Amikor a Disney megvette a Lucasfilmet és vele a birtokába jutott minden idők legértékesebb sorozata, az internetet elárasztották a mémek, melyekben a cég rajzfilmhősei eluralták a Star Wars univerzumát. A poénok mögötti aggodalmon sokan osztoztak, pedig nem attól kellett volna félni, hogy a kezükben a galaktikus eposzból kölyökmatiné lesz, hanem, hogy a portékáit vasmarokkal gondozó vállalat inkább eladható termékként, és nem alkotásként tekint rá. A gyártási minta adott volt, a Marvel-moziverzumnál bevált technikát alkalmazták, tehát fázisonként jönnek majd az epizódok a sorozathoz, évenként pedig ezeken belül kapjuk a különböző Star Wars-karakterekhez kapcsolódó filmeket. Atombiztos jövedelemforrás ez a Disneynek hosszú időre, amin nem veszíthettek, hisz a franchise népszerűsége akkora, hogy azt is túlélte, hogy több, mint harminc éve nem készült hozzá olyan rész, melyet a rajongók egyöntetű lelkesedéssel fogadtak volna.

Az előzmény-trilógia megtépázta a Star Wars hírnevét, de a Star Trekből is Csillagok háborúját csináló J.J. Abrams, akinek a gondjaira bízták az új trilógiát nyitó VII. részt, ebből előnyt kovácsolt. Filmjének sikerét arra építette, amit úgy hívhatnánk, hogy Coke-effektus. 1986-ban történt, hogy a Coca-Cola egy merész lépéssel megváltoztatta a népszerű ital receptjét, ami akkora felháborodást váltott ki, hogy amikor visszaálltak a régire, annak úgy örült a nép, hogy a cukros lé jobban fogyott, mint azelőtt. Abrams, akinek, ha ez lehetséges, méginkább a vérében van a marketing, mint a jó öreg George Lucasnak, pontosan tudta hát, hogy mit kell tennie, hogy megnyerje a rajongók szívét: egyszerűen vissza kell adni nekik, amit elvettek tőlük. Ezt teszi hát Az ébredő erő - se többet, se kevesebbet. Hagyományos trükkök, jól ismert szereplők, röviden a régi trilógia egy az egyben.

A Star Wars VII. részét egy rajongó készítette a rajongóknak. A kérdés, amit nem ártana, ha többen feltennének maguknak, hogy ettől jó film lesz? A helyzet az, hogy nem. Abrams sajnos nem elégedett meg annyival, hogy a klasszikus trilógia hangulatát visszaadja, szükségét érezte, hogy pontról-pontra lekopírozza a sorozatot útjára indító Az új remény teljes cselekményét. Nem is tudom, hogy van-e értelme ismertetni a történetet, hisz jóformán csak a nevekben van eltérés. A halálcsillag tervei helyett most az eltűnt jedi mester, Luke Skywalker tartózkodási helyét eláruló térkép megszerzése a tét, amit egy támadás közepén szintén egy cuki kis droidba rejtenek. BB-8 egy sivatagos bolygón találkozik az itt tengődő Reyyel (Daisy Ridley), akiben ott szunnyad az erő anélkül, hogy tudná. Eközben a Birodalom hamvaiból feltámadó Első Rend egy bolygópusztító szuperfegyvert élesít be. Rey társául szegődik a megszökött rohamosztagos, Finn (John Boyega), akivel hamarosan az Ezeréves Sólymon találják magukat. Útközben rájuk talál a még mindig csempészkedésből élő legendás Han Solo (Harrison Ford) és másodpilótája, Chewbacca, akikkel hamarosan vállvetve küzdenek, hogy megakadályozzák a lázadók titkos bázisának a felrobbantását.

Talán ennyi is szemlélteti, hogy mennyire nem erőltették meg magukat az írók - köztük A birodalom visszavágot is jegyző Lawrence Kasdan -, amikor felvázolták Az ébredő erő történetét, de ez még csak a jéghegy csúcsa. Az előzmény-trilógiát van miért utálni, azonban Lucas legalább nem akarta ismételni önmagát, hanem tudatosan arra törekedett, hogy az egyes epizódok ugyanúgy különbözzenek egymástól, ahogy a régiek. Abrams és társai ahelyett, hogy folytatták volna ezt a hagyományt, fogták Az új reményt, szépen megnyúzták, és ráhúzták a bőrét filmjükre. Illedelmesen ezt úgy mondanák, hogy rebootolták, csakhogy ennek egy folytatásnak kellene lennie, nem a korábbi rész variációjának. Ahogy más internetes kritikákban olvastam, az újrahasznált történet nem csak nekem szúrt szemet, csakhogy ebben nem láttak akkora problémát, pedig nem lenne szabad lebecsülni. A legrosszabb fajta folytatás az, ami megelégszik annyival, hogy újraalkotja az előd jeleneteit. Ahogy egy közönséges másolatra se szokás teljes értékű műként tekinteni, ugyanúgy nem jár egy fikarcnyi elismerés a szolgai ismétlésért.

Az ébredő erő kicsit olyan, mint a 2006-os Superman visszatér, viszont J.J. Abrams rafináltabb az azt rendező Bryan Singernél, és nem követi el azt a hibát, hogy a homage dögletesen unalmas legyen. A film tökéletesen megfelel a mai blockbuster-követelményeknek, tehát a cselekmény végig pörög, az akció pedig hatalmas és lenyűgöző. Nem lehet elvitatni Abramstól, hogy technikailag mennyire felkészült. A jelenetek bámulatosan festenek, nincs az a mű érzet, amivel a CGI-mániás Lucas sokak szemében agyonvágta az előzmény-trilógia látványvilágát. Borzongató az Ezeréves Sólymot, az X-szárnyú vadászgépeket és a Tie Fightereket újra űrcsatában látni, de számomra megmételyezte az élményt, hogy az égadta világon nincs semmi új a nap alatt. Hol a Sólyom üldözése ugrott be A birodalom visszavágból, hol a híres, és A jedi visszatérben egyszer már újrahasznált halálcsillag elleni támadás köszönt vissza. Vannak új lények, akiknek az életre keltésébe a maszkmesterek beleadták a szívüket és a lelküket attól függetlenül, hogy csak egy villanásra láthatóak, de a helyszíneket illetően kellemetlenül gyakran fogott el a déjá vu érzés.

Az, hogy a látvány nem újult meg, nem feltétlen tragédia, de, hogy az új karakterek is csak a korábbiak halovány variánsai, már inkább az, pedig a színészeket nagyon megtalálták. John Boyegára már az Idegen arcokban felfigyeltem, és az oroszlánkörmeit többször meg-megvillantó Oscar Isaac valamint a frissen felfedezett, szomszéd lányosan bájos Daisy Ridley tehetségét illetően sincs bennem egy szemernyi kétely se, de, hogy milyen jó színészek, az nem ebből a filmből fog kiderülni. Ahogy az utolsó rész óta eltelt harminc év történéseit csak utalásokon, részleges információkon keresztül ismerjük meg, úgy a szereplők hátterére szintén villanások jutnak. Egymáshoz való kötődésük bemutatása ugyanezzel a felületes sietséggel történik. A fiatalok és Han Solo között kialakuló mester-tanítvány viszony az egyetlen, ami tényleges érzelmi hatással bír, a többi jórészt érdektelen. Harrison Fordon ezúttal szerencsére nyoma sincs az öreges fáradtságnak, Han Soloja még mindig az a szeretnivaló csibész, aki régen. Talán csak egyszer, egy fizikai erőfeszítést kívánó jelenetnél tűnt fel, hogy telik az a rohadt idő. Nem úgy az egykori Leia hercegnőnél, Carrie Fishernél, aki a vállalható külsőért cserébe lemondott az arcmimika luxusáról.

Bár a jók oldalán sincs minden rendben - ide sorolható például Oscar Isaac teljes eltűnése a film középső szegmensében -, de a sötét oldal képviselői azok, akik miatt Az ébredő erőt minden igyekezete ellenére se lehet együtt emlegetni a klasszikus trilógiával. Az, hogy az Első rend lényegében a Birodalom máshogy nevezve még lenyelhető. Azt is ki lehet bírni, hogy a többre érdemes Domnhall Gleesonnal egy szimpla űrnácit játszatnak, azonban ott, hogy a legfőbb gonosz egy óriási, számítógéppel rajzolt ufó egy kivetítőn, már durván rezeg a léc. Mikor aztán a Darth Vader utódjának szánt Kylo Ren (Adam Driver) félidőben leveszi a maszkját, ez a léc akkorát koppan a földön, hogy még most is hallom a visszhangját. Aki nem akarja tudni, hogy ki van mögötte, az most ugorjon pár sort. Mikor megláttam, hogy a rettenetes fekete lovag, aki nem mellesleg Han Solo fia, egy emós hülyegyerek, el se akartam hinni! Az érzelmileg teljesen megalapozatlan, hisztis Kylo Ren egy olymértékben elhibázott, szánalmas figura, hogy elképzelni nem tudom, hogyan gondolhatták komolyan. Még a közutálatnak örvendő Hayden Christensen Anakinjában is több volt a karizma és a tekintély, mint ebben a szerencsétlen Darth Vader-rajongóban, aki azért szeretne a nagyúr nyomába lépni, mert haragszik apucira. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy fénykard párbajban egy amatőr is majdnem legyőzi. Pontosabban mindjárt kettő.

Kylo Renhez köthető a film egy fordulata, ami után magamban köszönettel lemondtam arról, hogy megnézzem az új trilógia következő részeit. Egy érzelmi csúcspont kellett volna, hogy legyen, de annak már akkor befellegzett mikor észrevettem, hogy képesek voltak hozzá lemásolni Az új remény vonatkozó jelenetét. Az egy, hogy a film legfontosabb pillanata megint egy utóérzet, de az, hogy megölték az egész Star Wars-univerzum legszimpatikusabb karakterét, ráadásul ilyen ostoba, hozzá méltatlan módon, számomra megbocsájthatatlan. Kellett hozzá persze bátorság is, de leginkább hülyeség. Az ébredő erőtől kezdetektől fogva nem vártam sokat, mivel nem hittem abban, hogy A jedi visszatérrel kerekké vált sagának szüksége van bármiféle toldalékra, mégis szomorú vagyok, hogy a legsötétebb félelmeim váltak benne valósággá. Nem állítom, hogy nézhetetlen lenne vagy, hogy meggyalázná az elődöket, sőt lefogadom, hogy a többség szeretni fogja, mivel olyan emberekre lett szabva, akik nem új élményeket keresnek, hanem a régieket akarják újraélni. Nekik saját egyéniség és fantázia nélkül ugyan, de megadja azt, amit akarnak. A kisebbségbe szorultak siralmai meg kit érdekelnek? Itt az új Star Wars! Örülhetünk, hogy nem lett szar. Nagyon. 

ÉRTÉKELÉS: 50%