Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan filmipar a világon, mely úgy elszakadt volna a nézőitől, mint a miénk. Mindez még az előző politikai rendszerben alakult ki, melyben eluralkodott a sznob művészek azon generációja, ami nem csak, hogy lenézte azokat, akik a közönségnek készítettek filmeket, hanem bűnnek tartott minden nekik tett gesztust. A befejezés csakis lehangoló és nyomorúságos lehetett, a főszereplő szerencsésnek mondhatta magát, ha életben maradt a történet végére, akár egy vígjátékban is. A tudatos elszigetelődést a mi drága alkotóművészeink annyira jól csinálták, hogy mire eljött a rendszerváltás, már alig létezett író vagy rendező, aki egyáltalán tudott volna szórakozásra alkalmas filmet készíteni. A nagy öregek továbbra is szépen elvoltak magukban. Osztogatták egymásnak az állami támogatást és ott voltak az oktatóintézményekben is, garantálva, hogy ne legyen senki az újak között, aki normális, a mai igényeknek és a modern technikai kihívásoknak megfelelő filmeket tudna alkotni a jövőben. Rendes oktatás híján az űrt dilettánsok töltötték be, akik amerikai filmekből próbálták ellesni, hogyan lehet közönségsikert elérni. De, hogy miért is tértem ki erre ilyen hosszan? Mert pontosan ennek a folyamatnak az eredménye az Argo 2.

Árpa Attila filmje a minősített magyar lócitrom esete, vagyis szar, de legalább a miénk. Már az első, 2004-es rész is kissé megkésve reagált a Tarantino-hullámra, azonban akadt benne pár vicces karakter és beszólás, amivel már verte a hazai átlagot. A folytatásoknak mifelénk nincsenek nagy hagyományai, így nem meglepő, hogy a DVD-n szerzett kultusz és Árpa Attila ígéretei ellenére a film második része egyre csak csúszott. Bár a forgatást 2013-ban befejezték, az utómunkák vagy egy évig eltartottak, ami az Argo 2-t részben pénzelő Magyar Filmalap mögött álló Andy Vajna szerint is nevetséges. Nem egyedi, sőt inkább általánosnak mondható, hogy egy magyar film anyagi nehézségek közepette jön létre. Előfordul, hogy a stábtagokat utólag fizetik ki, ha kifizetik őket egyáltalán. Az Argo 2 körül se ment minden simán, ezért Árpa Attila a saját pénzét is belerakta a 434 millió forintot felemésztő produkcióba. Az alkotók azt nyilatkozták, hogy 150.000 eladott jegy kell a sikerhez és bár a filmet nagyon nyomták, ez a léc túl magasnak bizonyult. Panaszra azért így sincs okuk, a mozikban nagyjából 110 ezer ember ült be a folytatásra, ami ugyan kevesebb, mint ahányan az elsőt látták, de arra elég volt, hogy időlegesen a Vajna-korszak harmadik legnézettebb filmje legyen, és a hírek szerint a DVD is jól fogy.

A második rész természetesen nem ott folytatja, ahol az előző abbamaradt, tehát, akiket az a csavar tartott izgalomban, amivel az véget ért, alapból pofára ejtették. Míg ott egy kincsért ment a hajsza, ezúttal egy floppy lemez tölti be a MacGuffin szerepét. A folytatás kevesebb karaktert mozgat, mint az első, de legalább kétszer akkora baromság. A középpontban Balog Tibi (Kovács Lajos) és bandája áll, akiket azért bérel fel a Kulka János játszotta nindzsamester, mert az idióták elgázolják, akit eredetileg meg akart bízni. Eleve nem túl értelmes húzás, de a történet még ebben se tud következetes maradni. A Fekete Lótusz - igen, tényleg így hívják a filmben Kulkát - előbb egy rakás fegyvert biztosít a nyilvánvalóan amatőr csapatnak, hogy aztán csalinak próbálja őket használni. Tibiéket közben egy cigánybanda is üldözi, melynek tagjai tíz év után pont most akarnak bosszút állni az előző részben megölt társukért. Jó adag mázli és egy hozzájuk képest szuperintelligens számtech tanár (Bán János) segítségével a csapat valahogy mindig kikeveredik a zűrből, és ez így megy újra és újra egészen a Szlovákiában játszódó végkifejletig, ahol a Fekete Lótusz, a tigris tankkal érkező cigányok és a floppy-n lévő anyagra pályázó japán megbízók egyszerre csapnak össze a szerencsesorozatuk végéhez közeledő Tibiékkel.

Lehet, hogy én vagyok túl régimódi, de nem szimpatikus, ha egy hazai filmben vagy tíz percet kell várni, hogy valaki magyarul kezdjen el beszélni. Kifejezve vonzódását az amerikai akciófilmekhez, Árpa Attila úgy nyitja az Argo 2-t mintha az ő alkotása is közéjük tartozna, de mivel se pénze, se tehetsége nincs ahhoz, hogy felnőjön hozzájuk, csak a Zs-kategóriára futja. Elhiszem, hogy volt munkájuk a harci jelenetekkel, de, ha véres kaszabolást akarok látni, van millió alkotás a világon, melyben jobbakat találok. Egyik fő szimptómája a magyar közönségfilmeknek, hogy azon túl, milyen bénán másolják az előttük lebegő külföldi példát, vagy tíz-húsz évvel le vannak maradva, így Árpa is olyan képi megoldásokkal dolgozik, amik akkor voltak divatosak. Azt, hogy mennyire nem tartja a lépést, jelzi mikor az 1996-os A sziklából köszön vissza Sean Connery belépője, csak épp Oszter Sándorral. Lehet takarózni a műfajparódia és a suttyófilm címszavakkal, ám ez nem változtat azon, hogy a színvonal a béka segge alatt van. A film legtöbb akciójelenete szintén más műveket idéz, amit próbál egy magyaros csavarral megfűszerezni, csakhogy a technikai kivitelezés ótvarsága miatt legfeljebb egy lelkes amatőr bolondozásának lehet titulálni, amit Árpa művel.

A poénok nagyrésze a kínlódva nevetős kategóriát meríti ki. Az, hogy a szereplők válasza mindenre az, hogy bazmeg úgy fél óra után már egyáltalán nem vicces. Árpa a vígjáték-gyűjteményét is frissíthetné, mert a Torrente első részéből lopni már tíz éve is lejárt lemez lett volna. Az Argo 2 annyiból is hasonul Santiago Segura filmsorozatával, hogy ennek a készítői is csupán a suttyóság mértékét tudták emelni a folytatásra. Nagyritkán fordul csak elő, hogy azért lehet nevetni, mert, ami történik az tényleg humoros, nem pedig azért, mert a csattanó olyan rossz, hogy az már fáj. Akiket piszkosul sajnáltam, azok a színészek. Bár lehet, hogy a forgatáson legalább ők állati jól mulattak, mégis többre tartom mind Kulka Jánost, mind az első részből visszatérő Scherer Pétert annál, hogy ebben a hulladékban vesztegessék el a tehetségüket. Ők még viszonylag olcsón meg is ússzák, viszont az ennél minőségibb alakításra is képes Nagypál Gábor (Ted magyar hangja) őrült ripacskodását rossz nézni. A közben elhunyt Bicskey Lukács is szebb hattyúdalt érdemelt volna, mint Psycho. Őt mintha egyébként is csak azért hozták volna vissza, hogy legyen. Oszter Sándor a magából hülyét csináló cameoért remélhetőleg kapott annyi pénzt, amiből kifizette a kastélya jelzálogát. Bán János csak kínlódik a szerepében, ami Csuha Lajos professzorának még kevésbé vicces változata. Kovács Lajos is kissé fáradtan hozza Balog Tibit, igaz nincs sok, amivel dolgozhatna. A szadomazo dresszbe való öltöztetése egy olyan látvány, amit még az ellenségeimnek se kívánok, hát még a csóringer színésznek. 

Az itt látottak alapján nagyon messze van a magyar közönségfilm a gyógyulástól. Még mindig egy elfajzott mutáns, mely küzd a túlélésért, de amíg olyan alakok garázdálkodnak körülötte, mint Árpa Attila, az esélyei nem túl rózsásak. Az Argo 2 magán viseli, amitől a hazai filmgyártás haldoklik. A dilettantizmust, a százmilliók és a tehetséges színészek elherdálását, ami sajnos túl régóta tart már. Az Árpához hasonló figurák soha nem fogják megtanulni, hogy nem amerikai filmeket kell csinálni magyar módra, hanem elsősorban egy jó sztorira van szükség, amire lehet építeni. Emellett persze az se árt, ha a rendező technikailag felkészült és nem máshonnan ellesett fogásokkal próbálkozik. A stílus a közhiedelemmel ellentétben nem másolható. Az vagy van valakinek vagy nincs, és Árpa Attila ennek minden kétséget kizáróan híján van. Az Argo 2 a tahó humor népszerűségét és a hazai pálya előnyeit kiélvezve jóval elnézőbb elbánásban részesült, mint, amit megérdemelt volna, pedig egyes színészeit leszámítva nincs benne semmi, ami okot adna arra, hogy elpocsékoljuk rá a drága időt. Folytatásnak összecsapott, vígjátékként erőltetett, akciófilmként pedig egyenesen vállalhatatlan. Ha a magyar filmipar csak pár lépéssel előrébb tartana, egyből DVD-n adták volna ki, vagy, ami még ennél is jobb: el se készül.

ÉRTÉKELÉS: 30%