A zenéről: kezdetben utáltam. De megragadott, és eredetileg nem ez volt az első ihletközpontom, csak írás közben ez járt a fejemben, és a történet és a zene számomra összeforrt.

Na de íme a 6 fejezetes írás első és második fejezete:

1.

Miranda verejtékben úszva ébredt. A pilótafülkében elhelyezkedő utasülésben kuporgott, lassan már magzati pózban - nagyon-de-nagyon különös testhelyzetet vett fel.
Mióta is aludt? Két perc? Két óra? Két nap? Maga az álom - a látomás - két másodpercig tarthatott, majd zuhant. Sötétet nyelt, és elnyelte a sötétség. A sodródás pedig végtelen. Ezért nem tudta, meddig is tartott pontosan.
Látta barátait fölötte gubbasztani. Mint minden ébredésnél. Miranda sosem tudta, most éppen érte aggódnak, vagy pedig készülnek őt kidobni. Mert a társainak nem tetszettek ezek az álmodozások. Tulajdonképpen neki sem.
- Álmodott - suttogta átszellemülten Trixie. - De mit? Miranda, hahó!
De a nő szája mintha elzsibbadt volna. Sőt mintha ereje hirtelen elszivárgott volna abba a sötétségbe, amibe zuhant. Nem túl jó érzés.
- Ál.. álmo...
- Tudjuk, hogy álmodtál - sürgette őt Beldie. - De mit?
- Ne erőltessük - legyintett Bennie. - Te örülnél, ha éppen fehérnemű kollekciódat bővited, és ott állna fölötted Miranda, hogy “mi? mi?”.
- Nem, de...
- Nem is teszi - vágott közbe Bennie. - Mi se tegyük. Udvariatlanság.
- Te már csak tudod - mondta Trixie bosszúsan, miközben elhagyta a pilótafülkét.
- Na, mi lesz? - kérdezte sürgetően Bennie. - Menjünk?
- Talán igazad van - adta be a derekát Beldie.
Elindultak a kijárat felé, amikor halk szavakat hallottak. Ahogy Bennie megfordult, Mirandát látta mosolyogni. A lány szája teljesen kicserepesedett, és a mozdulattól több helyen be is repedt.
- Kösz, Bennie - suttogta hálásan Miranda. Érzései teljesen tiszták voltak. Miranda sosem volt udvariatlan. Valahogy mintha nem is illene a baráti körbe... de a barátság mindennél erősebb.
Bennie pedig egy jó barát. Tudta, a lányt zavarják a bámuló tekintetek. Ezt csak ő volt képes észrevenni. Abban viszont nem volt biztos, hogy Bennie valóban ennyire figyelmes, vagy akar tőle valamit... De, erre valók a barátok, amit most Bennie csinált.

***

Miranda aztán gyorsan összeszedte magát. Fejében kisebb káosz uralkodott. A látomás túl valósnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.
Ahogy belépett a hajó lobbijába, a barátai a kör alakú asztalnál ültek, a szokott helyükön. De nem mindenki volt jelen. Sőt azok közül, akik bementek a piramisba, mindenki hiányzott.
- Még nem jöttek vissza? - ijedezett Miranda.
- Mit álmodtál? - reccsent rá Beldie. - Ez most nagyon fontos!
- Na ne már...
- Csak mondd! Kérlek... - Beldie arcán ráncok futottak végig. Ilyenkor a “főnök” ideges volt. Így hát Miranda nem ellenkezett, leült a székre. - Én vagyok a főnök, tudod. És különben is... rossz előérzetem van.
- Egy szem - mondta Miranda egyszerűen. - Egy szembe néztem bele. Valamiféle vörös fény tükröződött benne. És mintha valami sziszegett és búgott volna.
- Sziszegett és búgott? - kérdezte hitetlenül Trixie. - Ennyi? Emiatt a hülye látomás miatt hiszi azt Beldie, hogy a többiek meghal...
- Csend legyen, Trixie - csapott a szájára zavartan Beldie. A lobbi teljesen elcsendesült. Rossz előérzetem van mondta Beldie. De hogy ennyire rossz? Trixie-nek pedig - mint mindig - eljárt a szája. Ehhez értett.
- Nem szerettem volna úgy egyből elmondani - magyarázta a “főnök” -, de megmondtam volna, hidd el.
- Elhiszem - mondta halk, kifejezéstelen hangon Miranda. Mintha megint le akarna hanyatlani a székről, már megint magzati pózba akart helyezkedni - már megint a semmibe bámult, már megint sötétet nyelt. Igen, tudta, hogy Beldie elmondta volna előbb-utóbb egy negyed órától egy napig tartó időintervallumban. Ennél viszont lényegesebb volt...
- Meddig aludtam?
- Tíz percig, Miranda.
- Tíz percig, azt mondod? És azt hiszed, meghaltak... hm, ez így elég pesszimista, nem? A Tanaabon, tudod, abban a szörnyes raktárban, hány óráig nem jöttek ki? És a Kalamárin? Húsz percig úszkáltunk abban az akváriumban, egy oxigénpalackból felváltva lélegezve. Tíz perc még elég kevés.
- De ez csak egy akta...
- Egy hatalmas piramisban - vágott vissza Miranda, hangjából érzékelhető volt, hogy lezártnak tekinti a témát. - Adj nekik időt. Bízz bennük.
Azzal Miranda felindultan elhagyta a termet.

***

- Igaza van Mirandának - mondta Bennie. - Nem kell félteni őket.
- Talán igazatok van - sóhajtott Beldie. - Csak tudod, aggaszt engem ez a dolog. Álmodó? Álmatlan? Alvó rankor? A fenébe, Mirandának megint igaza volt! Ez bűzlik.
- Mindig igaza van - mondta gyűlöletteljesen Trixie.
- Csak féltékeny vagy, hogy örök második maradsz - intézte a nőhöz szavait Bennie. - Megmutassam, miben vagy te az első?
- Miben? - csodálkozott Trixie, de a fiatal férfi már ott termett, és nőiesen domborúbb részeit megmarkolva leteperte az asztalra. A támadás gyorsan jött, Trixie nem ellenkezhetett - nem is akart.
- Az ágyban te vagy az első - mondta Bennie, mikor mindketten felocsúdtak.
- Fiatalok - csóválta mosolyogva a fejét Beldie, és széttárta a karját. - Ne itt, madárkáim. Ajánlhatom a kapitányi lakosztály pihe-puha ágyát, az alkalmas hely az ilyen ügyek rendezésére.
A két fiatal csak kuncogott és flörtölt, majd nagy nehezen átvonultak a kapitányi lakosztályba. Beldie végig csak ferde mosollyal nézett utánuk. A kapcsolatuk nem terjed tovább a szeretkezésnél. Még szerencse. Ha egy bolond százat csinál, akkor kettő...
A “főnök” mosolya nem volt őszinte. Bár nem ezt mutatta, de komolyan aggódott. Miranda megint igazat beszélt. Beldie-nek bűzlött ez az egész. Utólag már ő sem tudta, miért vállalta el a melót. Valószínűleg a pénz miatt. Ami kárpótolni fogja a rossz érzéseiért. Talán kárpótolja még az embereket is, akik...
- A fenébe! - szitkozódott hangosan, észre sem véve, hogy gondolatai elhagyják száját.
- Valami baj van? - jött a tompán szóló kérdés a lakosztályból.
Beldie nem válaszolt. Sötét gondolatai megtiltották, hogy bármit is mondjon.

***

Miranda zavartan ült az ágyán. Az események kezdenek eldurvulni. De hát nem vette senki észre, csak ő, hogy a meló mindegyik részében szerepel valami alváshoz kapcsolódó dolog? Álmatlan. álmodó. Alvó rankor. Túl sok összefüggés.
Vagy csak ő kombinál? Mirandának volt sütnivalója. Ezért is különbözött a többiektől, mert végigjárta az iskolát. Csak nem jött össze neki azután. Gépésznek tanult, munkát viszont sosem szerzett. Bennie-t is a suliból ismerte, bár a fiú időközben átiratkozott egy másik intézetbe. Útjaik nem váltak el, és egy napon Bennie új barátokkal érkezett: Romulóval és Mizzivel. Így hát a barátok útra keltek, csempésznek áltak - törvénytelen egy foglalkozás volt, de csak így élhettek meg. Tu’kát és Ko-mét Beldie hozta magával. Beldie egy nemesi család gyereke volt, és nagyvonalúságát felhasználva munkába állította őket, hogy dolgozzanak a családjának.
Szállásuk a Nar Shaddaa-n vot, nem panaszkodhattak. Mindenki rendelkezett saját szobával, ha azok nem voltak nagyok,de barátságosak.
Mindig megbíztak egymásban. De most Beldie-vel nem volt minden rendben. Nem szokott csak úgy megijedni egy munkától.Hát most megtette. Alaptalanul. Mint Miranda említette, rosszabból is kimásztak már. Azonban kérdéses volt, az a munka milyen,mert lehet, hogy sokkal rosszabb, mint a többi.
Mindenesetre Miranda tudta, hogy sikerrel járnak.
Az új álom váratlanul jött. Miranda megrándult, és lebucskázott az ágyról a kemény talajra. Azonban ő ilyenkor már a sötétségben járt.
A szem belevilágított a sötétbe. Ugyanaz a szem volt - és megint sziszegett valami, majd búgni kezdett. Miranda pedig nem a saját arcát látta tükröződni a szemben. Egy skarlátvörösen izzó, méteres hosszúságú rudat. Mögötte pedig egy sötét, torz arcú, csuklyás alak volt látható. Mintha az alak a rudat tartaná...
- Jövök - suttogta az alak.
Miranda felébredt.

***

A lány visszafutott a lobbiba. Az asztalnál egyedül Beldie ült. A többiek még mindig nem tértek vissza. Tehát lehet, Beldie gyanúja mégsem alaptalan futott át a lány agyán.
- Mi történt? - pislogott meglepetten a belépő láttán Beldie.
- Álmodtam - most Miranda nem titkolta. - A fényrudak tudnak sziszegni és búgni?
- Micsoda? Fényrudak? Miranda, ez hogy jön most ide?
- Az álmomban az a rúd sziszegett és búgott - Beldie csak nézett rá. Mintha... Mintha Miranda döbbenetet látott volna a szemében. Mintha Beldie tudta volna, mi az a dolog, de hülyének nézi, amiért Miranda nem. - Esküszöm.
- Jól van - állt fel Beldie és lassan odasétált a lányhoz. Szó nélkül megtapogatta Miranda arcát - a lány érezte, Beldie keze hideg. Tehát az ő bőre tűzforró volt - és most jött rá, hogy tényleg ég az arca. De a férfit nem a bőrének hőmérséklete foglalkoztatta. Sokkal inkább Miranda szemébe nézett - úgy egyenesen, áthatóan.
- Vörös a szemed - jelentette ki hirtelen Beldie.
- A csillagokra, mi a baj? - kérdezte nyugtalanul Miranda. - Tudod, igaz?
- Mit?
- Hát, hogy mi az a sziszegő-búgó fényrúd.
- Hát persze - kacsintott a férfi. - Még egy kőcséri patkány is tudja, hogy az egy fénykard!

***

A fénykardot egy sötét alak szorongatta. Miranda pedig ezt nem tudta hová tenni. A történelemkönyvekben ezeket nem említették. Hallott már a jedikről, meg titokzatos energiamezejükről, de személy szerint nem hitt bennük. Maszlag az egész, állította. De elképzelhető, hogy az a sötét férfi egy jedi? A fegyver pedig az ő birtokában áll? A fénykard ritka és rettegett fegyver - ahogyan egy jedi is. Miranda nem hitte, hogy kapcsolatban állna bármiféle jedi-fajzattal.
- Tehát álmodtam egy fénykardról - mondta bólogatva Miranda Beldie-nek. - Ja, és egy csuklyás alak fogta...
- Hogy lehetsz ennyire bolond? - csapott a homlokára a férfi. - Az egy Sötét Lovag.
- Én bolond? - fortyant fel Miranda. Még sosem nevezte őt bolondnak. Amióta felfogadta őket a családja számára, és eltekintett attól, hogy a csempészet törvénytelen, megtehette volna. De nem tette. Nem, még az iskolában sem hívták bolondnak - furcsának igen, bolondnak nem. Mert Miranda kicsit mindig kilógott a sorból. Bennie talán ezért is lett a barátja, mert a lány különleges.
Bennie... Aki most a szomszéd szobában hentereg egy közönséges... De aztán Miranda lenyelte dühét. Bennie Trixie-nek is a barátja, vele is foglalkozni kell, Miranda nem sajátíthatja ki Bennie-t. Sem mást. A barát nem erre való.
- Ne haragudj - mentegetőzött Beldie, és látszott, megbánta, amit mondott. - De ez olyan nyilvánvaló! A sithek hordanak vörös fénykardot!
- Kik?
- Sithek. Sötét Lovagok. Sokat megéltem már, és mikor gyerek voltam, a jedik és sithek háborúztak. A sithek birtokoltak csak vörös kardot - jedik nem.
- Oké. Tehát egy sith-ről álmodtam. Egy szem tükréből nézett vissza rám - leintette Beldie-t, aki már magyarázott volna. - Igen, tudom, én is lehettem az a sith. De azt mondta: jövök. Én pedig határozottan emlékszem, hogy nem szóltam egy szót sem.
- Rendben - ült le Beldie megnyugodva. Nyugodt azért nem volt, csak fáradt, mert semmi kedve nem volt foglalkozni az üggyel. - Nagyon csúnya piros a szemed, Miranda - suttogta a férfi.
- Biztos csak keveset alszom - legyintett Miranda. - Ilyen álmok mellett...
Hirtelen a pilótafülkéből jövő csipogás terelte el a figyelmüket. Egy pillanatig csak némán álltak, majd Beldie tért először észhez.
- Megjöttek.
A pilótafülkébe rohantak. A műszerfalon egy sárga pont villogott. Miranda értett a gépekhez: mozgást jeleztek a műszerek.
A lány lenyomott pár gombot és a fejük fölötti monitoron a piramis bejárata látszott. Üresen tátongott a fekete lyuk.
- Valami nem stimmel. Nem mozog semmi - mondta csalódottan Beldie.
- Várj! - intette csendre őt Miranda. - Most! - mondta, és mintegy vezényszóra egy alak jelent meg a bejáratban.
Miranda szívverése kihagyott egy ütemet. Nem ők voltak azok. Egy idegen lény jött a hajó felé lassú, öles léptekkel. Izmos teste szinte mindenhol véres volt. Fejéről lógó tüskéiről húscafatok lógtak.
A szeme pedig...
Egy szemből nézett rám...
- Közelíts rá - mondta Miranda.

***

- Miért, mi a gond? - hüledezett Beldie.
- Gyorsan.
Beldie beadta a derekát, és lenyomott egy gombot. A kép egy kissé pixeles volt, de megfelelt Miranda igényeinek. A lány nem tért ki a véres test vizsgálatára, nem érdekelték az izmok, sem az arc, amiről sütött a rosszindulat. Mirandát csak a szeme érdekelte.
- Látod a szemét? - kérdezte. Beldie bólintott. - Az álmomban az ő szemébe néztem bele.
- Ez biztos?
- Teljesen.
- Akkor húzzunk innen! - kérte nyugtalanul Beldie. - Meghaltak... mind meghaltak.

2.

Aki maradt, magába roskadva ült. Barátaik elvesztése teljesen lesokkolta őket. Mirandától Trixie-ig gyászolt mindenki. Még Bennie is kishíján sírva fakadt, pedig ő hiába poénkodós, kemény ember. De senki sem látta volna őt nyámnyilának, lévén ők is majd’ elpityeregtek bánatukban.
Mizzi minden nap harcra tanította őket. Miranda emlékezett, neki sosem ment jól a kés eldobása úgy, hogy az bele is álljon a célpontba.
- A pengét fogd meg, de csak óvatosan - mondta akkor Mizzi. - Csuklód egyetlen mozdulatával engedd szabadjára a kést. - A fegyver pedig a századik próbálkozásra is csak a nyelén koppant a falon. Hiába Mizzi minden jó tanácsa, a nap végén megállapították, nincs tehetsége ehhez. Máshoz volt, de ehhez nem. Mizzi viszont sosem nézte le őket, ha nem tudtak megcsinálni egy bizonyos mutatványt. Ők sem vetették a szemére, hogy nem tud olvasni. Ahogyan Mizzi sem tehetett hátrányáról, ők sem tehettek róla, hogy nem áldotta meg őket ügyes kéz.
Tu’ka egyszer megbabrálta az egyik kaszinó játékgépét. A “Csillagok Háborúja” játékon az ellenfelek sosem lőttek, továbbá szántszándékkal belefutottak fegyvereik csövébe. Így nyertek egy vagyont - aztán Tu’ka átadta a helyét egy nagyképű helybélinek, aki le akarta körözni a teljesítményüket. A bothai azonban gyorsan állított a gépen, és beállította neki a legnehezebb fokozatot. A fogukat ott hagyták volna - ha nincs Ko-me. A nagyképűnek csak az egyik füle lett néhány centivel rövidebb, viszont elég volt, hogy békén hagyja őket, és némi rábeszéléssel - fenyegetőzéssel - elérték, hogy ne szaladjon anyja szoknyája után egyenesen a hatóságokhoz.
Romulo mindig vezette a hajójukat. A Tanaab egyik raktárában, ahol egy kísérleti szörny kiszabadult, ő volt az, aki bepattant egy daruba, és rádobált néhány dobozt a megvadult fenevadra. Aki látta a dobáló darut, sosem felejti el a látványt. Leírni nem lehet, és nem is kell.
A barátok beszélgettek. Ezeket az anekdotákat regélték egymásnak. Jót derültek némely eseményen. Majd, mikor az emlékek végleg rájük törtek, és ráeszméltek, hogy ők négyen már nincsenek köztük, könnyezve aludtak el. Ráborultak az asztalra, és még a hajó - ami robotpilótára kapcsolva sodródott a bolygó körüli pályán - sem zavarta álmukat.

***

Egy barát elvesztése az, amit egy ember nagyon nehezen dolgoz fel - vagy soha. Ha pedig négy barátról van szó... Négy élete egy embernek sincs.
A megmaradt négy barát mélyen aludt egészen tíz standard órán keresztül. Egyszerre ébredtek fel, nyugodt szívvel. Ugyan még mindig árnyékolta a barátok elvesztése a szívüket, de minden nyűgük elszállt.
Miranda nem álmodott. Ez egyszer nyugodtan aludt. Egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, és amikor felállt, mintha tíz évet fiatalodott volna.
- Jó reggelt - köszönt vidáman az ásítozó többieknek. - Hogy aludtatok?
- Remekül - nyújtózkodott Bennie.
- Jól - dörmögte fáradtan Beldie.
- Az remek - fojtatta Miranda. - Nem álmodtam. Rég nem aludtam ilyen jól...
Beldie viszont ugyanazt a vizslató tekintet villantotta rá. Nagyon bámult Mirandán valamit. Olyat, amit senki sem vizsgálna egy nőn: a szemét.
- Jól aludtál? Még mindig nagyon piros a szemed - mondta a férfi aggódóan.- Holott azt mondtad, a kialvatlanság...
- Hadd látom - kíváncsiskodott Trixie. Mikor meglátta Miranda szemét, egyszeriben elkomorult. - Úristen. Menj el orvoshoz.
- Ennyire rossz a helyzet? - kérdezte hitetlenkedve Miranda.
- Igen - bólogatott Bennie is. - Szerintem nézd meg a tükörben...
- Srácok, betáplálom a Nar Shaddaa koordinátáit a komputerbe - próbált témát váltani Miranda.
- Ha hazaértünk, viszlek a dokihoz - ígérte Beldie.
A lány nem szólt semmit. De úgy érezte, a sértődés sem old meg mindent. Így hát magában tartotta a visszavágást. Miért nem szállnak le a témáról? Ennyire csúnya a szemem? De mitől?
Mikor végzett az ígért cselekedettel, és beléptek a hiperűrfolyosóba, nem csatlakozott barátaihoz. Ők valamit beszéltek Tu’káról, Mirandának pedig túlságosan összeszorult a szíve halott barátja hallatán, így hát elvonult az egyik kabinba. Gondosan letörölte a könnycseppeket, hogy tisztán lássa, hogyan néz ki a szeme. A kabin oldalából nyíló apró mosdóba sétált, és belenézett a tükörbe.
A helyzet tényleg elég súlyos volt. Mindkét szeme vérben úszott. A pupillája viszont mintha a  kiszáradás határán állna, és világító sárga színben játszott. Pislogott egyet de a szem ugyanolyan száraz maradt. De nem fájt. Ezen pedig meglepődött. Ha véreres volt a szeme, mindig csípett, olyankor többet pislogott, hogy bevizesedjen. De most ez sem segített. Nagyon különös szem volt. Ha nem lenne ennyire piros, mondhatni, jámbor egy szem. De hisz kialudta magát! Hogy lehet, hogy így bevörösödött? Miranda már meggyőzte magát, hogy nem ez okozhatta a szeme színének változását. De hogy mi... Azt még ő sem tudta.
Majd a doki megmondja döntötte el, és a témát egyenlőre lezártnak tekintette.
A lobbiban éppen reggeliztek. Még Romulo dobta össze a szendvicset. A recept szerint melegen jó, de nem pazarolták rá az időt, hogy megmelegítsék. Hidegen is finom volt. Legalábbis nem merték szidni Romulo ételét, holott volt barátjuk sosem volt jó szakács. Idefelé Trixie, aki a főzéshez azért értett, legjobban közülük, bealudt. Hiába, a buli túl jó volt előző este... Így hát Romulo ugrott be helyette, mert ő meg tudott különböztetni egy körtét egy almától.
A gyász kitöltötte minden idejüket. Legtöbb idejüket csendben ülve töltötték, és az átélt dolgokra emlékeztek. Mindenki más-más emléket ragadott meg, egy apró, de fontos emléket, amibe kapaszkodhattak, nehogy belezuhanjanak a bánat mély kútjába. Ez mentette meg őket a végső összeroppanástól. Gondoltak szinte minden eshetőségre - de hogy elvesztik egymást, az nem volt a pakliban.

***

A hazaérkezés kizökkentette őket a rideg valóságból. Jó volt újra itt lenni. Összedobtak egy síremléket négy barátjuknak - cicomát nem raktak rá, csak szeretetüket, aminek akkora súlya volt, hogy egy antigrav’ targonca sem bírná felemelni. Ezután igyekeztek nem gondolni a gyászos eseményre. Többé-kevésbe sikerült is.
Beldie betartotta az ígéretét: elvitte őt Nar Shaddaa egyik kórházába. A fehér falú váróteremben a férfi megszólította Mirandát:
- Nagyon... aggódok miattad.
- Elhiszem - bólogatott Miranda. - Tudod, a szemem tényleg furcsa. De nem fáj. Csak véres, de mégis száraz. Nem tudom, mi lehet vele.
- A doki tán okosabb - tette a lány vállára a kezét Beldie. - Én pedig tudom, hogy semmi baj nem lesz.
- Mégis aggódsz...
- Hát persze - magyarázkodott hebegve Beldie. - Ki ne aggódna... Te igen?
- Én inkább bízok benned, nem aggódok. Ha tudod biztosra, hogy nem lesz semmi baj, hát én megbízok a véleményedben.
Az orvos egy öregedő, kecskeszakállú férfi volt. Gyorsan átfutotta a kérdéses részt, de csak bámult. Először persze ő is kialvatlanságra tippelt, de amint néhány speciális gép segítségével megállapították ennek ellenkezőjét, hagyta ezt a feltételezést. Másik lehetőség a gyulladás volt, de a gépek megint bebizonyították az ellenkezőjét.
- Egyszerűen nem értem - dörmögte az orvos, ahogy a szem lézeresen átvizsgált képére nézett. - Ez a szem egészséges, még árpát sem találtam benne. La a kalappal, ön egészséges, hölgyem.
- De...
- Én sem értem. A képeket, amit készítettem a szeméről, tovább küldöm egy szemgyógyintézetbe kivizsgálásra. Adjon meg egy címet, és majd elküldjük az eredményt és, ha szükséges, a beutalókat...
Mikor a formaságok megtörténtek, hazaindultak. Miranda viszont nem tűnt letörtnek, inkább örült, hogy egészséges. Ugyan a szeme még mindig vérben úszott, nem érzett semmit és ez nem is zavarta. Kit érdekel, ha megbámulják az utcán, csúnya, véres szemért még nem ölnek embert!
Otthon aztán Mirandára hirtelen fáradtság tört rá. Le is ugrott az ágyára, lerúgta cipőit, és feküdt volna le, amikor ajtaja hangos szisszenéssel kinyílt.
- Bennie - cuppogott Miranda bosszúsan. - Aludni szeretnék.
- Nem zavarok sokáig - ígérte az ajtóban álló fiatal férfi. Ugyan vidámnak tűnt, de szemei alatt csúnya lila karikák éktelenkedtek. - Én is aludni szeretnék.
- Rád fér - jegyezte meg a lány. - Mi olyan fontos?
- Csak hogy tudd - ült le mellé Bennie. - Szerintem nem vagy furcsa.
- Tényleg? - lepődött meg Miranda.
- Hát persze. Miért, én fura vagyok, csak mert néha vicces akarok lenni? Nem. Nem néznek furának. Te álmodsz olyan dolgokat, amik minden bizonnyal meg fognak történni. Velem is így van, csak egy jó poén esetében. Csak nem biztos, hogy röhögni fogtok rajta.
- Mire akarsz kilyukadni? - forgatta a szemét fáradtan Miranda.
- Most mondjam azt, hogy ébredj fel? - kérdezte mosolyogva Bennie. - Ne az a lány legyél, aki furcsákat álmodik, hanem aki figyel is az emberekre. Felejtsd el, hogy te fura vagy, érezd magad természetesnek.
- Mintha nem így tenném - szörnyülködött Miranda.
- A barátaiddal igen. De amikor terepen vagyunk... hát... már más a helyzet. A munkatársak úgy néznek rád, mint egy bolondra, és viszont.
- És hogy ezt miért mondod el, most sem értem.
- Csak úgy - vont vállat Bennie. - Mert nem egészséges. És mert... barátok vagyunk.
- Igen, barátok - bólintott Miranda, és egy pillanatig egymásra néztek. Bennie mintha lassan bólintott volna, és felcsillant volna a szeme.
Ahhoz képest, hogy nemrég még gyászoltak, ez a pillanat vidám volt, meghitt és idilli. Mint egy portré, amiről hiányzott egy macskafejű, fakó szőrű bothai, kezében egy konzollal, egy kerek, tar fejű, világoskék bőrű duros, kinek szeme folyton zölden világít, egy gyerek késsel a kezében és egy férfi, akiből sugárzott a nyugalom és a jóindulat. 
Aztán ez is véget ért. Bennie udvariaskodva elnézést kért és elsétált. Bennie.. Az udvariaskodás a részéről sosem erőltetett. Az mintha szívből jönne. Bennie hűsége, jókedve és udvariassága miatt tetszett Mirandának.
Tetszett. Barátok.  
A szeme becsukásával ellentétben szemhéja gyorsan pattant fel. Erre még nem is gondolt! Mikor még iskolába járt és Bennie-vel egy osztályban voltak, a fiú mindig adott a sütiéből. Akkor azt mondta, a nagymamája sütötte és kár lenne kihagyni, de Miranda most mintha más szemszögből látta volna az egészet. Még mindig emlékezett arra a képre, mikor Bennie előre beengedte az ajtón. Akkor azt gondolta, ez mindenkitől elvárható, de más nem tette ezt meg. A természetesség, ami Bennie-ből és humorából áradt, sosem késztette akkor gondolkodásra. Most viszont igen, és Miranda tudta hogy barátjának célja van ezzel.
Igen. Barátok mondta Miranda nemrég, és a férfi arca olyan átható volt. Mintha valamire rá akarná ébreszteni. Lassú, egyetértő bólintás, csillogó szem. Igen, barátok. Bennie viszont többet akart ennél. Ki akart lépni a barát szerepkörből.
Azonban a hajón Bennie lefeküdt Trixie-vel, és a nő gondolatára felforrt az agya. Továbbá Bennie-re is haragudott, amiért egy közönséges kurvával lefeküdt. Mérge pedig újfent elpárolgott, mikor rájött, hogy nem sajátíthatja ki Bennie-t magának. A férfinak a másik nővel is foglalkoznia kellett, hiszen nem csak egy női barátja volt. Miranda pedig tudta, hogy Bennie sosem beszélt úgy, mint vele szokott. Tehát Miranda nem volt féltékeny, és ez jó érzéssel töltötte el.
A fáradtság azonban nem párolgott el, és Miranda jó érzésekkel a fejében hunyta le a szemét. A gondolat, hogy udvarlója van, megnyugtatta. A pillanat pedig csakis az övé, ezt most kisajátíthatja, hiszen mindenkinek szüksége van ilyen pillanatokra.
Miranda öt perc múlva már mélyen aludt is.

***

Miután kisétált Miranda szobájából, Bennie egyenesen a nappaliba ment. A lámpa gyér fényénél éppen hogy kivette a kanapé körvonalait. A szobában csak Trixie tartózkodott. Bennie elmosolyodott a nő láttán, bár belül nem volt ennyire mosolygós. Trixie üresfejű volt, Bennie nem kívánta, hogy barátnál többek legyenek. A férfi kedvelte a másik nemet, Trixie-t is, de annyira nem, mint Mirandát. Mirandában legalább volt szemernyi érzés, Trixie viszont a sarki örömlány látszatát keltette. Bennie meg egy sarki szobrozóval nem kívánta esetleg összekötni az életét. A Miranda-fajtákkal viszont annál inkább.
Bennie bevallotta magának, kötődött Mirandához, már gyerekkora óta. Míg nem ment át másik iskolába, mindig együtt játszottak. Bennie mindig megosztotta a lánnyal a sütijét, mindig udvariasan bánt vele, tisztelte őt. Ezt mindig be is bizonyította, nem tudta, Miranda mennyit vesz ebből észre.
Nem baj, ha semmit. Az élet rövid, de elég hosszú ahhoz, hogy bizonyítson neki, hogy megmutassa, mit érez iránta. Bennie nem akarta ezt szemtől-szemben megmondani, mert attól tartott, megsérti Mirandát. Így hát maradt a további cselekvés... Őszintén remélte, hogy Miranda rájön, mit akart mondani neki az előbb, még ha kissé burkoltan is.
- Hahó, szépfiú - integetett Trixie Bennie-nek a kanapéról. Olyan ruhát viselt, ami nagyon keveset takart a testéből. Karcsú, de nem túlságosan vékony teste volt, gyönyörű. Bennie visszamosolygott rá.
- Szia, Trixie, hogy s mint?
- Rossz kedvem van - mondta borús ábrázattal.
- Ugyan, miért? - kérdezte szánakozva Bennie. Ha komoly baja van, hát segít neki. Le is ült mellé a kanapéra. A nő azonnal elkezdett közelebb húzódni hozzá. De csak nagyon lassan, szinte észrevétlenül.
- Tudod azt jól - mondta Trixie bánatosan. - Nem tudom túltennie magamat barátaink elvesztésén.
Bennie-nek összeszorult a torka. Hirtelen egy hang sem tudta elhagyni a száját, még egy nyögés sem. Bennie nemrég rózsaszínben látta a világot, és most a rózsaszín üveg, amin keresztül nézett, megrepedt, és utat adott a végtelen feketeségnek.
- Nem. Én sem tudom - mondta nagy nehezen Bennie. - De muszáj lesz túltennünk magunkat rajta... Nincs már pénzünk, nem teljesítettük a melót...
- Hogy tudsz még most is a melóra gondolni - borult Bennie vállára Trixie. - Kit érdekel a munka, mikor meghaltak...
- Tudom, hogy meghaltak. Nekem sem könnyű. De pont nekem nem, akinek istápolnia kell a lelkedet.
- Juj, de szép volt - mosolyodott el Trixie Bennie mondta hallatán. Más ember természetesen nem időzött volna el egy ilyen egyszerű kijelentésen, de Trixie mégis csak Trixie... - De még mindig szomorú vagyok...
Azzal villámgyorsan leteperte a férfit. Hát ezért ez a ruha! gondolta Bennie. Trixie rátérdelt az ő hasára, így minden levegő kiszorult a tüdejéből. Mire felocsúdott, ingjének gombjai már félig ki lettek csatolva - Bennie rájött, Trixie végig idáig akarta terelni a beszélgetést.
A nő lehajolt, és csókolgatni kezdte, előbb a homlokát, majd a mellkasát. Bennie azonban már teljesen összeszedte magát, minden erejét felhasználva pedig ellökte magától a nőt. Trixie átzuhant a kanapé szemközti támlájára. Bennie nem vesztegette az idejét, felült, majd miután átvetette mindkét lábát a kanapé fölött, felállt.
- Hát én már csak ennek kellek? - rivallt rá a nőre. - Egy... eszköznek?
- Bennie... kérlek, ne... - hebegte zavartan Trixie, bár a megbánás nem látszott rajta. - Én... csak...
- Nem érdekelsz - ordította Bennie, és az egyik asztalról felé dobott egy jókora korsót. Nem talált, de nem is ez volt a célja. - Csalódtam benned.
Mikor elviharzott a szobájába, még egy órával később is úgy fortyogott benne a düh, hogy úgy érezte, füléből füstcsíkok törnek elő.