A komputeripar néhány évtized alatt teljesen átformálta az emberek életét és egyúttal létrehozta saját legendáit. Azokat, akik aktívan kivették a részüket a technikai forradalomból bizonyos körökben isteneknek kijáró csodálat vette körül. Közülük is kiemelkedett az Apple cég vezére, Steve Jobs, aki lehengerlő prezentációval már a '80-as években sztárstátuszt vívott ki magának, öt évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor pedig látnokként tisztelték. Az idealizált kép mögött, ami kialakult róla, az igazság korántsem volt olyan szép. A nagy álmodó zsarnokként bánt munkatársaival és az is hidegen hagyta, hogy rabszolga módjára tartott gyermekmunkások rakják össze termékeit. Nem sokban különbözött tehát akármelyik könyörtelen multicég főnökétől, de a hozzá közel állók - például a lánya, akit sokáig el se ismert sajátjának - is megtapasztalták, hogy van egy a nyilvánosság előtt titkolt, sötétebb oldala. A kérdés már csak az, hogy ellentmondásossá vált személyiségének melyik részét emeli ki a róla szóló film? Az Oscar-díjas alkotógárdától jogos az elvárás, hogy ne csupán a Steve Jobs-kultusz legyen ismételten meglovagolva.

Danny Boyle (Napfény) a második rendező, aki Jobsról filmet készít a halála óta. Az előző, sietve összetákolt életrajzi alkotás hamar eltűnt a süllyesztőben. Az egyedüli, ami említésre méltó a filmmel kapcsolatban, hogy a címszerepre való felkészüléskor Ashton Kutcher majdnem belehalt abba, hogy követte Jobs gyümölcsdiétáját. A kórházba szállításkor döbbent rá, hogy ez mégse volt olyan jó ötlet. A második filmes nekifutást egyből izgalmasabbá tette, hogy a forgatókönyv megírására azt az Aaron Sorkint kérték fel, aki korábban Oscar-díjat nyert a Facebook megalapítását körüljáró A közösségi hálóval. A rendezésre eredetileg a filmet megalkotó David Finchert kérték fel, aki azonban ragaszkodott a teljes kontrollhoz még a marketing felett is, plusz tíz millió dollárra tartott igényt, amit a Sonynál kissé sokalltak. A produkció a távozásával összeomlott, majd egy másik stúdiónál újra terítékre került, ahol Danny Boyle irányítására bízták. A főszerepet ismét elvállalta a korábban Fincherrel együtt lelépett Christian Bale, majd mégis elutasította, mivel nem érezte magát rá megfelelőnek. A helyére esélyes volt Leonardo DiCaprio, ám a befutó végül Michael Fassbender lett, vele pedig az előkészületeket kísérő áldatlanság egycsapásra a múlté lett.

A Steve Jobs a jól bevált három felvonásos struktúrát használja, de egyáltalán nem hagyományos életrajzi film. Sorkin forgatókönyvét Jobs nagy(nak szánt) dobásainak, a Macintosh, a NeXT és az iMac bemutatójára húzta fel, ami briliáns elgondolás volt tőle. Már a történet felépítésével elmondja, hogy főszereplőjének az élete mi körül forgott. A rendező a felvonások között végbemenő technikai fejlődést hasonló ötletességgel érzékelteti képileg. Az első, 1984-ben játszódó szegmenst 16mm-es, a másodikat 35mm-es, az utolsót pedig digitális nyersanyagra forgatta. Mindegyik felvonás elképesztően sűrű, a Sorkin védjegyének számító pergő dialógusok szünet nélkül záporoznak. Még egyszer se fordult elő, hogy Boyle filmjét ennyire a szöveg, ne pedig a képek uralják. A Trainspotting rendezőjét azért nem kell félteni, ott hagyta markáns vizuális kézjegyét a filmen. Az egyetlen, amit kifogásolni tudok a munkájában, hogy ő se tudott jobbat kitalálni szereplői megfiatalítására annál, hogy hosszabb hajjal ábrázolja őket, ami főleg a visszatekintéseknél kelt kissé nevetséges látványt. 

Öt perc se kell hozzá, hogy levonjuk az elkerülhetetlen következtetést: Steve Jobs egy seggfej volt. Hozzá képest még A közösségi hálóban megismert Mark Zuckerberg is rendes srácnak tűnik, pedig a film így is kihagy nem keveset Jobs viselt dolgaiból. Nem csoda, hogy Christian Bale megrettent az eljátszásától, hisz még mindig nem mosakodott ki teljesen abból a nagy nyilvánosságot kapott incidensből, melynek során leordította egy operatőr fejét. Ha valamit biztosan nem akart, az az, hogy a közönség egy olyan fickó bőrében lássa, akinek napi szokása lealázni a munkatársait. Danny Boyle és Aaron Sorkin szégyenlősség nélkül számolnak le a Jobs-mítosszal, ám eközben azt is elérik, hogy megértsük a gondolkodásmódját. Végül még egyfajta megváltásban is részesítik, ami talán nem kellett volna. Sorkin az első pillanattól fogva azon van, hogy az összes ellenszenves vonásával együtt Jobsban feltárja az embert. Erre használja fel a férfi és lánya kapcsolatát, ami érzelmileg a legközelebb hozza őt, pedig javarészt fikció. Nehéz kifogást emelni a kitalált elemek ellen, melyek azt hazudják, hogy Jobs rendezte a legfontosabb kapcsolatait, mivel annyira jól működnek. Ebből is látszik, hogy Sorkin világbajnok író, aki pontosan tudja mi az, amit látni akarunk. Nem lepne meg, ha egyszer róla is készülne egy ugyanilyen film.

A Steve Jobs két órája úgy repült el, hogy meg se éreztem, sőt még rövidnek is tűnt, ami nem rossz egy olyan alkotástól, ami többnyire annyiból áll, hogy emberek folyosókon vitatkoznak. A filmhez nem szükséges háttérismeret. Még csak nem is kell, hogy érdekeljenek a komputerek vagy akár Steve Jobs személye, a szemünk előtt lezajló emberi drámák enélkül is magával ragadóak, Sorkin párbeszédeit pedig élvezet hallgatni. Ennél jobban csak a színészek szerethették előadni őket. Michael Fassbender úgy veti bele magát Steve Jobs eljátszásába, mint élete szerepébe. Sorkin ugyanúgy zsonglőrködik a karakterekkel, mint a szövegekkel, ami Fassbendernek a lehető legjobb alkalom, hogy megmutassa tehetségét. Egyenrangú partnere a nagyszerű Kate Winslet, aki Jobs munkahelyi feleségét alakítja. A filmben nincs olyan, hogy jelentéktelen mellékszereplő. A Híradósokban Sorkinnal már együtt dolgozott Jeff Daniels vagy az alig ismert Michael Stuhlbarg (Egy komoly ember) egyaránt meghálálják a nekik jutott kicsi, de fontos részt a történetben. Seth Rogen se marad ki a jóból, azonban annyira leragad a saját szintjén, hogy végül nem is értettem, mit keres ebben a filmben.

A történet igaz csak három kiemelt eseményre összpontosít, de nincs, amiben ne ütközne számtalan konfliktus, mégsem csúszik ki egy pillanatra se az alkotók kezéből az irányítás. Felrajzolódik előttünk Jobs komplett személyiségrajza, bukása és visszatérése, valamint tönkretett barátságai. Egy olyan embert ismerünk meg, aki a munkájában az abszurditásig elmegy a tökéletességre való törekvésben, meglátja, hogy miben van a jövő, viszont, ha bármi másról van szó, akkor egója és önfejűsége egyenesen vakká teszi. A Steve Jobs az Aljas nyolcas után idén a második, a várakozásaimat felülmúló beszélgetős mozi, ami segít visszaadni az előző évben alaposan megtépázott hitemet a mai filmekben. Nem mondhatni, hogy igaz történetként a valóságnak tökéletes lenyomata lenne, de ettől függetlenül bitang jól megírt dráma. Aki kedveli akár Sorkin, akár Boyle munkásságát, a főszerepben látható színészekéről nem is beszélve, annak kötelező darab. Nem lettem tőle se híve, se gyűlölője Steve Jobsnak, azonban erre a két órára az ő szemével láthattam a világot.

ÉRTÉKELÉS: 80%