Nate Hope

Nate Hope

Toplista - Christopher Nolan filmjei a legrosszabbtól a legjobbig

Sorra vesszük korunk legismertebb és legnépszerűbb rendezőjének munkásságát.

Christopher-Nolan-Movies-Ranked-Worst-to-Best.jpg?fit=1200%2C675&ssl=1

Christopher Nolan generációjának egyik, ha nem a legnépszerűbb és legismertebb filmrendezője. Alig több, mint húsz éves pályafutása során valami olyanfajta kiemelt figyelem vette és veszi körül mindmáig, ami csak nagyon-nagyon kevés alkotónak jutott ki, nem csak a szakmában és nem csak manapság, hanem úgy általában is. Ott van ugye az a bizonyos keménymag, akik a mozi megmentőjeként, valóságos tévedhetetlen mozgóképes messiásként tekintenek rá, soron következő munkáját pedig olyan óriási áhítattal várják, mint annak idején a második eljövetelt. Ezen csoport számára az adott produkció természetesen már a bemutatója napján a világ legjobb filmje lesz, és jaj annak, aki kicsit is másként meri gondolni. Nekik nem meredek olyan korszakos mesterekhez hasonlítani őt, mint például Stanley Kubrick, és ebben az esetben még csak nem is arról van szó, hogy a rendező úrnak eme csoport számára kell megfelelnie. Pont ellenkezőleg: mindegy mit főz ki a boszorkánykonyhájában, az nekik zseniális lesz. Aztán ott van az ellentábor, amelynek tagjai csupán egy néhol ügyes, de összességében mégis egy túlértékelt, félkarú bűvészt látnak benne, aki egymásra hány egy rakás ötletet, és az abból összegyúrt katyvaszt számukra érthetetlen módon minden illogikussága és hibája ellenére százezrek nézik meg és istenítik.

Eme két szélsőség felfogása és véleménye nagyjából remekül ki is fejezi, milyen óriási benyomást tett Nolan a hollywoodi filmgyártásra: lehet szeretni, lehet utálni, de az kétségtelen, hogy a szakmára és a közönségre gyakorolt mély hatása egyáltalán nem mindennapi.  Ennek fényében kicsit sem túlzás, hogy mostanra, számos sikeres és széles körben elismert produkcióval a háta mögött Nolan neve már önmagában is egy frencsájzt jelent. Aki képes a filmjeivel szóra bírni a random képregényszakértőket, fizikusokat, pszichológusokat, bölcsészeket, űrkutatókat, történészeket és hadi specialistákat, és aki képes tömegeket bevonzani a mozikba, és így több százmillió dolláros bevételeket generálni pusztán azzal a plakátra írt szöveggel, hogy „directed by Christopher Nolan”, azt nem is lehet másképp nevezni. És most eljött az ideje annak, hogy tüzetesebben is átrágjuk magunkat a rendező művein és rangsorba állítsuk őket.

11. Tenet (2020)

2888.png

Nolan legutóbbi rendezése jobb pillanatiban egyáltalán nem rossz film, gyengébb pillanataiban azonban úgy néz ki, mintha egy, az átlagosnál valamivel azért tehetségesebb és lelkesebb Nolan-rajongó írta/rendezte volna. És bár a Tenet azért még így is messze van az olyan harmatgyenge Nolan-majmolásoktól, mint Az acélember vagy a Transzcendens, a rendező ezúttal mégis mintha a saját kardjába dőlt volna bele. Végeredményben túl sokat akart, és szentül meg volt győződve arról, hogy egy filmet úgy is lehet élvezni, hogy ha a benne látható világ logikáját nemhogy nem rágja a szánkba, de nem is ad semmilyen épkézláb fogódzkodót annak minimális megértéséhez. Mivel a Tenet is egy saját, külön univerzumban játszódik, fel kellene azt építenie Nolannek, és ez az, ami nem sikerül neki. Amíg az Eredet a logikai bukfencek és a plot hole-ok ellenére remekül ki lett dolgozva, sőt, annyira mesteri volt, hogy lényegében még abban sem voltál biztos, hogy a narratíva bukkanói valóban forgatókönyvírói hibák, sumákolások, vagy ügyes blöffök voltak-e, és nem szándékos bűvésztrükkök, addig a Tenetben, bár ugyanúgy nem áll össze elsőre az egész, és ugyanúgy a hatása alá kerülsz, de megértésébe mégis belefájdul a fejed, és nem leled a megoldást – sem azt, hogy volt-e egyáltalán értelme az egésznek. Amíg az Eredetben okosan le volt vezetve minden, és a néző megkapta a szükséges pluszhoz járó mankót, addig a Tenetben nincs egy olyan karakter sem, aki értelmesen beinvitálna minket ebbe a világba, helyette hanyagul elszórt morzsákból kell kinyernünk valamiféle kézzel fogható információt – és az fix, hogy meg akarod majd érteni a filmet, bár Nolan pontosan ennek az ellenkezőjére int.

Lényegében a Tenet egy zseniális parasztvakítás szeretne lenni, de pont az a kis plusz hiányzik belőle, ami az előző filmjeit nagyszerűvé tette. Tele van önreflexióval, ugyanakkor ez sem több egy olcsó trükknél, ami okosan szeretné hülyére venni a közönséget – nem sikerül. Persze ennyi alapján felesleges temetni Nolant, ez a film csupán egy, a megszokottnál kicsit kevésbé érdekesebb lábjegyzet a karrierjében, amiről beszélni éppenséggel lehet, de biztosan nem annyit, mint korábbi nagy hatású munkáiról.

10. Dunkirk (2017)

3009.png

Noha a kritika széles körben elismerte, és a szakma sem fukarkodott a pozitív jelzőkkel, no meg a különböző díjátadók övezte hatalmas üdvrivalgással (az Akadémia nyolc jelölésből három aranyszobrot adott neki), Nolan tizedik rendezése mégis egyfajta vitatott állomás lett a brit direktor karrierjében, amely sokak számára (főleg azoknak, akik már alapból sem szívlelik őt, és minden egyes alkotásnál elkeseredetten keresik az okokat, amivel görcsösen a világ tudtára adhatják, hogy miért túlértékelt és agyonhájpolt filmes) végérvényesen megmutatta, hogy a király valójában meztelen. A Dunkirk egy nagyon (talán túlságosan is) nyers, rettenetesen minimalista, klausztrofób túlélőfilmet, távolba révedő, várakozó tengerészekkel, ide-oda sodródó szerencsétlen bakákkal, Dunkerque partja felé hajózó elszánt civilekkel, levegőben repkedő, a német gépekre néha-néha le-lecsapó angol repülőpilótákkal és arctalan, szinte soha nem látható ellenséggel. Mindezt három különböző szakaszban, egymástól független időben és térben prezentálva, amelyek végül összeérnek, és úgy adnak képet a Dinamó-hadművelet nevű akcióról, mely során a katonai és a civil összefogás segítségével a tervezett 45 ezer brit helyett 300 ezer szövetséges katonát mentettek ki Dunkerque vágóhídjáról..

Nolan egy hagyományos háborús filmtől eltérően gyökeresen más koncepcióval vágott neki az adaptálásnak, amelyet látva rögtön felmerül egy nagy kérdés: nem az, hogy ebben a látásmódban működőképes-e a film (mert jó néhány korábbi példa szól amellett, hogy igen), hanem az, hogy megérte-e ilyen formában elkészíteni, mint ahogy a brit rendező tette. Nolant ugyanis nem a látványos csatajelenetek és a karakterek, hanem a rendíthetetlen küzdeni akarás és a puszta túlélési ösztön témái érdekeltek, és így akarja bemutatni a háborút, a pánikhangulatot, a feszült várakozást, az állandó félelmet és úgy en bloc a bármikor bárhonnan lecsapó ellenség okozta stresszt, mint tisztán érzéki élményt – de hogy ez sikerült-e neki maradéktalanul, az már egy másik kérdés. A furcsa és hosszabb távon akár még a monotonitást is kockáztató koncepció miatt egy idő után ez a film sem lesz más, mint egy művészi önkielégítés, amelyben a rendező annyira beleszeretett saját stílusába, trükkjeibe, illetve annyira belehülyül saját, a közönség által egekig magasztalt imázsába, hogy közben minden egyébről elfeledkezik, ami izgalmassá és egy ponton túl már csupán csak simán nézhetővé tenné a végeredményt. Persze a Dunkirk önmagában nézve így sem annyira rossz: ami a megosztó filmnyelvi eszközeitől függetlenül is mellette szól, hogy eddig még alig-alig látott perspektívából festi le a háborút, ugyanakkor szórakoztató háborús filmként már sokkal kevésbé tud működni.

9. Álmatlanság (Insomnia, 2002)

2943.png

Nem mintha különösebb szégyenkezni válója lenne ennek a hipnotikus erejű kriminek, csakis Nolan előző két filmjéhez képest visszalépés, munkásságának egészét nézve pedig a rendező legkevésbé „nolanes” alkotása, amelyben alig-alig fedezhetők fel a rá jellemző stílusjegyek. Az Álmatlanság Nolan komplett pályafutását tekintve egy afféle érdekes kitérő, egy akár még furcsának is nevezhető mellékzönge (ha úgy tetszik, bérmunka), és nem azért, mert rossz film (egyáltalán nem az, mi több, jó pár rendező összetenné a két kezét, ha gyengébb napjaiban ilyen munkákat tudna ledirigálni), inkább az egész alkotás stílusa, valamint hangulata az, ami különössé és idegenné teszi többi filmjétől. Az alkotás klasszikus dramaturgiával rendelkezik, valamint ezúttal a történet végi mindfuck (akárcsak az idővel való zsonglőrködés) is elmarad. Helyette Nolan inkább a nyomozásra helyezi a hangsúlyt, mintsem a karakterek lelki vívódására, de való igaz, a drámát és a karakterrajzot sem veti meg, a kivételes szimatú, ám a hazugságok mocsarába süllyedt nagyvárosi zsaru és a gáláns modora ellenére is kifejezetten ellenszenves és antipatikus regényíró, illetve eme két figura erkölcsi mérlegre helyezésének a képében. Az akaratlanul gyilkossá váló rendőr és a szintén ösztönszerűen az ölés útjára tévedt és így a bűn fertőjében elmerülő író éppen annyira hasonlóak, mint amennyire különbözőek – és ez adja a film egyik kulcsmotívumát, ami bizonyos szempontból előrevetíti A tökéletes trükk két főhősének összetett személyiségét és kapcsolatát.

Ha első látásra nem is látszik sok minden az Álmatlanságban Nolan stílusából, részletesebben megvizsgálva észrevehetjük, hogy a rendező összességében nem volt rest a saját képére formálni az alapanyagot annyira, amennyire tőle telt ebben a korlátozott helyzetben. Dormer (Al Pacino) például remekül illeszkedik abba a sorba, amibe a Követés aljasul átvert főalakja, valamint a Mementó kiszolgáltatott és megvezetett Leonard Shelby-je, akik nem urai saját környezetüknek, és bizonytalanok még saját emlékeikkel és élményeikkel kapcsolatban is – mindegyikük a posztmodern emberkép analógiája. Dormer története végeredményben egy végzetes, ámde bizonyos szempontból mégis pozitív befejezésben csúcsosodik ki, ami szembe is megy az eredeti filmmel, itt ugyanis a rendőr elkerüli a földi poklot, azt, hogy a törvény színe előtt szembenézzen tetteivel, ami jóval nagyobb büntetést jelentene számára, mint az akár könnyű megoldásnak is mondható halál – de ez még bőven belefér az összképbe, és az előzmények fényében még logikus is. Al Pacino tökéletesen kelti életre a karaktert, a tőle megszokott, manapság viszont egyre jobban megkopó profizmusával, és Robin Williams pedig, akit főleg könnyed vígjátékaival azonosítanak, méltó társa a színészi a felhozatalban. És bár az Álmatlanság korántsem Nolan legjobb filmje, mégis a jobban sikerült krimi-thrillerek sorát gazdagítja. Bárhogy is legyen, a brit rendező azért itt is megtette a magáét – igaz, annál többet nem nagyon.

8. Követés (Following, 1998)

2918.png

A mindössze 69 perces, nevetségesen alacsony összegből készült debütálás egyrészt egy kezdetleges, kiforratlan mű, amin érezhető, hogy egy kezdő, a filmkészítésben némiképp még tapasztalatlan író/rendező lelkes szárnypróbálgatása (aki a forgatókönyvírói és a direktori feladatok mellett az operatőri és a vágói szerepet is magára vállalta), másrészt már itt is felbukkannak Nolan legfőbb védjegyei. A renitens, akár még megszállottnak is könnyűszerrel nevezhető főhőstől kezdve, a non-lineáris narratíván át, az idősíkokkal való játszadozásig és a gyomrossal felérő utolsó nagy csavarig bezárólag gyakorlatilag szinte minden előkerül, ami Nolan későbbi filmjeinek stílusát is meghatározza majd. A Követés főszereplője, Bill, az írói ambíciókat dédelgető, de legbelül kiüresedett, szorongó és magányos férfi, akinek az a hobbija, hogy az utcán kiszúr magának egy ismeretlent, majd követni kezdi, a későbbi Nolan-hősök előfutára, akik mind gondterhelt, valamilyen múltbéli traumától szabadulni képtelen, egzisztenciális válságtól kínlódó figurák. A Követés részben a nagyvárosi magányról és a belső értékválságról ad egy hiteles, egyben mélységesen maliciózus lenyomatot, hiszen a néző könnyen beleképzelheti magát a karakter helyzetébe, és ha eltekintünk a modern társadalom íratlan szabályaitól és az alapvető emberi viselkedés jellemzőitől, furcsa belegondolni abba, hogy sétálsz egy több tíz, ezer, százezer, vagy akár milliós nagyságrendű városban, ahol körülötted mindenhol emberek járkálnak ide-oda napi teendőiket végezve, akik mind-mind teljes értékű fajtársaid, és közben mégis azt érzed, hogy egyedül vagy. Hát nem ironikus?

Nolan a szögegyszerű cselekményt váratlan fordulatokkal és az idősíkok összekeverésével bolondítja meg, és a főszereplőn keresztül úgy vezet félre minket, ahogy akar, a lassan adagolt információk és a tökéletesen működő manipulációs módszer segítségével, amely keretein belül olyan dolgokat rak elénk, amiket az adott pillanatban még egyáltalán nem tartunk fontosnak, és egy szempillantás alatt elsiklunk felettük. Sajátosságai a fináléban nyernek igazán értelmet: a film valójában egy ügyesen kivitelezett bűvésztrükk, és ahogy rögtön összeáll minden, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy mindnyájunkat felültettek, és a néző is ugyanannak az átverésnek lett áldozata, mint az elképedt, megvezetett íróaspiráns – mert miután a gonosz felfedi lapjait, meglátjuk az igazi arcát, a hobbitolvaj álcája mögé bújt bűnözőzsenit, és fény derül arra, hogy lényegében Cobb volt az igazi főszereplő, mi pedig végig be voltunk csapva. Kis költségvetése, kiforratlan filmes technikája, minimalista stílusa és annak ellenére, hogy az ügyesen megírt forgatókönyvtől függetlenül azért ott van a nagyotmondás és a két szék közé esés aprón pislákoló veszélye, remek film, amely egyedi, semmihez sem hasonlítható atmoszférával rendelkezik, egyúttal bizonyosságot adott arról, hogy erre az angol úriemberre nagyon is érdemes lesz odafigyelni a jövőben. Nolan pályafutásának egyik legfontosabb lépcsőfoka ez, amely nagyot lendített a kezdő filmes karrierjén, és végül hozzájárult annak a képnek a kialakulásához, amit ma is látunk róla.

7. A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012)

2980.png

A sötét lovag: Felemelkedésnek egyáltalán nem volt könnyű dolga. Egy olyan trilógia végére kellett pontot tennie, amelynek első felvonása megkérdőjelezhetetlen hatást gyakorolt a XXI. század Hollywoodjára, és amelynek második darabja olyan magasságokba elemelkedett, ahová azóta csak nagyon-nagyon keveseknek sikerült követni. Óriási hátránnyal indult tehát Christopher Nolan nyolcadik rendezése, és az nyilván már előre tisztázott volt, hogy sem a második, sem az első rész szintjét nem fogja tudni megugrani. Jól lehet, a záróetap így is beteljesíti a trilógia rendeltetését: elhozza nekünk a főhős és a nézők megérdemelt jutalmát, előbbi számára az erkölcsi megtisztulást, a legenda-státusz elnyerését, és az ezzel járó várva várt megváltást, a Kezdődik! fontos párbeszédének („Miért zuhanunk a mélybe?”) segítségével, utóbbiak számára pedig egy modern filmklasszikust, a tökéletes blockbuster mintapéldányát, amely nem csak szórakoztat, de közben mer intelligens is lenni. Egyszerűbben fogalmazva: A sötét lovag kijelölte Batman végzetét, a Felemelkedés pedig beteljesítette azt.

A trilógia három része mind-mind más témákat boncolgat: különállóak, ugyanakkor szorosan összefüggnek is. Önmagukban és együttvéve is befejezett, kerek filmek, amik tökéletes pályát írnak le, a kezdet-bukás-felemelkedés szentháromságának farvizén úszva. A Kezdődik! a félelemről szól, A sötét lovag a káoszról, a Felemelkedés pedig a fájdalomról, és az azt követő reinkarnációról, amely során Batman megtört, legyőzött roncsként kerül a szenvedéssel és halállal teli gödör mélyére (szó szerinti és átvitt értelemben is), ahonnan végül kimászik (ugyancsak szó szerinti és átvitt értelemben is), és miután elvégezte feladatát, egy teljesen új emberként kezdhet új életet. Teszi ezt úgy, hogy megadja az igazi Fehér Lovagot Gothamnek, okulva a Harvey Dent körüli hazugságból, ami idővel elkerülhetetlenül felszámolta magát. Bebizonyosodik ugyanis, hogy a városnak egy igazi, valódi legenda kell, akiben hinni tud – ennélfogva teljesíti be Batman a végzetét, itt zárul le az első filmben megkezdett kör, és itt válik valami többé, nagyobbá a főhős egy hús vér embernél. Jelkép lesz, egy eszme, a gonosz elleni harc szimbóluma, akinek jelmezét bárki felöltheti, aki érdemesnek bizonyul rá. Mindez egy empatikus, hihetetlenül katartikus és gyönyörű zárójelenetben csúcsosodik ki, amely egy szépen megfogalmazott szerelmeslevélként is felfogható Batman felé – minden benne van, ami miatt rajonganak érte az emberek, és mindenről képet ad, ami azzá teszi őt, ami és aki.

Felemelkedés a hét éve tartó frencsájz epikus betetőzése, a trilógia nem teljesen kifogástalan, ámde mégis tisztességes lezárása. A hab a tortán, a pont az i-n, a nagybetűs Jutalom, ami, ha nem is minden értelemben tudja teljesíteni feladatát, a dolgát korrekt módon elvégzi. Igen, még úgy is, hogy a képregények hangulata fájóan hiányzik belőle, és ezzel együtt Gotham is végleg elveszítette minden egyedi, gótikus jellegét - úgy is, hogy strukturálisan nemhogy nincs a helyzet magaslatán.. És még úgy is, hogy a film bizonyos elemei az eredeti Batman-mítosznak mondanak ellent – amit néhány rajongó gyomra nyilván nem vesz be, nem mintha el lehetne őket ítélni emiatt. Nolan fogta a jól ismert karaktert és annak világát, majd merész módon a maga képére formálta – hogy ez mennyire sült el jól, azt mindenki döntse el maga, de a rendező saját Batman-értelmezésébe és a trilógia koncepciójába tökéletesen beleillik. A kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt elvét tükrözve szépen a helyére került minden.

6. Csillagok között (Interstellar, 2014)

2996.png

Nolan kilencedik rendezésében szembeállítja az embert, mint egyént, akinek a film kontextusában nézve teljességgel érthető önzősége saját természetéből fakad, és az embert, mint fajt, aki önnön érdekeit félresöpörve képes objektív döntést hozni, és képes akár önmagát is feláldozni egy nálánál sokkalta nagyobb cél, azaz jelen esetben az egész emberiség újbóli felemelkedése érdekében. Ebből az összetett kettősségből kerekedik ki egy gyönyörű mozgóképes költemény az emberről, annak minden nyughatatlanságával, kíváncsiságával, előre törekvésével, kitartásával, makacsságával, példátlan akaraterejével, és az ismeretlen megismerésének csillapíthatatlan vágyával, ami megmutatja, hogy az igazi helyünk nem itt lent van, hanem odafent, a végtelen kozmosz fényesen ragyogó csillagai között. Az ilyenfajta végtelenül optimista és reményteli sci-fi a bemutatásakor, 2014-ben is kifejezetten nagy kuriózum volt, és sajnos még manapság is annak számít. Amíg a múlt században nagy bizakodással és derűlátással tekintettünk a jövő felé, annak a gondolatmenetnek a farvizén úszva, hogy az emberiséget mindig is saját korlátainak legyőzése hajtotta előre, amely elképesztő tettekre sarkall minket, olyan teljesítményekre, mely az elme hatalmáról és fajunk végtelen képességeiről árulkodik, és arról, hogy legyen bármilyen  kilátástalan a helyzet, szorítsanak minket bármennyire szűk keretek közé, sosem adjuk fel, addig most, a világban jelenleg zajló konfliktusok, nézetütközések, az egyre jobban elhatalmasodó káosz, a megállíthatatlanul kiéleződő ellentétek és a mindennapok hatására nyers cinizmussal, ha nem egyenes utálattal viseltetünk saját fajtánk és saját fejlődésünk, küldetésünk iránt, melyek alapján talán jogosan gondolhatnánk azt, hogy az emberiség megérett a pusztulásra.

Nem csoda hát, hogy az utóbbi idők sci-fijeiben is leginkább az emberi természet legsötétebb oldalát, összes gyengeségét és kudarcát domborították ki. Nolan a Csillagok közöttben viszont pontosan ezt veszi elegánsan semmibe. Először is bemutatja nekünk a rothadó, múlttagadó, a saját kihalásába már nagyrészt beletörődő emberiség jövőjét, amelyet látva tulajdonképpen az amerikai genocídiumnak lehetünk szemtanúi, ahol a NASA egy lenézett és üldözött underground szervezetnek minősül, és ahol a hazug propaganda már olyan szintre beette magát, hogy a tankönyvekben is hazugságokkal etetik az ifjúságot (mintha már nem is akarnák, hogy higgyünk abban, hogy mi mindenre voltunk, vagyunk és lehetnénk képesek). Ez kőkemény világépítés kérem szépen, amelynek részleteit és halvány, ámde fontos utalásait a legtöbb Nolan-filmmel ellentétben talán észre sem veszed – viszont mégis a brit rendező pályafutásának talán legjobbja, amire érdemes és a történet megértésének szempontjából elengedhetetlen odafigyelni.

A felfokozott érzelmek és a könnyfakasztó párbeszédek ellenére a film fő témája túlmutat a giccsen és túlmutat a benne fejtegetett tudományos téziseken is. Az univerzum hatalmasságának, az emberi természetnek és az emberi kapcsolatok alapvető hibáinak, valamint a túlélési ösztönnek az érzékeltetésével fogalmaz meg egy nagyon fontos üzenetet, amelyre mindenkinek oda kellene figyelnie. Nevezetesen, hogy Földünk, a tökéletes és eleddig egyetlen otthonunk mennyire törékeny és egyedi bolygó, épségének megőrzése pedig nem csupán jelenlegi létezésünk, de fajunk jövőjének szempontjából is elsődleges prioritás kellene legyen. Ehhez pedig elsősorban összefogásra van szükség, méghozzá globális szinten – enélkül a legértékesebb kincsünk és egyben fajunk fennmaradása lehetetlen. A Csillagok között legyen bármennyire is naiv és optimista, és ezáltal tűnjön bármilyen túltolnak és régimódinak az üzenete, egy grandiózus, komplex, ízig-vérig science fiction. Hozzánk, emberekhez szól, összefoglalja mindazt, amik vagyunk, de úgy, hogy végre nem negatív hangvétellel, mély szánalommal és éjsötét látásmóddal ad képet a belénk kódolt természetről, hanem egyetlen, két és fél órás filmbe sűríti fajunk összes erényét, értékét és csillapíthatatlan kíváncsiságát, amely ugyanúgy megvolt bennünk a kerék feltalálásakor, mint ahogy a Holdra szálláskor. Egyúttal elülteti annak a gondolatnak a magvát, ami manapság, a világban zajló események és a frusztrált hétköznapok során egyre ritkábban jut eszünkbe: hogy talán nincs még teljesen elveszve az emberiség.

5. Eredet (Inception, 2010)

2974.png

2010: Hollywood továbbra is igyekszik látványosabbnál látványosabb csihipuhikkal elvarázsolni a közönséget, az Álomgyár nagy blockbusterjei határok nélkül licitálnak egymásra, a mozivásznon több milliós városok pusztulnak el, óriásrobotok csapnak össze olyan vizuális részletességgel, hogy arra addig még soha nem volt példa, James Cameron monumentális durranása, az Avatar is rendesen leszedte a fejünket, és a képregényfilmek is egyre jobban hódítanak, ehhez pedig a modern mozitechnika is remek táptalajt biztosít. Mindent megkapunk tehát, amit csak akarunk – kivéve a minőséget. Aztán a nyár közepén, a tikkasztó hőségben megérkezik a hűvös, légkondicionált termekbe Christopher Nolan új, sorban hetedik filmje, az Eredet – és valami megmozdul. Az Eredettel vitathatatlanul tetőfokára hágott a Nolan-kultusz: ahogy tíz évvel korábban, úgy ma is ritka, hogy egy film ekkora hisztériát keltsen, és szintén ritka, hogy rejtélyeivel, funkciójával és mondanivalójával kapcsolatban ennyire ölre mennének a filmes oldalakon és fórumokon – tegyük hozzá, mind a mai napig.

Pedig könnyen lehet (és voltaképp ebben rejtőzik a helyzet iróniája), hogy Nolan nem akart mást, mint egyszerűen egy lebilincselő, precízen megírt és megrendezett látványfilmet készíteni, ami ugyan sokkal okosabb társainál, de ennek ellenére mégsem szeretne többnek látszani azoknál. Büszkén vállalja, hogy popcornmozi, egy heist-movie felépítését tükröző, James Bond-filmekre hajazó, Philip K. Dick műveinek egyedi gondolatvilágát magába foglaló sci-fi akciófilm, körmönfont, szerteágazó narratívával, nyakon öntve az „álom vagy valóság” több szinten zajló problémakörével. Nolan zsenije pont abban rejlik, hogy filmjéhez teljesen világos, önálló szabályokat fektet le, amiket egyértelműen közöl is a nézővel, a karaktereken, különösen az Ellen Page alakította Ariadnén keresztül, aki egyfajta mankóként szolgál eme világ törvényeinek megértéséhez. Általa fogjuk fel a film fiktív működési elvét, az ő figurájában találkozik Nolan kitűnő, ügyes és kellőképpen komplex világépítése, a kibogozhatatlan megfejtéseket és barokkos túlzásokat mindvégig nélkülöző magyarázatokkal, amelyeknek köszönhetően létrejön egy olyan egységes, a néző szürkeállományát megtáncoltató kirakós, ami egyszerre valótlan és kellemetlenül valóságszerű is. Az Eredet a logikai bukfencek és a plot hole-ok ellenére példásan ki lett dolgozva, sőt, annyira mesteri, hogy lényegében még abban sem vagy biztos, hogy a narratíva bukkanói valóban forgatókönyvírói sumákolások vagy ügyes blöffök voltak-e, és nem tudatos, szándékosan előadott bűvésztrükkök.

Nolan szokás szerint egy elrugaszkodott, elgondolkodtató kalandra invitál minket, amely tulajdonképpen egy több mint tíz éves álmodozás és tervezgetés mozgóképpé dagasztott manifesztációja – és amelybe természetesen a közönséget is belevonja. Úgy ver át minket, hogy mi is azt érezzük, hogy részesei vagyunk ennek, aztán, ahogy általában, úgy megint tapsolunk neki, mert ismét sikerre vitte a dolgot. Egyúttal garantálja a film utólétét is azzal, hogy – épp, mint a történet főszereplői – elültet egy apró, ámde jelentőségteljes gondolatcsírát a néző fejében, ami – a film szavaival élve – olyan, akár egy parazita. Beeszi magát az ember agyába, és csak nagyon nehezen jut ki onnan. Vagyis attól kezdve, hogy legördül a függöny, automatikusan gondolkodni kezdesz a sztorin, a karakterek rendeltetésein, a lehetséges elrejtett jeleken, a homályos utalásokon és fordulatokon, mert annyi különböző dolog kering az ember fejében a film megtekintése után, hogy a válaszok keresése nemhogy órákat, de akár hosszú hónapokat is igénybe vehet.  Az Eredet fészket rak a néző szürkeállományába, és úgy bebetonozza magát, hogy nem tudsz tőle szabadulni. Jól lehet, ha lehámozzuk róla a hatalmas hírverést, a még ma is kitartó és túlbuzgó elméletgyártást, na meg a hozzágondolt teóriák tucatjait, az Eredet még mindig remek alkotás, sőt, az előző évtized egyik legjobbja – amiről lehet, és amiről kell is beszélni. Méltán dicséretet érdemel, noha nem azért, mert filozofikus mélységekkel rendelkezik, nem is azért, mert felvetett gondolatait tanítani lehetne a legnevesebb pszichológiai egyetemeken (azért valljuk be, mindkettőtől messze van egy kicsit), hanem mert nettó két és fél órában maximálisan kiszolgálja a mozinézők igényeit, és megmutatja, hogyan kell, és hogyan kellene mindenkinek egy nagyszerű ötletet kivitelezni és eladni egy nagy költségvetésű nyári blockbuster formájában. Megköveteli a nézőjétől, hogy használja az agyát, de közben nem kell többnek beállítani, mint ami: szimplán csak egy nagyon jó film – de annak vitathatatlanul példaértékű.

4. Mementó (Memento, 2000)

2938.png

Követés ugyan nem lett megkerülhetetlen klasszikus, azonban ahhoz több, mint elég volt, hogy felkeltse a szakma figyelmét, és bizalmat szavazzanak neki a producerek és a nagyobb filmstúdiók. Laza két évvel később már Amerikában, nagyobb költségvetéssel, ismert színészekkel és profi stábbal állt a kamerák mögé, és nem mellesleg leforgatta a 2000-es évek egyik legjobb filmjét, a Mementót. Debütáló rendezésével ellentétben második munkája már megkapta a megérdemelt figyelmet: széleskörű kritikai elismerés, díjak és jelölések egész sora és tisztességes anyagi siker övezte Nolan csavaros pszichológiai thrillerjét, ami egyúttal meghozta a vágyott diadalt az angol úriember számára. A két film – amellett, hogy mindkettőben jelen vannak Nolan bármikor felismerhető stílusjegyei – leginkább abban rokonítható össze, hogy mind a Követés, mind a Mementó élből rúgja fel a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódot, sőt, már a címük is maximálisan erre utal. Előbbiben egy lelkileg kiüresedett, magányos főhős útját követhetjük végig, és nekünk nézőknek szintén követnünk, majd pedig értelmeznünk kell az összekuszálódott eseményeket, szorosan együttműködve a mesélővel, Nolannel, aki szigorúan megköveteli a figyelmünket, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a végén minden kirakósdarab a helyére kerüljön.

Utóbbi ugyanez, csak másképp: a Mementó szintén egy mozgóképes bűvésztrükk, melyben Nolan a színpad helyett a moziteremben zsonglőrködve vonja be a közönséget saját mutatványába, annyi különbséggel, hogy ezúttal az emlékezőtehetségünket teszi próbára. Második filmje egyfajta „szellemi folytatása” a Követésnek, csak sokkal komplexebb, kidolgozottabb és mesteribb, mint az volt. Hatásvadász módon fogalmazva: a tökéletes trükk. A sztori lényegében itt is egyszerű, mint a százas szög: főhősünk, Leonard rövidtávú memóriavesztésben szenved, azaz képtelen emlékezni a frissen szerzett élményekre, mióta egy bizonyos John G. nevű betörő megerőszakolta és megölte a feleségét, őt pedig egy fejre mért ütéssel beteggé tette. Leonardot ezután már csak a bosszú érdekli, ezért felkerekedik, hogy az általa írt jegyzetek és fényképek segítségével felkutassa neje gyilkosát, és a megölésével elégtételt vegyen. Elsőre semmi különös nincs ebben a felütésben, száz, sőt, ezer másik műfajtársa is használta ezt már, kis túlzással élve azóta, amióta létezik a mozi, no de itt jön a nagy csavar: a történet visszafelé halad az időben, vagyis a film eleje tulajdonképpen a vége, és így indulunk el a végkifejlet felé, ami így a sztori kezdete lesz. Leonard már látszólag az első jelenetben beteljesíti bosszúját, amikor a narratíva hirtelen megindul az ellenkező irányba, közben az ide-oda ugráló vágások még jobban megkavarják az alapjáraton is nehezen kibogozgató történetet, de Nolan a cselekmény megértéséhez filmnyelvi eszközök mankóját adja (azaz: amikor színes a film, visszafelé haladunk, amikor fekete-fehér, akkor pedig előre), amelynek köszönhetően a befejezésben ezen idősíkok végül összetalálkoznak egy adott metszéspontban, mialatt a fordított mesélés két örökérvényű kérdést fogalmaz meg: vajon milyen szerepet játszanak életünkben az emlékek, és milyen szinten formálják, illetve befolyásolják személyiségünket?

Nolan egyáltalán nem hagyományos filmes eszközökkel vizsgálja az emberi természet mélységeit és közben filozófiai jellegű sorskérdéseket állít pellengérre, ezáltal létrehozva egy aprólékosan kigondolt posztmodern klasszikust – és szokás szerint azt a bizonyos nyulat a történet végéig rejtegeti a cilinderben, hogy aztán a befejezésben egy határozott gyomros erejével vihesse be a legeslegutolsó nagy csattanót. Amikor a film elér a végéhez (vagyis ebben az esetben az „elejéhez”), kiderül az igazság, így az addig magabiztosan haladó bosszútörténet egy még sötétebb, még csavarosabb, tökéletesen illúzióromboló pszichológiai tanmesévé lényegül át, ami egy csapásra rombolja szét mindazt, amit addig a cselekményről, a főhősről és annak indítékáról gondoltunk. A Mementó forgatókönyve, filmnyelvi eszközei és bravúros rendezői megoldásai mind-mind olyan elemek, amiket csak nagyon kevesen tudnak kiötölni a filmtörténelemben, és még kevesebben vannak azok, akik ezt jól is csinálják. Lehet szeretni, lehet utálni Nolant, de még ha azt nem is lehet sziklaszilárd tényként kezelni, hogy minden kétséget kizáróan egy korszakos mestert üdvözölhetünk benne, az a bemutatója óta eltelt húsz évben kétségtelen megállapítássá vált, hogy a Mementónak igenis van helye minden idők legjobb filmjei között. Olyan alkotás ez, ami joggal érdemelte ki az, hogy az emberiség döntő hányada igazi mesterműként tekintsen rá. Minden szempontból zseniális, örökérvényű kérdéseket boncolgató fontos alkotás, ami egyfajta elvont karikatúrája emlékezésünk megbízhatatlanságának, másrészt az elnagyolt jelzőt remekül elfeledteti az a briliáns csavar, ami egy alapjáraton is átérezhető és megérthető felütésből egy még realistább, a való életre is bármikor rávetíthető végkövetkeztetést varázsol. Hiszen néhanapján mindannyian hazudunk önmagunknak, hogy boldogok legyünk, nemde?

3. Batman: Kezdődik! (Batman Begins, 2005)

2948.png

Batman: Kezdődik! (a továbbiakban, a jó ízlés és az olvasók ingerküszöbének egészséges szinten tartása érdekében legyen inkább Batman Begins) nem csupán feltámasztott egy akkor már hat láb mélyen pihenő frencsájzt, de egy rakás más, népszerű széria rebootjához és újragondolásához szolgált hatalmas és fontos inspirációs forrásként, valamint a 2000-es években elterjedt realisztikus, összetettebb és sebezhetőbb hőskép is részben ettől a filmtől eredeztethető – és nem A sötét lovagtól, amelyre sokan (tévesen) Hollywood realista trendjének kiindulópontjaként tekintenek. Ugyan a három esztendővel későbbi folytatás több szempontból is felülmúlja a trilógia első darabját (ami már önmagában is borzasztóan nehéz feladat volt, teljes mértékben nem is sikerült neki), amíg a középső rész a káoszról és ennek következtében a félelemkeltés szimbólumának a lerombolásáról szól, addig a Batman Begins (az igazi hivatkozási alap) magát a félelmet, az ezzel való szembenézést, az azon való felülemelkedést és ezáltal a hős (Batman) nemesülését teszi meg fő témájává. Ezen felül a Begins jóval emberközelibb is lett, mint a korábbi adaptációk, köszönhetően annak, hogy Nolan valami olyasmit lép meg, amivel addig egyetlen rendező sem próbálkozott: bemutatja a karakter eredettörténetét, keletkezésével és kezdeti szárnypróbálgatásaival együtt.

Nolan és a forgatókönyvíró, David S. Goyer olyan nagyhatású, klasszikus képregényekből táplálkozott, mint a The Man Who FallsAz első év és a Hosszú Halloween, ugyanakkor ahelyett, hogy teljes mértékben ezekre támaszkodtak volna, inkább egy független, saját maga lábán tökéletesen megálló történetet alkottak meg, amelynek középpontjában a bosszú, a bűn, az önbíráskodás, az igazságszolgáltatás, illetve utóbbi kettő egymástól nehezen elválasztható, bonyolult és sokszor megtévesztő határvonalai állnak. És ahogy megy előre a cselekmény a maga útján, úgy vékonyodnak el egyre inkább ezek a határvonalak. Nolan kifejezetten ráérősen mesél, majdhogynem fél óra telik el, mire Bruce visszatér Gothambe, és további harminc perc, mire denevérjelmezt ölt, hogy köpenyes igazságosztóként szülővárosa védelmére keljen, de pont ezek a tulajdonságok teszik a filmet zseniális, de ami még fontosabb, egységes kerek egészet alkotó mozivá, mely a hős útjának logikus, egyszerre hagyományos és rendkívüli módon történő bemutatása. A Bőregér megtanulja a helyes igazságszolgáltatást, és képessé válik félelmei legyőzésére (a narratíva eme két téma, az igazságszolgáltatás mibenléte és a belső félelmek szinte legyőzhetetlen akadálya körül forog) úgy, hogy előbbit illetően nem lépi át azt a bizonyos határt, ami visszavonhatatlanul olyanná tenné őt, mint azok, akik ellen harcol, utóbbit illetően pedig, mivel képes felülkerekedni félelmein, ezért azok nem emésztik fel a lelkét, és ezeknek köszönhetően a történet végére teljes lénnyé válik – megszületik a jelkép, a szimbólum, a legenda.

Batman Begins a brit rendező egyik legjobbja, egyúttal a 2000-es évek egyik legnagyobb hatású filmje, de még ezek nélkül is egy zseniális, elejétől a végéig intelligensen és precízen megírt, megrendezett, eljátszott, fényképezett és vágott mozi, ami amellett, hogy helyreállította a Denevérember renoméját a nagyvásznon, hozzájárult ahhoz, hogy a szélesebb közönség ne egyszerű, komolyanvehetetlen gyerekmeseként tekintsen a képregény- és szuperhős-filmekre. Ennél jobb eredettörténetet nem csináltak ebben a zsánerben. És hiába telt el a bemutatása óta 15 év, még mindig nem úgy néz ki, hogy ezt mostanában fogják elkezdeni.

2. A tökéletes trükk (The Prestige, 2006)

2954.png

Nolan A tökéletes trükk két főszereplőjének két bűvészt, Alfred Bordent (Christian Bale) és Rupert Angiert (Hugh Jackman) tesz meg, akik különböző sérelmekből adódóan megszállottan versengenek egymással, és a nagy tétekkel bíró rivalizálásuk közben egyre magasabb árat kell fizetniük, és egy idő után már csak az a kérdés, hogy mit képesek még feláldozni a másik túlszárnyalásáért és a szakmai sikerért, a közönség üdvrivalgásáért – tiszta presztízsből. Előbbi amolyan igazi elszánt és mániákus személyiség, valódi bűvész, aki vitathatatlanul erre a hivatásra született, ugyanakkor híján van minden színpadi érzéknek. Utóbbi viszont majdhogynem Borden ellentéte: előadóművésznek kétségkívül remek, de mint bűvész, már sokkal tehetségtelenebb. Mindketten megosztó karakterek, és bár az elején még Angierrel szimpatizálunk, a forgatókönyv és a briliáns színészvezetés miatt csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy inkább Borden mellett tesszük le a voksunkat, és amikor már azt hinnénk, a meccs végleg el van döntve, a történet értelmezése ismét 180 fokos fordulatot vesz – és ez a tulajdonság a játékidő végéig bátran kitart. És ahogy Angier leplezi felejthető bűvészi adottságait páratlan színpadi kvalitásaival, úgy leplezi Nolan a film fordulatait az ismert stílusjegyeivel, az időt és teret egyaránt magába foglaló és azt felborító nyakatekert, mozaikszerű narratívával. Mint oly sokszor, úgy most is az emberi megszállottságot helyezi pellengérre (talán jobban, mint ez előtt és ez után bármikor), és bemutatja az egy idő után már szó szerint gyilkos rivalizálást, a határtalan, soha véget nem érő maximalizmust, ami egyszerre válik a közönség javára és egyszerre emészti fel a bűvészt magát.

És miközben szemtanúja lehetünk a két, egymást mániákusan gyűlölő illuzionista versengésének, maga Nolan is zsinórokon rángatja a nézőt. Ő is bűvész, mint karakterei, csak másképpen: színház helyett a mozivászon az ő pódiuma, ahol gyakorlatilag bármit megtehet – és meg is tesz. Terel, ködösít, manipulál, elvonja a figyelmet a lényegről, filmnyelvi eszközökkel zavar össze, mi több, a cselekmény felénél hirtelen zsánert vált. Ezen alkotóelemek összessége hátráltat minket abban, hogy ráleljünk a minden kétséget kizáró igazságra. Keressük a titkot, akár a bűvész közönsége, de nem találjuk meg, mert nem is keressük igazán. Valójában nem is akarjuk megfejteni – inkább arra vágyunk, hogy átverjenek minket. És A tökéletes trükk pontosan ilyen film: ahogy a bűvészet, úgy Nolan rendezése is voltaképp egy csalás, egy jól megkomponált átverés (erre a film első mondata tulajdonképpen figyelmeztet is), hülyét csinál belőlünk, mi pedig tapsolunk neki – mert sikerre viszi a dolgot, és mert akarjuk, hogy átejtsen minket. Hiszen tulajdonképpen az élet is egy szemfényvesztés, és lényegében ez a science fictionbe átcsapó vonal (Nikola Tesla másológépe) és a kiábrándító, kőkemény valóság elegye adja meg a film igazi sava-borsát. Innentől kezdve pedig csak rajtad múlik, hogy melyik értelmezésben hiszel jobban – mivel hiába nincs egyértelmű magyarázat, az ember arra hivatott, hogy keresse az értelmet. A tökéletes trükk olyan, akár egy bűvészmutatvány esszenciája: ha fogékony vagy a varázslatra és a tudományos fantasztikumra, akkor elhiszed, hogy Tesla gépe valóban működik, viszont ha a függöny mögé nézel, kutatod a megoldást, az átverés minden részletét aprólékosan elemzed, akkor képes vagy lebontani a fantasy-elemeket, és végül rálelhetsz a valóságra, ha az igazságra nem is.

Előbbi esetében egy realitástól elrugaszkodott sci-fi történetet, utóbbi esetében pedig egy realisztikus, életszagú, már-már mitikus magasságokba emelt párharcot kapsz. Akárhogy is legyen, végeredményben a néző jár jól: Nolan egy zseniálisan megszerkesztett bűvésztrükkbe von be minket, amelyben, akár bedőlünk a fantasztikumnak, akár szélesebbre nyitjuk a szemünket, és túllépünk a kereten, nekünk is együtt kell dolgoznunk vele, mert szokásához híven nem adja ingyen az élményt. Számít ránk, hogy megtornáztatjuk az agyunkat, odafigyelünk a részletekre és nagyítóval keressük az elrejtett jeleket, utalásokat, és ezekből állítjuk összes saját elméleteinket. Ugyanakkor hiába a többrétegű csavar, az alkotó és a befogadó közti erős viszony megkövetelése és szükségessége, sosem ismerhetjük meg a teljes igazságot – kérdés, hogy vajon jól járnánk-e vele? Ez a felvetés pedig egy jóval univerzálisabb szintre emeli A tökéletes trükköt: a nagy talányok megfejtése, az évszázados kérdések megválaszolása, az emberiséget hosszú ideje foglalkoztató nagy dolgok megkérdőjelezhetetlen alátámasztása vajon mennyiben lenne hasznos és előremutató számunkra? Vajon előnyére válna-e a fajunknak, ha mindenre fény derülne, vagy alapjaiban rombolná le mindazt, amiben hiszünk és hinni akarunk? Ebben a kontextusban a film dialógusai különösen nagy jelentőséggel és súllyal bírnak („Keressük a titkot, de nem találjuk, mert nem is vagyunk igazán kíváncsiak rá”).

Mert van abban valami keserű, szomorú és illúzióromboló, amikor gazdag és színes gondolataink, elméleteink és prekoncepcióink után kíméletlenül lerántják a leplet valamiről, amire annyira kíváncsiak voltunk – akár kicsiben, akár nagyban. A tökéletes trükk (ahogy arra sokszor utaltam már) magában foglalja egy tökéletes bűvésztrükk lényegét: amint megtudnánk róla az igazságot, rögtön elszállna a varázs.

1. A sötét lovag (The Dark Knight, 2008)

2962.png

A sötét lovag új szintre emelte a képregényfilmeket, és egyúttal olyan magasságokba jutott, ahová azóta sem sikerült követnie senkinek. A Batman: Kezdődik!-ben egy tragikus múltú hős, egy megnyomorított lelkű főszereplő fejlődéstörténetét követhettük nyomon, aki belső útja során képessé válik különbséget tenni a bosszú és az igazság között. A sötét lovagot pedig eme két fogalom elkerülhetetlen összemosódása, illetve lerombolása határozza meg, és mindez egy nyakatekert, rengeteg karaktert mozgató nagyvárosi krimit eredményez, amelyben a történet helyszínéül szolgáló metropolisz, Gotham City is legalább annyira hangsúlyos szerepet kap, mint azok, akik a korrupciótól és a bűntől átitatott utcákat járva küzdenek a rendért, az igazságért, próbálnak helytállni, miközben körülöttük minden darabjaira hullik, és mint azok, akik anarchiába taszítják a várost és lakosait, a céltudatos átlagember világképét szétzúzva, csupán egyetlen egy, nehezen értelmezhető célból: hogy porig égessék a világot.

A bűndrámába áthajló koncepciónak köszönhetően a már az előző részben is tevékenyen jelen lévő realisztikus megközelítés egy újabb szintet ugrott. A folytatásban látható nagyváros égbe magasodó felhőkarcolói, sötét sikátorai, zsúfolt kikötői és úgy általában a film figurái, témái és a karakterei közötti viszonyrendszerek egy, szinte teljes mértékben a realitás talaján álló modern bűnügyi eposz képét festik fel, amelyben immáron nincsen helye évszázadok óta tevékenykedő, az önbíráskodás és a tisztítótűz eszméjétől megrészegült mániákusoknak, hallucinogén anyag okozta vízióknak és az átlagos nyári blockbusterekre jellemző látványpornónak. Ez már maximálisan Nolan világa, amely egyszerre idézi meg a klasszikus gengszterfilmeket, és egyszerre funkcionál amolyan régimódi rendőrdrámaként. És ha lehámozzuk róla a fekete maszkot és köpenyt, a fehérre mázolt arcot és a szuperhős zsáner egyéb tulajdonságait, akkor egy nagyszabású, alaposan átgondolt, intelligensen megírt és megrendezett stílusos és komplex, pszichológiai elemekkel teletűzdelt bűnügyi thriller-dráma rajzolódik ki előttünk, ami így olyan remekművekkel rokonítható össze, mint a Szemtől szemben, vagy a Piszkos Harry. Nagyvárosi macska-egér játék, ahol a hős üldözi az őt kiegészítő ellenfelét, aki legalább annyira hasonlít rá, mint amennyire különbözik tőle.

Batman végeredményben messiássá lényegül át a fináléban: „meghal” az emberek bűneiért – mert ezt csak halálként lehet értelmezni, hiszen számára az, hogy nem lehet Batman, a halált, a megsemmisülést jelenti. Bűnüldözői pályafutását, erkölcsös igazságosztói státuszától megfosztva, rendőrökkel és vadászkutyákkal a sarkában nem folytathatja, Bruce Wayne-ként pedig szintén nem élheti az életét – ha volt is szemernyi esély arra, hogy a milliomos playboy maszkja mögé bújva megtalálja a boldogságot, az Rachel Dawes halálával látszólag végleg odaveszett. Paradox módon viszont Batman bukását és Bruce Wayne rendezett magánéletének halva születését is a remény és igazság bajnokának kikiáltott és végül a kívülálló nemezisek szintjére lesüllyesztett Harvey Dentnek köszönheti és köszönhette volna: előbbi esetben a minden szempontból felőrült államügyész sorsa Batman önmegsemmisítő áldozatát vonta maga után, utóbbi esetben Bruce Wayne számára semmiképpen sem lett volna remény, Rachel sorsától függetlenül. Nolan a nagyívű elkárhozástörténet mesélése közben szép lassan kilép a műfaj behatárolt keretei közül, és a zsáner kötelező, egyébként mostanra már kifejezetten fárasztóvá és idegesítővé vált elemeit (gyermekded humor, könnyed hangulatvétel, mindenféle súly- és tétnélküliség) is lazán a kukába dobja, a koncepciót és a narratívát pedig súlyos morális dilemmákkal tölti meg. Így válik A sötét lovag többé és jobbá, mint egy képregény- és szuperhősfilm.

A film története minden szempontból egy hatalmas tragédia: Batman harca a bűn ellen és Bruce Wayne fájdalmának felhasználása katalizátorként és motivációs eszközként pontosan Wayne elsorvadásához vezetett, ami pont kapóra jött Jokernek, miután meglátta ezt, és így kénye-kedvére tudta irányítani az eseményeket. Mindketten kitartanak saját elveik mellett, bármi is történjék, lehetetlen megingatni őket – és Jokernek igaza volt, amikor Harvey Dent megrontására összpontosította erejét, aki ironikus módon amúgy is a vesztébe rohant volna előbb-utóbb. Benne nem volt meg az a belső erő és az a morális és lelki iránytű, ami ahhoz kell, hogy kezelni tudja indulatait és még a legszélsőségesebb esetben is helyes döntést hozzon.  Joker pont ezt ismerte fel: hogy egy olyan városnak, mint Gotham, ami valósággal bűzlik a korrupciótól és a képmutatástól, nem egy valódi arcát felvállaló makulátlan hősre, egy Fehér Lovagra van szüksége, hanem egy arctalan, maszkos igazságosztóra, egy árnyakban megbúvó és onnan lecsapó néma védelmezőre – egy Sötét Lovagra. Így, ha csak közvetve és akaratlanul is, de Joker győzelmével és Harvey Dent tragikus bukásával, valamint Batman önkéntes száműzetésével pont az lett elősegítve, hogy majd a pusztítás, a zsarnokság és a fájdalom hamvaiból újra feltámadhasson a legenda. Ám ezért mindenkinek hatalmas árat kellett fizetnie.  

A sötét lovag amellett, hogy a félelemkeltés szimbólumának lerombolásáról szól, egyben eme szimbólum, sőt, eszme felemelkedésének előhangja is. A felemelkedésé, amelyért el kellett fogadni az árat, meg kellett fizetni azt (Rachel életével, Dent elkárhozásával, az áldozathozatallal, a rengeteg veszteséggel és vele együtt az összes fájdalommal), hogy Batman végül megmenthesse városát, és hogy Bruce Wayne újjászülethessen.

És most ti jöttök! A ti rangsorotok hogyan nézne ki? Mi a kedvenc filmetek a brit úriembertől? Vagy úgy egyáltalán: kedvelitek Nolan műveit?

8.
delphijos
Ez a cikk egyszerűen szuper, profi munka. Gratula. Élvezet volt olvasni. Saját sorrendet nem csinálok mert ízlések és pofonok, nekem az Eredet nagyon bejön , de pl. az Interstellar-on viszont halálra untam magam, engem az nem fogott meg. A Batman trilógia meg a legjobb képregény adaptáció ami készült.
7.
maktub
Van pár film, amit nagyra tartok a rendezőtől, de viszonylag ritkán nézem meg a filmjeit. A Mementot imádtam tőle, amikor moziban láttam. Az Álmatlanság az orr alá dörgölt morális üzenettel együtt egy jó thriller, amit főképp Pacino és Robin Williams játéka tesz helyenként kiemelkedővé. A Sötét Lovag-trilógiából nekem az első rész jött be a leginkább, de elájulva egyiktől se vagyok. A közben forgatott Tökéletes trükk és Eredet szerintem inkább mutatják Nolan tehetségét. A Csillagok közöttet annyira rühelltem, amikor moziban láttam, hogy azóta se volt kedvem újranézni. A Dunkirk izgalmas volt, úgy éreztem, hogy Nolan újra elemében van, aztán jött ez a Tenet, ami után megint az volt az érzésem, mint a Csillagok között után: a pali legalább annyira szerelmes magába, mint amennyire őt imádják a rajongói.
6.
kopic
És RIP Heath Ledger. :(
5.
kopic
Imadom/imadtam Nolan legtobb filmjet, Tarantino mellett talan Ő az egyik legtehetsegesebb rendezo (es szerintem azt elmondhatjuk, hogy Hans Zimmer betetdalai miatt is lett tobb filmje kiemelkedo alkotas).
Egyedul a Mementot (ideje lenne megnezni) , a Kovetest meg a Tenet-et nem lattam. Elolvasva utobbirol alkotott velemenyedet talan igy megsem fogom nezni. A gyengecske Dunkirk utan remeltem, hogy ujra kapni fogunk egy kiraly filmet, de nem ugy nez ki ezek szerint. Eleg rossz azert.

Az en listam igy nezne ki:
Eredet (mar vagy 4-5x tuti lattam :D)
A sötét lovag (ezt is vagy 4x)
Csillagok kozott (3-4x :D)
A tökéletes trükk
Batman: kezdodik!
A sötét lovag: felemelkedes
Dunkirk
Álmatlanság
4.
drat576
Jó lista lett. Nagyjából én is ilyen sorrendet állítanék össze. A Tenet nekem egy maszlag volt, és sajnos annyira nem volt benne semmi vonzó, hogy azért újranézzem, hogy több értelmet találjak benne. Mert pl az Eredetnél a második végignézésnél kristályosodott nekem ki minden, de az olyan is volt, hogy szívesen néztem újra. A többi Nolan filmnél is nagyon sok az olyan amit többször is megnéztem. A TDK talán 4-5-ször is megvolt.
3.
A Fénybenjáró
Nálam a Memento a nyerő. A sötét lovag szerintem eléggé túlértékelt, viszont egyáltalán nem rossz. Az Eredet viszont nekem egyáltalán nem jött be.
2.
Nate Hope
#1: A másik értelmezés, hogy nem volt másológép, és csak Angier akarta félrevezetni Bordent, mert ugye majdnem végig egymás naplóját olvasgatták, és sokszor konkrétan le is írták, hogy csak átverték a másikat, plusz a tartályban a végén csak "egy Angiert" lehetett látni, aki az is lehet, hogy hasonmása volt.
1.
Scat
Hihetetlen, hogy egy ilyen összetett cikkre nem érkezik hozzászólás.

Nem írnék saját sorrendet, mert telóról nekem már macerás. De az utolsóval egyetértek, az elsővel viszont nem. Az nekem a Tökéletes trükk.

Egyébként elárulnád, hogy mit értesz másik értelmezés alatt? Én elégedett vagyok a másolós elmélettel is, sőt, ugye első is nálam. Bevallom, inkább az odavezető út nyűgöz le.

De hátha valami összetettebb dologra gondolsz, amit észre sem vettem.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...