Nem tudom, más hogy van vele, de nekem a 2015-ös esztendő inkább szólt a rossz, mint a jó filmekről. Mikor nekiültem a szokásos évértékelő megírásának, akárhogy igyekeztem, nem tudtam tíz filmet se összeszedni, melyekről teljes határozottsággal állíthattam, hogy ezek bizony műfajuk kiválóságai, nélkülük szegényebb lenne a világ. Ha ehhez hozzáveszem, hogy az idehaza 2015-ben bemutatott két legjobb filmet (Snowpiercer, Birdman) valójában már az előző évben láttam és a többség által leginkább körbeajnározott alkotások kisebb vagy nagyobb mértékben, de szinte egytől-egyig csalódást okoztak, hát nem maradt más lehetőségem, mint, hogy azokból válogassak, amik megkeserítették a mozirajongók napjait. Ezekből aztán volt dögivel, akár egy negyvenes toplista is összejöhetett volna belőlük, de a befogadhatóság kedvéért meghúztam a limitet húszban. Íme 2015 sötét oldala, a filmek, amik után csak a remény marad meg, hogy a következő év ennél jobbakat tartogat!   

20. Bosszúállók - Ultron kora

Sejteni lehetett, hogy valami nem stimmel már akkor, amikor bejelentették, hogy Joss Whedon helyett a Russo-tesók rendezik meg a harmadik Bosszúálló-filmet, azonban arra nem számítottam, hogy ennyire gázos a helyzet. Whedon, aki az első résszel egészen új szintre helyezte a Marvel-moziverzumot belerokkant a második filmbe. Az Ultron kora épp ott hibázza a legnagyobbat, ahol korábban sebészi pontossággal operált: az arányokkal. Whedon túl sokat akar, ide-oda kap, és sejtelme sincs mire fókuszáljon, így se a régi, se az új szereplők - akik együttesen annyian vannak már, mint a disznó - nem kapják meg a nekik kellő teret. Az önismétlés, a mesterségesen unintelligens főgonosz, valamint az erőltetett szerelmi szál Hulk és a Fekete özvegy között mutatja, hogy Whedon nem csupán a rá nehezedő nyomás alatt roggyant meg, hanem az első résszel réges-rég elhasználta a puskapora javát.

19. Hitman: 47-es ügynök

Hollywood kitartóan próbálkozik, hogy megfejtse a jó, vagy legalábbis sikeres játékadaptáció titkát, de eddig leginkább azt tudták bizonyítani, hogy ugyanazt el lehet kúrni többféleképpen is. Valószínűleg beletelik némi időbe mire rájönnek, hogy a Hitman nem az az alapanyag, amiből a Mátrix és a Terminátor testvérfilmjét meg kellene csinálni. Ha újra megpróbálják, hát jó lenne, ha legközelebb nem arra a Skip Woodsra bíznák a forgatókönyvet, aki nem csak, hogy egyszer már látványosan befürdött a Hitmannel, de arról híres, hogy a kezei között még az arany is szarrá változik. A sztoikus Rupert Friendet éppenséggel meg lehet szokni a címszerepben, habár ideális választásnak ugyanúgy nem nevezhető, mint Timothy Olyphant. A film totál fapofával hozakodik elő a legnagyobb blődségekkel is, amit megfelelő hangulatban talán még lehetne tolerálni, de az iszonyat fárasztó cliffhangert, mellyel záródik, szerintem még azok is nehezen fogják elnézni, akik csak egy agyatlan lövöldözős filmre vágytak.  

18. A túlélő

Egy éve a November Man kapcsán azt írtam, hogy Pierce Brosnan megváltotta expressz jegyét a B-kategóriába, és sajnálattal kell jelentenem, hogy máris megérkezett az állomásra. A túlélő az a típusú film, aminek elég egy pillantást vetni a plakátjára, hogy lássuk miféle portéka. Egyedül a decens szereposztás lehet félrevezető, ami azonban, ha jobban megnézzük, csupa olyan arcokból áll, akik rég túl vannak a legjobb éveiken. A túlélő úgy pazarolja többre érdemes színészeit, hogy az már szinte dühítő. Milla Jovovich, Dylan McDermott vagy Angela Bassett még újrakezdheti a tévében, viszont szegény Roger Reesnek, a szépemlékű Spionfióka főgonoszának, ez volt az utolsó filmje. Brosnan idejekorán kijátszotta a rosszfiú vagyok-meglepetéskártyát ezzel a tucat thrillerrel, amit valószínűleg máris majdnem annyira bán, mint, hogy nem érte be kevesebb pénzzel az ötödik Bond-filmért.   

17. Üzlet bármi áron

Hihetetlen, de volt idő, amikor Vince Vaughn nevéről nem ótvar vígjátékokra lehetett asszociálni! A Szakíts, ha bírsz óta a színész igyekezett mindent elkövetni, hogy így legyen, amire egy újabb példa annak a Ken Scottnak a filmje, aki az Elpuskázva után másodszor veti bizalmát Vaughn-ba. Az előzetesek alapján a Másnaposok felvizezett verziójára számítottam, de még ez is túl optimista hozzáállásnak bizonyult. Az Üzlet bármi áronról a legtöbb jó, amit el lehet mondani, hogy Vaughn nem olyan irritáló benne, mint egyes filmjeiben szokott, és a szebb napokat látott Tom Wilkinsonnak valamint Dave Franconak is vannak élvezhető pillanatai. Az alkotók ugyanazt a hibát követik el, mint a mai vígjátékok készítői általában: azt hiszik, hogy, ami kínos, az már vicces is, pedig ez vagy a milliomodik alkalom, hogy bebizonyosodik, mennyire nem így van.   

16. Szarvak

Stephen King fia, Joe Hill egyre inkább kezd kitörni apja árnyékából, de a filmadaptációk terén egyelőre nincs szerencséje. Míg King műveit olyan rendezők dolgozták mozivászonra, mint Brian De Palma vagy Stanley Kubrick, Hillnek az első alkalommal csak Alexandra Aja jutott. Bár a horror műfajban Aja gyakorlott rendezőnek számít, azonban ide ez kevés volt. A Szarvak már regényként is távolt állt a tökéletestől, filmként pedig még tovább sodródott tőle. Aja képtelen átadni Hill beteg humorát és végül ugyanúgy hagyja, hogy az izgalmas alapötletben rejlő lehetőségek kicsússzanak a kezei közül, mint az író. A Shia LaBeouf helyére felvett Daniel Radcliffe inkább lelkes, mint jó az ördögi képességek birtokába jutó Ig Perrish szerepében. Ez a hamar süllyesztőbe került horror igen rossz óment jelent neki A fekete ruhás nő után még fényesebbnek tűnő jövőt illetően.  

15. Pixel 

A nosztalgiából az utóbbi időben jó sok zöldhasút kisajtoltak, ám Adam Sandlernek még ez se sikerült. Tavaly bemutatott filmjei közül a Pixel inkább megütötte a nézhetőség szintjét, a többségnek mégis jobban fájt, ugyanis a '80-as évek árkád videójáték klasszikusait süllyesztette le a maga primitív szintjére. Valahol a kezdet-kezdetén még pislákolt a reménysugár, hogy ebből lesz az új Szellemirtók, amit táplált, hogy a rendezésre kivételesen nem a Sandler-haveri kör egy tagját kérték fel, hanem azt a Chris Columbust, aki a látványfilmek és a családi vígjátékok terén egyaránt bizonyította már rátermettségét. A számítógépes effektekben bővelkedő jelenetekkel szépen el is boldogul, egyébként mintha ott se lenne. Ugyanez igaz Adam Sandlerre is, akiről lerí, hogy unja már a saját poénjait. Ebben legalább nincs egyedül.    

14. Ted 2 

Az animációs vígjátékok guruja, Seth MacFarlane 2012-ben a Teddel leszállította az év egyik meglepetéssikerét, majd nem sokkal később a Hogyan rohanj a veszTEDbe c. westen-komédiával az év meglepetésbukását, úgyhogy nem maradt semmi kétség afelől, hogy a trágár plüssmackó kalandjainak folytatódniuk kell. Az, hogy MacFarlane nem arra született, hogy mozifilmeket rendezzen, már a film első részét is beárnyékolta, de humorérzéke kihúzta a csávából. A Ted 2 kétszer annyira hosszúnak tűnik, viszont feleannyira se vicces, ezért MacFarlane hozzá nem értése méginkább szemet szúr. A jelenetek gyakran tovább tartanak az indokoltnál, a színvonal és a stílus pedig egyaránt durván ingadozik. MacFarlane hajlamos olykor túl komolyan venni magát, de valójában annyira nem érdekli a szereplők érzelmi világa, hogy valószínűleg észre se vette, milyen ellenszenvessé tette őket a folytatásra. 

13. A cipőbűvölő

Megint Adam Sandler. Tudom, fekvő embert nem illik rugdosni, de mit tegyek, ha folyton belebotlom? A Tom McCarthy rendezte A cipőbűvölő furcsa egy film. Nem hétköznapian rossz, hanem valami egészen faramuci módon. Az, hogy mi a franc is tulajdonképpen, nem is olyan könnyű meghatározni, mivel körül-belül fél óránként műfajt vált. Eleinte úgy tűnt, hogy ez is egy lesz Sandler kitörési kísérletei közül, egy édesbús film egy magányos suszterről, amiből előbb mese, majd krimi, végül szuperhős-történet kerekedik. A műfajok összemixelése akkor se egyszerű, ha átgondoltan csinálja az ember, de itt annyira randomizáltan váltanak, mintha az alkotók előrehaladott skizofréniában szenvednének. A független filmes Tom McCarthy keze nyoma minden egyes alkalommal egyre kevésbé lelhető fel, Sandleré viszont annál jobban. A cipőbűvölő felháborítóan ostoba katyvasszá korcsosul a végére egy olyan szörnyű befejezéssel, amit én még az életben nem pipáltam.      

12. Blackhat

Michael Mann nem először okoz csalódást. A Miami Vice-t és a Közellenségeket a Universal berkein belül máig szitkokkal írják körül, de hát ők leginkább a százmilliókat sajnálják, amiket vesztettek rajtuk. Mannt ekkora buktákkal a háta mögött csoda, hogy a stúdió parkolójába beengedték, de ő a film alapján nem volt túl hálás az újabb lehetőségért. Az utóbbi munkáin is érződött, hogy kezdi jobban érdekelni a stílus a tartalomnál, ami önmagában még nem végzetes, de, ha a stílus is kezd avétossá válni, ott bajok vannak. Technikai szinten itt-ott még megmutatkozik Mann tehetsége, de minden egyéb téren, különösen mikor a csóringer színészek kinyitják a szájukat, oda se bagózik. A cyberterrorizmus pedig egy izgalmas téma, azonban Mann láthatóan ezt is magasról leszarja. Az, hogy dögunalmas thrillerét több országban be se merték mutatni a mozikban, vagy, hogy a hacker-társadalom hónapokig a filmjén röhögött, remélhetőleg azért ráébreszti, hogy valamit nagyon nem jól csinált. 

11. Vadregény 

Fura, hogy pont a Disney stúdió készített filmet James Lapine és Stephen Sondheim musicaljéből, aminek épp az a lényege, hogy lerántja a mesehősöket a valóság talajára és elszakad a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” hamis idillképétől. Nincs abban hát semmi meglepő, hogy a készítők megszabadultak mindattól, amit túl durvának, vagy feláldozhatónak találtak. Nem egy klasszikus Disney-mese végezte el ezt a kigyomlálást, azonban a filmesek annyira kontár módon oldották meg, hogy széthullott tőle a történet. Zeneileg a Vadregény szállítja a tipikus, fülbemászó Broadway-hangzást anélkül, hogy emlékezetes dalai lennének, ám az hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a filmet rendező Rob Marshall hiába jártas a musicalekben, nem képes egyszerre öt Grimm-mesét elmondani. Kapunk szemelvényeket mindegyikből, de egyikből se annyit, hogy közel érezhessük magunkhoz a szereplőket. Nincs az a korosztály, aminek a Vadregényt ajánlani lehet, mivel maga se tudja, hogy melyikhez szóljon. Zavaros komposzt, mely túl bátortalan ahhoz, hogy végigvigye, amit elkezdett.

10. Kicsapongók 

Az Üzlet bármi áron kapcsán már megpendítettem, hogy a vicceset mennyire hajlamosak lettek újabban a vígjátékokban összekeverni a kínossal. Nos, a Kicsapongók olyan messzire megy etéren, hogy onnan már a zavarba hozásból diplomázó Ricky Gervais is csupán egy beazonosíthatatlan pontocska a horizonton. Ezt a filmet fáj végignézni, és nem azért mert annyira tahó vagy gusztustalan lenne, hanem mert egyszerűen az, amit bemutat egy cseppet se vicces. A véglényt, akit Jack Black játszik senki se szereti, ami nem meglepő, mivel, hogy nincs rajta semmi szeretnivaló. A történet szerint elutazik Los Angelesbe, hogy rávegye a suli sztárját (James Marsden), hogy vegyen részt a gimis találkozón, aki egy átmulatott éjszaka betetőzéseként közösül vele. Gusztus dolga, de a legutolsó, amit életemben látni akartam, ahogy Jack Blacket seggbe rakják. A film innen csak még kellemetlenebb helyzetek sorozata, melyekben a főszereplő egyre szánalmasabban viselkedik, nehogy kiderüljön, ami vele történt. Azt, hogy sikerül-e neki, ezek után gondolom, nem nehéz kitalálni.     

9. Jurassic World

A rossz filmek, mint a vírusok, fejlődnek. Készítőik rájöttek, hogy, ha egy kedvelt filmsorozat rajongóit elemi szinten kielégítik, akkor lenyelethetnek velük akármit - még olyan képtelen ökörséget is, mint a raptorszelídítés -, megússzák. A Jurassic World erre a trükkre idén nem az egyedüli példa, de félek, hogy hozzáállása kezd gyakorlattá válni, annál is inkább, hogy az év egyik legnagyobb kasszasikere lett belőle. Elődje, a Jurassic Park szintén a blockbusterek példaképévé nőtte ki magát, de Colin Trevorrow alkotását nem lehet együtt emlegetni vele. Az film volt, míg a Jurassic World attrakciójához, az Indominus Rexhez hasonlóan egy laborban kinevelt, lélektelen szörnyeteg. Felveszi ugyan a Jurassic Park pózát, de nem szabad bedőlni neki, emögött valójában nem tisztelet, hanem mélységes cinizmus húzódik meg. Így néz a közönségére, sőt saját szereplőire is, ezért nem is többek ők élettelen, merev báboknál valódi személyiség nélkül. Lehet, hogy Colin Trevorrow szereti az eredeti filmet, de az biztos, hogy valami komoly gondja van az emberekkel.      

8. Annie

Cinizmusért nem mennek a szomszédba az Annie készítői se, nekem legalábbis most először támadt az az érzésem egy musical nézése közben, hogy alkotóik gyűlölik a musicaleket. A valóság azért csak nem lehet ennyire súlyos, sanszosabb, hogy szimplán úgy gondolják, a mai srácok nincsenek oda ezért a műfajért, márpedig ők ezzel a filmmel belőlük szándékozták kiszedni a lóvét. Az Annie sokadik feldolgozását tehát a célközönség vélt igényei szerint alakították trendivé, de vesszek meg, ha bárki azt mondja, hogy az előnyére változtattak rajta. A dalokra rászabadították Jay Z-t, aki komótosan beolajozta azokat, majd megküldte őket egy hip-hop dildóval. Rájuk lehet ugyan ismerni, de már nem önmaguk. A rendező Will Gluck igyekszik laza és modern lenni, de a fárasztó poénok mellett ez még egy tehetséges embernek is teljesíthetetlen erőfeszítés lett volna. Jamie Foxx és Cameron Diaz minden bizonnyal kiheverik, hogy megint trágyába nyúltak, A messzi dél vadjaival felkapottá vált Quvenzhané Wallist viszont ez a lebőgés leradírozhatja a térképről.     

7. Chappie 

Neill Blomkamp amilyen gyorsan mennybe ment a District 9 révén, olyan sebesen kegyvesztetté vált az Elysiummal. A rendező maga is belátta, hogy a sztoriban rejlő lehetőségeket nem sikerült kiaknáznia. A Chappie, akárcsak a District 9, Blomkamp egy rövidfilmjét bővíti egészestés alkotássá. A rendező a forgatás kedvéért visszatért hazájába maga mögött hagyva a gigantikus költségvetéssel járó luxust. A szándéka az volt, hogy elkészítse a District 9 szellemi folytatását, de csupán a gyanút növelte bizonyossággá, hogy elhamarkodott volt őt zseninek kikiáltani. Az a hangulatukban egymásnak teljesen ellentmondó plakátok és előzetesek után sejthető volt, hogy megint egyszerre több filmet akart csinálni. A rendezőnek és írótársának vannak jó, pontosabban jó helyről nyúlt ötleteik, de az végképp kiderült, hogy a történetmesélés nem tartozik az erősségeik közé. A legironikusabb, hogy a címszereplő droid az egyetlen, aki tényleg emberi lényként viselkedik, míg maguk az emberek olyanok, mint a rajzfilmfigurák. A Chappie éppen annyira buta sci-fi, mint amennyire az okosság látszatára törekszik. A film többfrontos kudarca még Blomkamp már készpénznek vett Alien-folytatását is maga alá temette, de talán így a legjobb.

6. A Stonehearst-elmegyógyintézet

2015 se a horror éve volt, amin nincs is mit csodálkozni, ha még azok se képesek vállalható darabokkal gazdagítani a műfajt, akikről azt hinnénk, hogy lehet rájuk számítani. Brad Anderson ugyan sose lépett a nagyok közé, de idáig többnyire ügyes iparosmunkákkal rukkolt elő. Új filmjéhez nem kisebb alak írásához nyújt, mint Edgar Allan Poe, akinek novellája többeket megihletett. Ez némileg a film ellen dolgozott, hisz a nagy csavar több helyről is ismerős lehet, de sebaj, amúgy is annyira bénán rejtegetik, hogy éppen csak a falra nem festik fel. Megdolgozván a pénzükért szükségét érezték, hogy a történetbe új fordulatokat iktassanak be, egészen addig cifrázva azt, amíg a maradék értelem is elpárolog belőle. Andersonnak mindig is jó érzéke volt a szereposztáshoz, így él azzal a luxussal, hogy egy válogatott gárdát (többek közt Kate Beckinsale-t, Michael Caine-t, Ben Kingsleyt és Brendan Gleesont) pocsékoljon el felületesen megírt szerepekre. Kivételt ezalól pont a főszereplő jelenti, ugyanis szokásához hűen Jim Sturgess megint olyan halovány, hogy nem is értem, minek foglalkoztatják egyáltalán. Biztos olcsón dolgozik. 

5. Jupiter felemelkedése 

Már dübörgött a marketinggépezet a Wachowski-testvérek méregdrága filmje alatt, amikor a küszöbön álló premiert lefújták, és adtak nekik kilenc hónapot, hogy mentsék, ami menthető. Hiába a ráfordított plusz idő, nem kell hozzá két perc se, hogy kiderüljön, hogy a galaktikus hercegnővé váló takarító meséje nem fog működni. Utoljára a John Carter volt ennyire bajban, hogyan vezessen be a világába, de annak az amúgy élvezetes filmnek a narratív döccenői semmiségnek számítanak ahhoz képest, amit a rálátásukat teljesen elvesztő Wachowski-tesók művelnek. Hajánál előrángatott fordulatokra van szükségük még ahhoz is, hogy eljuttassák szereplőiket A pontból B pontba. A film valójában annyiból áll, hogy a Mila Kunis játszotta hercegnő bajba kerül, Channing Tatum pedig az utolsó pillanatban megmenti. Ha megvolt, kezdődik minden elölről. Az alkotópáros, ahogy már a Mátrix idején is tette, annyi sci-fiből lopdos, amennyi csak az eszébe jut. Teszik ezt ide-oda csapongva különböző stílusok között és dagonyázva a közhelyekben. A Jupiter felemelkedését sehogy se lehet komolyan venni, hagyományos módon számomra élvezhetetlennek bizonyult, rossz filmként viszont igazi csemege. Ilyetén akkora magasságokba tör, hogy a tetőt is beszakítja. Egy totális kreatív széthullás tanúja lehet, akinek van lelki ereje végignézni. 

4. Terminátor: Genisys 

A Terminátor-sorozat kissé összevisszává vált mióta James Cameron levette róla a kezét. A jogokra hat évente ráveti magát egy mohó befektető, de mivel Cameron túl szépen lezárta a szériát a második résszel, hát a felbérelt jómunkásemberekkel alaposan megkavarják az idővonalat, hogy helyet biztosítsanak sok-sok jövőbeli folytatásnak. A Terminátor: Megváltás ezt viszonylag ügyesen csinálta, nem bántam volna, ha trilógiává kerekedik, ehelyett itt van nekünk a Genisys, ami úgy esik neki Cameron örökségének, mint egy félkegyelmű. Kezdjük azzal, ami jó: Schwarzenegger visszatért. Nos, ennyivel ezt a szekciót le is zárhatjuk, mert a film annyira borzalmas, hogy utána kellett olvasnom, biztos nem paródiának szánták-e. Minden azt sugallja, hogy így volt a szereposztástól kezdve a színészi játékon áll a röhejesebbnél-röhejesebb jelenetekig. Az alkotók olyan sebes tempót diktálnak, hogy az ész vagy hat sarokkal lemarad az első tíz percben, és egyre csak távolodik. Van az a kifejezés, hogy megugorni a cápát, amikor egy film vagy sorozat eléri azt a pontot, ahol elveszti a hitelességét. Nos, Genisys ezt két percenként megteszi, és minden alkalommal még otrombán pofára is esik. Azt illetően, hogy újra releváns legyen a sorozat ugyanolyan epikus kudarcot vall, mint abban, hogy visszaadja, ami Cameron filmjeit klasszikussá tette. Ezzel a stílustalan rendezéssel az utóbbira amúgy se volt semmi esély.         

3. Vissza a jelenbe 2 

Vigyázat, beugratós kérdés következik! Szüksége van egy amúgy is szerény sikert aratott filmnek az eredeti főszereplő nélkül folytatásra? Filmünk producerei rosszul válaszoltak, itt van hát a Vissza a jelenbe 2, ami csak kevéssel maradt le, hogy az év legszörnyűbb vígjátéka legyen. Az első rész szellemesen állított emléket a '80-as éveknek. A folytatásnál nem pazaroltak időt bármiféle koncepció kidolgozására, amire történetet lehetne építeni. John Cusack cimborái ezúttal a jövőbe utaznak, amit kizárólag arra használnak, hogy ízléstelen poénokkal bombázzanak. Önmagában nincs gond azzal, ha egy film humora meredek és nem tisztel se élőt, se holtat, de a szimpla bunkóságban nincs semmi vicces. Cusack távolmaradásával a meghatározó tag a csapatban Rob Corddry lett, aki kis dózisban a parasztságaival még szórakoztató tud lenni, ekkora adagban viszont az ember legszívesebben fogná az első keze ügyében lévő tárgyat, hogy azzal verje halálra. Nem mintha a többi szereplő sokkal szimpatikusabb lenne. Egyikük egy tévéshow keretében megerőszakolja a másikat, majd később még poénkodik is rajta. A film készítőinek rendesen elszállt az agyuk, és nem jó értelemben. A Vissza a jelenbe 2 egy elrettentő példa arra, hogy mi lesz egy tapló vígjátékkal, ha nincs benne más, csak taplóság, az viszont maximalizálva. 

2. Mortdecai

Egy film képes arra, hogy felélesszen eltemetett érzéseket, de meg is tud ölni a lelkünkből egy darabot. Miközben ezt a vígjátéknak nevezett torzszülöttet néztem, tisztán éreztem, hogy valami meghal bennem. Johnny Depp, akit nem is oly régen még generációja egyik legnagyobb tehetségének tartottam, a Mortdecai-jal elérkezett oda, ahonnan nincs visszaút, lehet akármilyen jó a Fekete misében! Magára a filmre nem érdemes túl sok szót vesztegetni, mivel egyszerűen gyenge. Az ember üres tekintettel nézi, néha talán még el is lehet mosolyodni egy-egy kevésbé silány viccén. Szóval simán ki lehetne bírni és azon nyomban el is feledni, de ott van a közepén Johnny Depp, aki a fejébe vette, hogy minél irritálóbbra veszi a figurát, annál humorosabb lesz. Szó mi szó, a játéka tényleg párját ritkítóan hatásos. Ha nem lett volna más választásom, adott helyzetben letéptem volna tőből a fülemet és kikaparom a szememet is, csakhogy ne halljam és ne is lássam! Enyhe túlzásnak tűnhet ez a reakció, pedig nem az. Figyelni, ahogy jó színészek kénytelenek asszisztálni Depp idióta ripacskodásához, külön fájdalmas. A Mortdecai ahhoz hasonlatos élmény, mint mikor valaki, akit kedvelsz, hirtelen minden ok nélkül pofán vág, majd alaposan meg is kínoz. Utána már nem tudsz az illetőre ugyanúgy nézni soha többé.          

1. Elrabolva 3 

Ha azt hitted, hogy az Elrabolva 2-nél nincs lejjebb, hát itt a cáfolat! Nem is tudom, hogy melyik volt a zseniálisabb ötlet: az, hogy egy Elrabolva-filmben ezúttal ne raboljanak el senkit, vagy, hogy a producer Luc Besson visszahozta az előző részt elkövető Olivier Megatont. Mindössze azt akartuk volna látni, ahogy Liam Neeson megint szétrúg egy rakás segget, de bármily hihetetlen, a film még ezzel is adós marad. A lassú nyitás nem újdonság, sőt szinte hagyomány, de míg az előző részekben adott több-kevesebb érzelmi alapot, mostanra szimpla időhúzássá silányult. Letudván a kötelező köröket az Elrabolva 3 átvált A szökevény huszadrangú utóérzetébe. A főszereplő ahelyett, hogy azt tenné, amihez a legjobban ért, fogócskázik a hatóságokkal és a lánya körül szaladgál. A Neesont üldöző Forest Whitakert behelyettesíthették volna akár egy üveg majonézzel is, az még enni se kér. Rossz hír, hogy a rendező megint nem vette be a gyógyszerét, aminek sajnálatos következménye, hogy az akciójelenetek úgy szét vannak vágva, hogy alig lehet látni, mi az ördög történik. Olivier Megaton az eszement túlpörgetéssel egyrészt azt kompenzálta, hogy nincs stílusa, másrészt az Elrabolva 3 egyéb, pitiánerségből fakadó hiányosságait próbálta elfedni. Alkotása, ha ennél csak egy fokkal unalmasabb és butább volna, fekete lyukat generálna. Besson és kókler rendezője a végére már nem is próbálkoznak, csak jó előre azt a pénzt számolgatják, amit a film így is-úgy is garantáltan a számlájukra hoz.