Állítólag a tévézés aranykorát éljük, ami nem azt jelenti, hogy több a minőségibb darab, hanem, hogy a nagy neveknek már nem ciki a kis képernyőre vándorolniuk. Segített ebben, hogy divatba jöttek az olyan antológia jellegű sorozatok, amik minden évben új szereplőgárdával térnek vissza. Így kerülhetett a reneszánszát élő Matthew McConaughey is régi cimborájával, Woody Harrelsonnal az HBO nyolc részes krimijébe. A hamar eseménnyé vált True Detective mögött két fontos személy állt: az epizódokat író Nic Pizzolatto, valamint Cary Fukunaga, aki ritkaságszámba menően az első évad összes részét maga rendezte. Ők ketten szállították azokat a karaktereket, illetve azt a hangulatot, ami a főszereplő pároson túl naggyá tette a sorozatot. A folytatásra a nyerő csapatból csak Pizzolatto maradt, a többiek csupán producerként vettek részt a munkálatokban, ami valószínűleg abban merült ki, hogy kaptak egy rakás pénzt azért, hogy kiírhassák a nevüket a főcímben.  

Már nem nagyon nézek sorozatokat, és erre jó okom van. Előbb vagy utóbb szinte mindegyik, még a legfantasztikusabban induló is eljut oda, ahol már csak a saját sikere hajtja előre. A True Detective-nek ehhez nem kellett sok, mindjárt a második szezonnal belépett ebbe a klubba. Ugyanaz a közösség, mely az egekig magasztalta, már az első részektől kezdve elkezdte ízekre szedni a folytatást. Persze voltak rajongók, akik úgy védték, mintha a saját kölykük lenne. Szerintük csak azért kap az új évad annyi savat, mert az előző túl magasra tette a lécet. Meglehet tényleg kevesebben kapták volna fel ennyire a vizet, ha más címet visel a sorozat, de ettől még a felháborodásuk nem lesz kevésbé jogos. A True Detective név kötelez, a második évad pedig akkor se felel meg a minőségi elvárásoknak, ha teljesen elvonatkoztatunk az előzményektől.

Bár egyértelmű volt, hogy McConaughey és Harrelson párosát nem lehet pótolni, azt botorság lenne állítani, hogy gyengébb színészekkel kell beérnünk. Colin Farrell-t én speciel többre tartom, mint az említett úriembereket, a fickóra pedig régóta ráfért volna egy visszatérés, így kifejezetten örültem, hogy ő kapta meg a főszerepet. Mellé olyan színészeket igazoltak le, akiknek szintén nem megy úgy a szekér, mint egykor, azonban, ha rájuk gondolunk, többnyire beugrik nem egy nagyköltségvetésű mozi. Kezdetben azt pletykálták, hogy ezúttal egy női detektívpáros lesz a középpontban, de ebből végül csak egy árva nyomozónő lett. Őt játssza a leginkább romantikus filmekből ismert Rachel McAdams. A trió harmadik tagját a reménybeli mozisztárként csúnyán leszerepelt Taylor Kitsch alakítja. Ha nem volna máris elég főszereplőből erre a szerény nyolc részre, hát itt van Vince Vaughn is, akivel a törvény másik oldalán teszünk kirándulást. 

Az ügy, mely összehozza a négyest ismét egy gyilkosság, melyet Los Angeles betondzsungelében követnek el. Ray Velcoro nyomozó (Farrell) megfelel az összes nagyvárosi zsarukról szóló közhelynek. Erőszakos, alkoholista, korrupt és elvált. Minden azonnal adva van tehát, hogy ne érdekeljen minket a nyomora, hisz már annyiszor találkoztunk ilyesfajta alakokkal a vásznon és képernyőn egyaránt, hogy az már unalmas. Akárcsak a többiek esetében, éppen csak a fejére nincs rátetováltatva, hogy sérült. Ani Bezzerides (McAdams) a gyerekkorát próbálja kiheverni. Apukája szektavezér volt, a kommunában pedig történt egy szörnyűség vele, ami miatt az öregével, és úgy általában a férfiakkal nem ápol túl békés viszonyt. A terápiás csoport következő tagja Paul Woodrogh (Kitsch), akit azzal vádolnak, hogy némi szexért cserébe elengedett egy gyorshajtó csinibabát, de mint kiderül, látens homoszexuális, ami izgalmas ötlet lehetett volna, ha 1980-at írnánk. Kb. ugyanekkor lehetett még viszonylag érdekes, de már ekkor se túl eredeti fazon az a gengszter, aki éppen kiszállna a buliból, amikor megint visszarángatják a bűn mocsarába. A True Detective-ben a különbség csupán annyi, hogy Frank Semyonnak (Vaughn) hívják.

A helyzet az, hogy Nic Pizzolatto nem valami jó krimiíró. Nem is értem, hogy miért ragaszkodik egyáltalán a műfajhoz, hisz szemmel láthatóan megint magasról tesz a bűnügyre, aminek a megoldására ráépíti történetét. Ez nem volt akkora gond az első évadban, mivel a karakterek, akikre a valódi hangsúlyt helyezte, önmagukban is voltak annyira figyelemreméltóak, hogy elvigyék a hátukon az egész sorozatot. Mint a fenti leírásból is sejthető, ezen a mentőövön mostanra akkora lyukak tátonganak, amiken akár a kezünket is átdughatjuk. A depresszív detektívek éppen annyira érdektelenek, mint az eset, amit vizsgálnak. A halálra kínzott szexmániás hivatalnok ügye persze elindít egy jókora szarlavinát, az események láncolata pedig kijelöl a sorozatnak egy irányt, amiből elvileg bármi lehet. Pizzolatto apránként, részről-részre egyre határozottabban építkezik, mellyel fenntartja azt az illúziót, hogy lassú víz partot mos. A gond az, hogy közben nem csak másoktól – James Ellroytól Michael Mannig hosszan lehetne listázni –, de saját magától is szemrebbenés nélkül lopdos. A gyilkosságot megint idejekorán megoldják, ám az igazi detektívek nem fogadják el a látszateredményt, kutakodásuk során pedig a felsőbb körök mocskos játékába keverednek.  

Lényegében ugyanazt kapjuk tehát, csak annyival gyengébb tálalásban, hogy már nem akaródzott elhinnem, hogy megvan benne az a mélység, amit szünet nélkül sulykoltak. Az első évadot egységbe rántó rendező, Cary Fukunaga nagyobb űrt hagyott maga után, mint azt bárki gondolta volna. Mivel a helyére változó tehetségű alkotókat vettek fel, akiknek módjuk se volt végigvinni elképzeléseiket, felerősödtek a sorozatot immáron egy személyben meghatározó író, Nic Pizzolatto elbeszélői hiányosságai. Ez a pali tényleg elhitte, hogy akkora zseni, mint, amekkorának sietve kikiáltották. Az elvont, filozofálgató szövegek, amik olyan jól hangoztak Rust Cohle szájából, úgy elburjánzottak, hogy a sorozat önmaga paródiájává korcsosult. Ehhez társul az erőltetett, röhejesen átlátszó szimbolizmus, ami végképp elveti még a lehetőségét is annak, hogy a mesterkélt bölcselkedések mögött valódi tartalom volna. A bárban, ahol Ray és Frank össze szoktak ülni, kötelezően szól valami lehangoló dal. A falon szerintem csak azért nincsenek híres katasztrófákról készült képek, mert Pizzolatto sejtette, hogy a Csupasz pisztoly 2 és 1/2 után nehéz lett volna komolyan venni.

A True Detective második évada egy túlfújt lufi, amit a majdnem másfél órásra nyújtott finálé úgy durrant ki, mint annak a rendje. A befejezés már az első szezonnak se tartozott az erősségei közé, sőt bevallom, számomra teljesen hazavágta az összképet. Szomorú, hogy az író semmit se tanult azokból a hibákból, melyeket elkövetett. /SPOILER/ A gyilkos újfent egy nímand, aki korábban feltűnt vagy másfél percre, és, ha ez nem lenne elég, hát megint szinte random módon jön a nyomravezető megvilágosodás. A felső tízezerben érintett simléderek többsége ugyanúgy megússza, mint korábban, mert hát ez egy ilyen rohadt világ, ha eddig nem tudtad volna. Azért, hogy legyen valami különbség, a zárás most negatívba hajlik, de megint az volt az érzésem, hogy Pizzolatto nem gondolja át a szálak elvarrását, csak feldob egy érmét minden egyes szereplőnél. A befejezés a sorozat stílusához inkább illő komorsággal együtt is erőtlen. Különösen Ray és Frank végzete zajlik le fárasztóan hosszan és idegesítően kiszámíthatóan. /SPOILER VÉGE/ Bár kacérkodik vele, ahhoz az író gyáva, hogy egy Lynch-féle őrült nihilbe taszítsa nézőjét, ezért a történet végére odaerőltet némi reménysugarat. 

Lehet, hogy megérdemeljük azt a világot, amiben élünk, de ennél a lagymatag évadnál több jár a sorozatkedvelőknek. Vannak azért a True Detective-nek még mindig erős pillanatai, mint amilyen a hátborzongató orgia. Az akciójelenetek is egész korrektek, a nagy lövöldözés a szezon felénél meghozza a lanyhuló kedvet a folytatáshoz. A mutatós főcím Leonard Cohen hipnotikus dalával szépen megadja az alaphangulatot, és persze a színészek is igyekeznek. Sajnos csak annyira lehetnek jók, amennyire a jeleneteik, így se Colin Farrell, se Rachel McAdams nem tud igazán kibontakozni. Taylor Kitschnek nagy lépés ez a Csatahajóhoz képest, de kicsi az emberiségnek. A legtöbbet érzésem szerint Vince Vaughn nyeri a sorozattal, aki annyi pocsék vígjátékszerep után újra az emberek eszébe juttatta, hogy megállja a helyét drámai színészként. Nekem így talán még szimpatikusabb is. Rajta kívül nem hiszem, hogy a True Detective második évada bárkinek öregbítené a hírnevét. Nem mintha nézhetetlenül rossz lenne, éppen csak felejthető, szokványos, és meg van verve egy íróval, aki túlzottan szerelmes önmagába. Ha nem viselne egy kult-státuszt kiérdemlő címet, máris utolérte volna a kasza.

ÉRTÉKELÉS: 50%