A nosztalgia kezd az ötlettelenség egyik legsúlyosabb tünetévé válni. Nem meglepő, hogy a kreatív válságban lévő amerikai filmipar rendre megpróbálja újra eladni nekünk a gyerekkorunkat, de csak vakon tapogatózik a sötétben, hogy régi kedvenceink mitől is lettek olyan meghatározóak. Csődöt mondott újrafeldolgozások és rebootok sokasága árulkodik arról, hogy visszavarázsolni a múltat nem is annyira egyszerű, mint hiszik. Ernest Cline kultregénye pont az a nosztalgiabomba volt, amit kerestek, hisz nem egyszerűen úszott a ’80-as évek játékaira és filmjeire tett utalásokban, hanem azokra építkezett. Az, hogy könyve pont annak a mozimágusnak a kezében landolt, akinek a munkásságán az író felnőtt, álomba illő volt. Legalábbis a felszínen annak tűnt.

Steven Spielberg a Vissza a jövőbe-trilógiával és az Indiana Jones-filmekkel egyszer már alaposan kinosztalgiázta magát. Az ő gyerekkora az ’50-es évek volt, őt személy szerint ez a korszak határozta meg, nem a ’80-as évek popkultúrája, amit segített megteremteni. Most mégis saját és kortársai munkásságát kellett megünnepelnie, egyszersmind újrahasznosítani. Erre a feladatra inkább olyasvalaki lett volna ideális, mint J.J. Abrams, aki a rendezővel karöltve egyszer már megcsinálta a maga Spielberg-filmjét, nem is rosszul. Ez így kicsit olyan, mintha valakit arra kérnének fel, hogy saját magára mondjon tósztot. Az illető, hacsak nincs benne hatalmas adag önirónia, ettől leginkább zavarba jöhet. Ennek megfelelően Spielberg se tudott mit kezdeni a lehetőséggel, amit a Ready Player One nyújtott neki.

Cline története önmagában sajnos nem túl izmos, az pedig, hogy a középszerű bértollnok Zak Penn közreműködésével írta meg a forgatókönyvet, nagyban meghatározta az adaptáció kvalitásait. A virtuális valóság régóta egy kedvelt sci-fi toposz, ami a filmben viszont csak egy játszótér. Bár mondják, hogy az emberek ide menekülnek a keserű realitás előtt, azonban a való világból olyan keveset látunk, hogy ennek pusztán annyi jelentősége marad, amennyit a lebutított cselekmény szükségszerűségből megenged. Főszereplőnk mi más lehetne, mint a nép egyszerű gyermeke, aki hőssé válik ebben a fantáziavilágban, amit egy mikrotranzakciókkal és beépített reklámokkal támadó nagyvállalat réme fenyeget. 

A rejtélyes kulcskeresés, melynek jutalma a nem túl kifinomultan Oázisnak nevezett virtuális valóság feletti uralom, úgy épül be a történetbe, mint egy videójáték különböző szintjei. Lehet, hogy ekként is kellett volna Cline regényét inkább feldolgozni. Az Oázisban játszódó részeknél rendre elkapott az érzet, hogy nem egy filmet, hanem egy végigjátszási videót nézek. Spielberg nem sokat törődik azzal, hogy a halovány szereplőkbe életet vigyen, mintha ez az egész kockakultúra meglepően távol állna tőle. Technikai profizmus a legtöbb, amit nyújtani képes. A látvány és az akciójelenetek kivitelezésében ott dolgozik több évtized rutinja, ám az fájóan nyilvánvaló eközben, hogy a Ready Player One-ba Spielberg nem rakta bele a szívét.

A filmnek azért vannak pillanatai, amikor rövid időre úgy tűnik, hogy a készítők még élvezik is, amit csinálnak. A legkiemelkedőbb ezek közül a Kubrick-féle Ragyogás megidézése. Valójában ez az egyetlen rész, melynél azt éreztem, hogy Spielbergből előbújt a rajongó, aki alig várja, hogy eljátsszon az egyik kedvenc filmjével. A DeLorean, a szent kézigránát, Chucky meg a Szuper Haver vasóriása csak úgy ott van skinek, upgrade-ek és használati tárgyak formájában. A számtalan egyéb popkulturális ikon többsége ennél is súlytalanabból, közönséges háttérelemmé silányítva bukkan fel. Megjelenítésükből hiányzik nem csak az eredeti kontextus, de az a törődés is, amivel annak idején megalkották őket.

Nem tudom más, hogy van vele, de én a gyerekkorom élményeit nem egy felejthető akciófilm kellékeként szerettem volna viszontlátni. A Ready Player One a legjobb esetben Spielberg visszatérése lett volna a gyökereihez, csakhogy ő már túllépett ezeken. Ami őt előre hajtotta a pályája során, hogy rendre kereste az új utakat. Az utolsó alkalom, amikor megpróbált visszatérni a korábbi ösvényre az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága volt, és mindannyian emlékszünk rá, hogy az nem épp a vártak szerint alakult. Már akkor jó ideje tudtuk, hogy Spielberg nem a régi. Filmjei többé nem kihagyhatatlan események, ahogy a Ready Player One se az. Csupán egy vállalható iparosmunka, semmi több.

ÉRTÉKELÉS: 60%