé kell, hogy vezessenek, de arról nem tudott, hogy legalább annyira különleges lesz az, aki idehozza.

Az őr bizonytalan lépéseket tett hátrafelé, már-már úgy tetszett, elveszti testsúlya felett az uralmat, ám végül félreállt, de pillantásai tovább kísérték a Fény nagy harcosát, és annak izgő-mozgó betakart zsákmányát mindaddig, míg már végleg elrejtette őket a hosszú folyosó.

A raboskodó férfi furcsán lépdelt, s kivehetetlen hörgő hangokat hallatott, amit visszhangzott a királyi kastély minden fehér téglája. A paladin túsza egyre lassabban vonszolta magát, és oldala is rángatózni kezdett, de mikor Tirion és ő a király elé érkeztek, hirtelen megnyugodott.

Varian Wrynn, Viharvárad királya. Arcán midig is szigor honolt, s ekkor sem volt ez másképp. Tiriont látva legyintett egyet, agyoncsapva egy láthatatlan legyet, ezzel jelezve a királyi testőrségnek, hogy hagyják őket hatszemközt. Pár testőr összenézett és az értetlenség kiült arcukra, de egyikük sem szerette volna magára haragítani a nagy Lo’gosh-t, így csak bambán kikullogtak a körcsarnokból. Miután a katonák távoztak, Varian a lefedett ember felé kezdett lépdelni. Lépései kimértek voltak, s egyetlen pillanatra sem fordította el fejét a zsák takarta rabról.

Néma csend borult a szobára. Néhány zászlót megingatott a szél, és ezek a lepelhangok voltak az egyetlenek, amik arra utaltak, hogy nem állt meg az idő.

- Tirion Fordring... - Wrynn továbbra is a különös börtöntölteléket fürkészte, amikor úgy határozott, hogy véget vet a hallgatásnak, s hidegen folytatta tovább - Eltűntél, miután megölted Arthast. Folytattad tán remeteséged?

- A Fény szólított, felség. Legbensőbb démonaimmal kellett megküzdenem, miután Északszirten azt a megvadult Falkát nagy nehezen legyőztük a bajnokokkal. – elcsukott a fényharcos hangja, elméje egy pillanatba a múltba lépett.

Tisztán látta maga előtt, mikor a kiképzett bajnokokkal együtt megvívtak Azeroth egyik legnagyobb ellenségével.

- Ne kezdj nekem te is a benső démonokról beszélni, Tirion! - Varian ekkor már határozottan csakis a paladinra nézett, s erélyes hangnembe fordultak át szavai - Elég nekem az a sok pandaren is, akik folyton folyvást csakis erről beszélnek. Vádolnak. Szerintük mi engedtük szabadon azokat a Sha-kat, vagy miket, azzal, hogy a katonáink lelke megterhelt, s úgy léptünk be földjükre. A Szövetség katonái harcosok, a szívük becsülettel, és erős harci hévvel van tele. Egy harcos olyan, amilyennek lennie kell. – A király szemében láng gyúlt az indulatok heves játékától.

- A harcosaid bizonyára nagy tisztelettel hordozzák az oroszlánfejet pajzsaikon, s vértjeiken. – Tirion nyugodtan folytatta, hangja egészen letisztult volt - És minden bizonnyal a háborúk során a harci hévvel sincsen baj, de a bensőjük nem csak ebből áll. Emberek, akik félnek, megrettenhetnek, kétkedhetnek, vagy épp önteltekké válhatnak. Erre próbálnak talán figyelmeztetni a pandarenek - Tirion hangja óvatos volt, de határozott. Nem akarta bosszantani a királyt, de főképp már rá akart térni a tárgyra. - De ha most megengeded...

- Fél éve vagyunk mindössze azon a nyamvadt kontinensen. Nem okozhattunk nagy károkat, de a Horda... - A király keze ökölbe szorult, készen arra, hogy lesújtson bármire, ami épp a keze ügyébe akad - ... Azok a nyamvadt semmirevalók meghódítják egész Pandáriát, s közelebb lesz ezáltal hozzánk a főhadiszállásuk, ezzel pedig közelebb az esélye a sikeres támadásaiknak is, ha nem lépünk közbe. A Hadfőnökük őrült, s a Szövetséges harcosok fejét akarja... - Varian elhallgatott. Nem akarta megbeszélni Tirionnal ezeket a problémákat, melyek sziklaként nehezedtek mellkasára, nem is tudja, mitől ragadtatta így el magát hirtelen. - Nem számít. Győzelemre vezetem a seregeket. - Nagy levegőt vett, hosszant fújta ki, majd higgadtabban folytatta, miután még egyszer végignézett a rabon. - No és, miért volt olyan fontos, hogy lássam ezt az eltakart foglyot, Tirion? Ki ő? Mit követett el?

A király kíváncsiságában nem volt különösebb érdeklődés. Minden gondolata Garroshon járt, az őrült Pokolysikoly Garroshon.

- Nem követett el semmit, felség. - A paladin lazábbra vette a láncokat a szenvedő férfi karján.

- Akkor hát miért hoztad elém? És mi az oka, hogy vaspántok fogják össze karjait? - kérdezte Wrynn értetlenen. Immár egy kis ponton mégiscsak furdalni kezdte a kíváncsiság. Már csak azért is, mert nem az ő dolga foglyokkal foglalkozni, de ha Tirion szerint fontos személy, akkor már tudni akarta történetét. - Vedd le róla a zsákot, hadd nézzek a szemébe!

- Előtte el kell mondjam, hogy talán meg fog döbbenteni, amit látsz majd, de kérlek, hogy ne ítélj elsőre! - A paladin félt. Varian reakciói nem csupán kiszámíthatatlanok voltak, de még a végén egyből meg is ölheti a rabot.

Tirion habozott, s hátrébb vonszolta pár lépéssel a királytól önmagát, s a foglyot. Lassan kezdte kibogozni a csomót a zsákot szorító kötélen, mely fojtó hurokként fonta körbe a szenvedő torkát, s közben a királyt nézte mereven. Felváltva váltogatta szemeinek pásztáját a királyon és az övén, melyen ott függött az ikerpenge. Mikor a kötél végül a földre hullt, lassan húzta le a zsákot a rab fejéről.

 

Wrynn kardot rántott. Különleges dupla pengéjű fegyverét rögvest a fogolynak szegezte.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte haragosan.

A paladin ugyanis egy élőholt férfit hozott a király szeme elé. Ott állott az eddig vászon takarta élettelen test a Szövetség feje előtt. Csupa csont és rothadó húscafatok groteszk egyvelege. Bűzölgő szagát csak üres szemgödrének torz látványa tetézte.

Varian erre nem számított. Véletlenül sem gondolta volna, hogy Tirion egy efféle Falkatagot rejtegethet a rongyok és zsák alatt, bár tény: ha látja a férfi arcát, egyből megöli.

- Kérlek ereszd le a kardod, és engedd, hogy megmagyarázzam. - A Fény nagy lovagja mereven nézte a királyt. Tudta, hogy csak egy esélye van a magyarázatra, s ha az nem felel meg a királynak, megölik a rabot, és talán még őt is, amiért behozta Viharváradba.

- Magyarázatot akarok. Azonnal! - Hihetetlen kardját leeresztette ugyan, de nem tette vissza a hüvelyébe. Azon morfondírozott, hogy Tiriont már ennyiért örökké tartó rabságba taszíthatja. A vád: felségárulás. De ha kitudódna, hogy a Szövetség és egész Azeroth hősét bezáratták a tolvajok és hordabéli túszok kegyetlen gyilkosai közé, akkor az egész nép és az ork sereg rajta nevetne.

- Bolvar Fordragon, felség. A magyarázat Bolvar. - Tirion elkezdte lehúzni a kesztyűket is az élőholt kezéről, ám közben szemmel tartotta Variant. - A hősi halott, aki seregeidnek főparancsnoka volt, őhozzá fűződik ez az élőholt.

- Bolvar meghalt. Nevét a Szövetség minden tagja éltetni fogja az örökkévalóságig. De mégis mi köze volna hozzá ennek az izének? - A király fintorodva tekintett végig az élőholton. Bűze már korábban megcsapta orrát, de egyenesen gusztustalannak találta hiányos állkapcsát, foszladozó kékes bőrét, tar koponyáját.

- Bolvar nem halt meg. - Tirion látta, hogy Wrynn király ezúttal alaposan elcsodálkozott. Még talán a kard markolatát sem szorította oly erősséggel. - A Haragkapunál az Elhagyatottak árulása rengeteg Szövetségest és Hordabélit megölt. Még a Lidérc Király is visszavonulásra kényszerült, s eztán a csatamezőt Alexstrasza és Korialstrasz vezetésével a vörös sárkányok lángjai borították be. A méreg nem végzett időben Bolvarral. A teste még érezte a lecsapó tűzfelhőt is, és ilyen állapotban hevert órákon át a hullák között. Fordragont egyszerre emésztette a tűz és a méreg, mégsem tudott egyesülni a Szent Fénnyel.

Az élőholt eközben végig csendben figyelt. Csak néha szökött ki lyukacsos torkán egy-egy akaratlan hörgés, és egy-egy kósza nyálbuborék. Az egyik szemére teljesen vak volt, amiről egy sötét lyuk árulkodott, de a másikkal látott. Az ép szeméből a terembéliek legnagyobb meglepetésére azonban egyetlen könnycsepp mutatkozott, miközben Tirion beszélt.

- Folytasd! - Varian megdöbbenve állt a trónteremben. Elképesztő, hogy erről pont ő nem tudott.

- Amikor már azt hitte, hogy lelke végre továbbállhat erről a világról, megjelentek a Falka tagjai, s bevonszolták őt a Citadellába. Ott aztán haldoklása még rémesebbé vált. Kínozták, s meg akarták törni a lelkét is - mondta a paladin a semmibe meredve.

- Eztán?

- Sokkal később behatoltunk a bajnokokkal, s nagy nehézségek árán győzelmet arattunk a Lidérc Király felett. De Terenas, Lordaeron egykori urának szelleme tudatta velünk a szörnyű igazságot. - Tirion egyenesen Varian szemébe nézett, s határozottan folytatta – A Falka eszeveszett tombolásba kezdett volna, ha nincs, akinek az akaratát kövessék. Mindig lennie kell egy Lidérc Királynak.

Varian Wrynn lábai földbe gyökereztek, s bőrszínéből veszített pár árnyalatot. Egyetlen szó sem hallatszott a teremben, csak álltak egymást bámulva. A csendet végül ezúttal Tirion törte meg.

- Magam vállaltam volna a feladatot, s már arra készültem, hogy felvegyem a gonoszság koronáját, ám Bolvar nem hagyta. Nem tudtam meggyőzni, s kérése szerint a fejére helyeztem a sisakot. Utolsó szavaival megkért, hogy feledtessem el Azerothal nevét.

Wrynn hirtelen nem tudta összeszedni gondolatait. Agytekervényei egyszerre mozogtak különféle kérdések között. Akkor a Lidérc Király még mindig fenyegetés? Bolvar még most is él? A Falka akármikor elszabadulhat? Minden áldozat hiába való volt? De legfőképpen, mit keres itt ez az élőholt és mi köze van mindehhez?

Varian kérdőre vonta Tiriont. A paladin elmesélte, hogy ez az élőholt három hete felkereste őt rejtett otthonában. Rögvest támadni akart, de a holt nem védekezett. Kész volt arra, hogy a nagy paladin lesújtson rá, s csontjait szilánkokra zúzza. Az őszülő fénylovag ekkor azonban a fülében hallani vélte Bolvar ismerős hangját, amint azt mondja, hogy ő az, és nem akarja bántani. Egy percig habozott a Falkatag láttán, végül aztán leeresztette a szablyáját, majd befogadta otthonába, s beszélgetni kezdtek. Fordragon szenvedett. Arthas, Ner'zhul, és több tízezer Falkabéli hangja a fejében kavargott, folyamatosan káoszba sodorva ezzel elméjét, miközben a Jeges Trónon kínokat állt ki a méregtől, a tűztől, és a gonoszságtól, mi a Citadellában honolt. A Falka fenevadjainak minden egyes tagját ott tartotta, s külön jégbörtönbe zárta őket. Akaratával kényszerítve saját magukat fedték be jéggel a szörnyetegek, s távolt maradtak ezáltal mindentől, amiben kárt tehetnének.

Halálszárny felbukkanásával azonban Azeroth világa egy kataklizmát szenvedett el. Úgy tűnt, nem is volt érezhető a hatása Északszirten, de valójában olyan károkat okozott, mely megrepesztett négy jégbörtönt. A fagyosság megrepedt e négy Falkatag orcája fölött, s három holt egyből elkezdett menetelni a volt Lordaeron ellen, akiket hamar utolért Bolvar akarata, s szakadékok felé vezette őket, ahol végleg pusztulásukat lelték. Egy, a negyedik, ugyan az, aki most Tirion előtt állt, ő azonban Északszirt déli részén fekvő emberi falvak felé vette az irányt. Fordragon elméje küzdött az egyedül maradt élőholt akaratával. Makacsul harcolt, nem is találkozott még ilyen nehezen kontrollálható Falkabélivel. De Bolvar immár maga volt a Lidérc Király, így hát végül behatolt az árva menetelő fejébe, ahol megtudta motivációját: Az élőholt korábban ember volt. Mások szemében senki, saját szemében pedig egy átlagos paraszt, aki nem sok mindenkit érdekel. Viszont egyvalakit nagyon is. A felesége, Mary szemében ő nem volt egy jelentéktelen alak. Ő volt Mary mindene, a nő pedig az övé. Feladatuk pedig nagyon is fontos volt a harcok során, hisz valakinek kellett aratnia a gabonát, hogy ne maradjanak a katonák éhen. Északszirtre telepítették át őket sok más parasztcsaláddal, de sem ő, sem Mary nem bánták a dolgot. Nekik mindegy volt merre vannak, míg együtt vannak. Egy végzetes napon azonban kopogtattak ajtajukon, s bekövetkezett az, amitől Mary rettegett. Hadilevél érkezett Varian királytól, hogy minden férfit harcba kell állítani, aki csak Északszirt közelében van, lévén a Lidérc Király uralma alá fogja vonni egész Azerothot.

Mary könnyes szemmel nyitott ajtót, de ami eztán fogadta még rémesebb volt, mint amire számított. A nő őrületes sikolyban tört ki, és hanyatt vágódott a házikó roskadt fadeszkáira. Nem katona állt a küszöbön egy nagy pecsételt pergamennel a kezében, mint gondolta, hanem egy eszelős démoni alak. Egy Falkabéli élőholt, aki rögtön a nő után kapott. Hosszú csontkezének éles karmaival lemart egy darabot Mary szoknyájának alsó rojtjaiból, halálra rémisztve az asszonyt.

Férje magához ragadta a vasvillát, és azzal böködött a szörnyeteg felé, az azonban kirántotta őt a házból a szerszámmal együtt, és beletépett a lábába. A paraszt eszméletét vesztette. Szemére homály borult, és csak egy sárga üveges szempár minden, ami eztán felrémlett.

A következő emlékfoszlánya az volt, hogy húzzák őt végig a földön, majd ismét üresség. Zöld ködfelhő, áporodott bűz.

Eztán a férfi már egy volt a Falka tagjai közül, s a Szövetségesekre és Hordásokra vadászott az élőholtak seregében, teljes tudatlansággal.

Bolvar szíve megenyhült, miután mindezt kiolvasta az élőholt férfi elméjéből. Ártatlan volt, aki szörnyeteggé vált, s hosszú csaták után jégkoporsóba zárták, ahonnan most kiszabadult, és elindult, hogy láthassa az ő feleségét, Maryt.

Fordragon hiába szánta őt, nem engedhette, hogy egyetlen holt is felbukkanjon egy emberi faluban. Helyette inkább felhasználta őt arra, hogy kipróbálja kényszerű Királyságának hatalmát. Mélyebbre hatolt az élőholt fejében. Olyan mélyre, míg a fagyos pusztán a saját szemével látta, amit ő, érezhette, amit amaz megmaradt bőrével érez, s lépdelhetett szabadon a hóban. Egyszerre volt hát ez az élőholt az egyszerű paraszt, akinek hiányos emlékei közül csak szerelmére emlékszik, és egyszerre volt maga Bolvar, a nagy paladin. Az üres rész az elmében viszont kitöltésre szorult, s a folytonos vetekedés a holt test feletti uralomért megszülték hát ezt a lényt. Egy élőholt, aki sem a Falkához, sem az Elhagyatottakhoz nem tartozik. Egy élőholt, akin keresztül tud élni igazán Bolvar, de egyben egy amnéziás földműves, kinek legnagyobb vágya a felesége nyugtató látványa.

Az élőholttól nem messze egy rozoga kocsi lapult a hóban, Sárkánymétely déli lankáin. Törött volt, s az egyik kereke hiányzott, de a belsejében egy durva anyagú ruha hevert, és egy zsák. Tökéletes volt arra, hogy eltakarja vele egész testét, s leprásként álcázza magát. Feljutott egy Szövetségi fogolyhajóra, ahol lényegében nem számított, hogy miféle jöttment ül a hajó alján a rabokkal. Aki oda felkerül, már úgyis halott, mivel vagy egy cellában sínylődik élete végéig, vagy valamiféle kórság ragadja el, vagy egyszerűen pár nap múlva felkötik.

Átszállították őket a Keleti Királyság területeire. Az eltakart élőholt ekkor halottnak tettette magát, s mivel leprásnak hitték, nem nagyon akaródzott senkinek hozzányúlni. Kivizsgálás gyanánt csak egy néma percig figyelték, hogy nem mozog a mellkasa, és beledobták őt az egyik folyóba. Nem hitte volna, hogy jól fog neki jönni egyszer, hogy élőholt, de így, hogy nem kell, hogy levegőt vegyen, mégis csak hasznot tudott hajtani a dologból.

A sodrás nagyjából egy órán belül partra vetette őt. Körbetekintve ismerős volt neki a táj, s annak minden sötétsége. Árgus szemek bámulását érezte magán, így rögtön rohanni kezdett. Tudta, hogy ami itt várhat rá rosszabb lehet, mintha valóban leprás volna. A terület ugyanis Gilneas fennhatósága alatt állt, s köztudottan worgenek lakták, akik egyenesen vadásztak az élőholtakra. Ennek oka az volt, hogy a város nagyon közel feküdt a volt Lordaeronhoz, azaz az Elhagyatottak hazájához, amiből egyenesen arra következtetett, hogy egy-két megyével arrébb már a Járványföldek vannak, ahol Tirion remetekunyhója is megtalálható. Egy egész hetet menetelt, s már-már feladta volna a reményt, mikor is egy kósza goblin gépezetet látott meg. A goblinok bármilyen kérésnek eleget tesznek, ha busásan megfizetik őket, ezt jól tudta Bolvar. Odalejtett hát hozzá, ám a goblin nem volt hajlandó elvinni semerre a leprás férfit, sőt mi több, még számszeríjával is célba vette. Fordragon nem értette a dolgot, de amikor a kis zöld lény a Hordáról kezdett hadoválni, és annak jogos hódításairól, úgy vélte, fel kell fednie magát. Az élőholt arc láttán a goblin készséggel felajánlotta segítségét, s elvitte őt egy messzi hegy lábához teljesen ingyen. Fordragon ekkor szembesült a ténnyel, hogy nem csupán a Szövetség bővült ki a worgenekkel, de a másik frakció is újabb lényekkel gazdagodott. De hogy mi haszna van Garroshnak ezekből a parányi kereskedőkből? Valami biztosan, hisz a nagy Pokolsikoly Hadfőnöknek nem volt szokása a jótékonykodás.

Célja immár néhány kilométerre volt. Át kellett kelnie egy titkos, kitaposatlan ösvényen, s egy barlangon átmászva egy tisztásra ért. Ott aztán kisebb menetelés után átverekedte magát egy kákás mocsáron, majd egy erdő vörös fái között megtalálta Tirion kunyhóját, s bekopogott. Érthetően a paladin rászegezte híres kardját, a Hamuhozót, de Bolvar még időben tisztázhatta magát. Kiötlötték a tervet, hogy Tirion beviszi őt rabként Viharváradba, s segítséget kérnek a királytól.

Ezt a történetet hallva a király kis hatásszünet után szóra nyitotta a száját.

- Nem is hittem volna - ámult el Wrynn, de arcáról könnyedén leolvasható volt, hogy nem teljesen hisz a mesének.

- Én vagyok az, Varian – suttogott egy barátságos, ugyanakkor fagyos hang.

A király körbetekintett, majd rájött, hogy a szavak a fejében csengenek, s látta, hogy az élőholt mereven bámulja őt.

- Bizonyítsd be! Ha valóban te vagy az Bolvar, öreg barátom, akkor bizonyítsd!

- Anyám neve Lady Mara Fordragon, ki atyád halála után segítette a népet főpapnőként, s hatalmas szerepet vállalt a menekülések megszervezésében, mikor az orkok bevették Viharváradot. Északon beléptem az Ezüst Kéz rendjébe, s miután visszafoglalhattad trónodat, legjobb barátod, és tanácsadód voltam. Segítettem feldolgozni Tiffin úrnő elvesztését, s oldaladon harcoltam akkor is, mikor Lady Katra... Onixya ármánykodott. 

- Mikor... - a király elgondolkozott, majd kis töprengés után folytatta - … mikor Onixya cselszövéssel puccsra készült, téged is irányított az ezüst csuklópántod megbűvölésével. Hol rejlik most ez a csuklópánt? - kérdezte a király, s egyik szemöldökét feljebb helyezte a másiknál. 

- A fekete sárkány sokunkat átvert, megbabonázott, vagy manipulált. Az én hűségemet, és elhivatottságomat Viharvárad, és az irányodba azonban csak mocskos varázslataival tudta megtörni. - Bolvar hangja ekkor kicsit könnyedebb volt, s úgy hallatszott, mintha mosolyogna. - De nem a csuklópántomat, hanem a nyakláncomat bűvölte meg, mint ahogy magad is tudod. Ez a nyakék pedig ott fekszik messze a temetőben, az üres koporsóban, melyet engem szimbolizálva temettetek el titokban a föld alá.

A király visszahelyezte kardját a hüvelyébe, majd Bolvar előtte álló élőholt mivoltának vállára helyezte a kezét. Régi barátja, hűséges tanácsadója, és Anduin nevelésének felügyelője visszatért. A hős, aki régen mindig mellette állt gyerekkorától királysága alatti időkig, most visszatért halottaiból.

- Sok dolog van még, amit meg kell magyaráznod idővel, mindazonáltal nem élhetsz ebben a Falkabéli testben. - Varian elmerengett. Ha kiküldi így a nagyvilágba Fordragont, az első Szövetséges katonák, akikkel találkozik, megölik őt. Maga mellett sem tarthatja bármennyire is szeretné ugyanezen okokból. A Hordához, és Sylvanas korcsaihoz pedig főképp nem adja.

- Ezért vagyunk itt, királyom. - szólalt fel ismét Tirion. - Megoldást kell találnunk rá. Méghozzá mielőbb! Néha Bolvar nem szól, csakis az amnéziás paraszt létezik, néha pedig egyikük sem. Nem tudom, mi folyhat ebben a koponyában, de bent van a barátunk, és meg kell mentenünk. - A paladin erősen rábökött az élőholt fejére mutatóujjával, majd a király felé fordult várva, hogy valamiféle tervvel előáll.

Számításaik bejöttek. Varian nem csak maga, a nagy gladiátor, Lo'gosh volt, de az egyik legeszesebb ember is, akit ismertek. A király az állát dörzsölgetve elkezdett mesélni a régi időkről, pontosabban a Harmadik Háborút megelőző időkről. Egy herceg, akit mindannyian jól ismertek, Arthas volt az, aki hasonló dolgokat kutatott. Szándékában állt ugyanis a sötét nekromantát, Kel'Thuzadot feltámasztani halottaiból, s mit tudták, sikeresen meg is tette azt a Napkút segítségével. Ezzel azonban a Napkút bemocskolódott, és csakis Velen tudta helyreállítani az energiaforrást. Viszont a nekromanta sötét varázslatokat használt, Bolvar pedig a tiszta Fényt, továbbá Kel'Thuzad halott volt, ez az élőholt pedig nem egészen. Nem kellhet tehát hozzá a Napkút összes energiája, a király szerint elég lehet hozzá egy korsónyi víz a szentséges energiaforrásból, és egy tehetséges varázsló.

Az ötlet nem tűnt értelmetlennek sem Tirion, sem pedig Bolvar számára, bár azt nagyonis megkérdőjelezték, hogy a Szövetség ellenségei, a Hordához tartozó vérelfek csak úgy adnának-e a kút vízéből.

- Sajnos nem tehetem meg azt, hogy hazarendelem a flottát, a hadi-szárnyakat, vagy az SI:7-et Pandáriáról, barátaim. - Varian nehéz szívvel mondta ki a szavakat. - Teljesen felborítaná az erőviszonyokat, és a Horda olyan előnyre tenne szert, amelyek a Szövetség végét jelentenék.

- Tisztában vagyunk ezzel, nem is kérjük - nyugtázta Tirion. - Viszont mágusaid segítségét örömmel fogadnánk, akik segíthetnek ebben.

- A bizalmas varázslóim már mind Pandárián várják érkeztemet. Az újoncok nem elég fejlettek az ilyesmikhez, és aki mágus itt van még, nem a csendességéről ismert. Hamar kitudódhatna a dolog.

- Nincs tehát olyan varázsló, aki még nem a pandarenek földjén harcol, elég erős az ilyesfajta varázsok használatához, és hallgatna is róla? - faggatózott Bolvar hangja – Akkor a remény végleg elszállt... Talán majd a pandariai győzelmed után... Ha sikerülne addig elrejtőznöm valahol...

- Ne temesd még a reményt, öreg barátom! - A király megállt egy helyben, s felragyogott az arca. - Van még mágus, aki képes minderre. Méghozzá Büszkerév Jaina.

- Akkor elutazunk Dalaranba, felkeressük őt, s közben gondoskodom arról, hogy ne tudódjon ki kiléte Bolvarnak. - jelentette ki elszántan Tirion.

- A víz... Akkor is szükségetek lesz a Napkút vizére - válaszolta Varian, miközben ismét gondolataiba merült. - Egyszer Jaina elmesélte a fiamnak az efféle dolgokat, amikor Arthasról beszélgettek. A víz feltétlenül szükséges volt Kel'Thuzad feltámasztásához, vinnetek kell neki belőle. De sajnos én jelenleg nem tudok nektek segíteni ebben.

- De én igen! - szólalt meg egy ismeretlen lágy hang a szoba egyik eldugott zugából.

A trónterem egyik sarkában egy porfelhőből egy formás alak tűnt elő. A királyi testőrség tagjai ki voltak képezve arra, hogy a láthatatlanságba burkolózó zsiványokat felfedhessék, de őket elküldte a beszélgetés elején a király. Az alak egyre jobban kivehető lett. Egy karcsú, gyönyörű nő volt, vörös bőrruhában, mely alig takarta kebleit, s övén két smaragdszínű tőr lógott. Rögtön tudták ki is a szőke, hosszú fülű vérelf.

Valeera végighallgatta az egész beszélgetést, s mindvégig odabent rejtőzött a teremben. A nő még Lo'goshként ismerte meg a királyt, s azóta szolgálta őt. A Trisfal tanács egyik tagjaként könnyedén szerezhetett információkat Wrynnek, aki hálából mindig támogatta őt, és felkarolta, sőt ha kellett még ki is állt a vérelf mellett a Szövetséges sugdolózásokkal szemben.

Valeera elmondta, hogy sokszor felkeresi a Szövetség fejét, s felajánlotta szolgálatait Tirionnak és az élőholtnak, Varian pedig eztán megnyugvással indította útnak őket. Jobbnak is látta utólag, hogy nem egy egész flotta, vagy épp felfegyverzett harcosok menetelnek Quel'Thalas felé, hanem pusztán utazó kalandorokként álcázott barátai.

A rövid búcsút egy titok ismertetése előzte meg: Varian beavatta őket, hogy ha Viharvárad városát váratlan Hordás támadás érné, a trónterem rejtekajtóinak köszönhetően egy barlangrendszeren át a királynak lehetősége lenne elmenekülnie fel, a hegyekbe. És bár Varian egyetlen hirtelen csapás alkalmával sem használná a rejtekutakat, hanem utolsó leheletéig küzdene, most mégis kapóra jön nekik a menekülőfolyosó.

Kiküldte hát a remete paladint, a rubinszín ruhát viselő vérelfet és az ismét zsákba burkolt élőholtat a titkos ajtókon, és a hosszú út, ami előttük állt, ezzel kezdetét vette…

 

Történetem második része itt , harmadik itt , negyedik itt található :)

3.
Gerrero
Zseniális, egyből megfogott jöhet is a második rész.
1.
Csak beleolvastam de tetszik:) Hajrá!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...