Nate Hope

Nate Hope

Eastwood-retrospektív #9: Kelly hősei filmkritika

Az arany bűvöletében.
1874.png
1975-ben az elismert hadtörténész és oknyomozó-újságíró, Ian Sayer hatalmas, hosszú évekig tartó, minden apró részletre kiterjedő kutatómunkába kezdett a Wehrmacht-katonák és az amerikai tisztek között történt titkos szövetségről a második világháború befejezése után, amely során akkori árfolyammal mérve több tízmillió dollár értékű náci arany került nyugatra, a német hadsereg néhány magas beosztású, prominens személye irányába tett kedvező ellenszolgáltatás fejében. A szimatolás nyomán íródott könyv végül 1984-ben jelent meg, Nazi Gold – The Sensational Story of the World’s Greatest Robbery – and the Greatest Criminal Cover-Up címmel, és természetesen rögtön óriási port kavart. Persze az, hogy a második világégés befejezésével a Szövetségesek és a legyőzöttek sötét megállapodásokat és eltussolt üzelmeket folytattak egymással (amely közt ugyanúgy szerepet kapott a háborús bűnösök, elismert tudósok és egyéb fontos fejesek nyugatra való szöktetése, mint a nácik által összeharácsolt aranyrudak, mesés vagyonok és műkincsek ellopása) már addig is gyakori szóbeszédnek, ha nem egyenesen megalapozott állításoknak számítottak, de a rabló-témát még senki sem támasztotta alá annyira megalapozott bizonyítékokkal, mint azt Sayer tette. Ennek megfelelően a felháborodás az olvasók részéről teljesen jogos volt, hiszen ez szembement a Szövetségesek háborús erkölcseivel, és szembement azzal az erősen idealisztikus eszményi képpel is, melyet az amerikaik sugározták magukról és a második világháborúban játszott szerepükről, és amely kép egyébként a könyv megjelenésére – a különböző történelmi és világpolitikai események miatt – amúgy is erősen megfakult. Sayer írását és a benne fejtegetett témákat már csak azért is fontos megemlíteni, mert a Kelly hősei valószínűleg 1984 után aligha, vagy csak nagyon komoly átfazonírozásokat követően létezhetett volna, viszont az, hogy a végső, mindenki által ismert formájában gördülhetett le Hollywood gyártósoráról, részben pont a fent említett, egy egész nemzetet és a róla kialakult képet meghatározó hatvanas évekbeli világpolitikai helyzetnek, illetve az USA háborús szerepvállalásának volt köszönhető.  

3133.png

1970-et írunk: ugyan a vietnámi konfliktus vége még messze van, Amerika már kezd ráeszmélni, hogy a vietkongok és a kommunisták elleni vívott véres és teljes mértékben értelmetlen harcot sosem fogja megnyerni. Ennek ellenére a kormány újabb erőfeszítéseket tesz az ügy érdekében (értsd: még több, behívóval „megajándékozott”, vagy agymosott önkéntes katonát küld harcolni és meghalni a Távol-Keletre), miközben az egy évvel korábban a zenitjére érő hippikkel együtt a különböző polgárjogi mozgalmak és a háborút kritizálók csoportja is egyre inkább erősödik, és a filmpar is szép lassan hallatni kezdi a saját hangját. A vietnámi háborút és úgy en bloc minden háborút elvből elítélő A szakaszig, a Született július 4-énig, vagy az első Rambóig még évekre vagyunk, és mivel még éppen zajlik a vietkongok irtása, a konfliktusról konkrét ellenérzésekkel beszélni még nem lehet (viszont Amerika első számú ikonja, John Wayne még büszkén kampányolhatott a háború mellett, megkérdőjelezhetetlen propagandaszagtól bűzlő, egyébként borzalmas Zöldsapkásokban), ellenben Hollywood értelmesebb része kreatívabb módon reagálja le a korszakra rátelepült feszültséget – azaz úgy mond éles és gúnyos hangvételű kritikát a vietnámi háborúról, a politikáról és a hadseregről, hogy a filmek cselekményét egy más ik korba helyezi. Ennek az egyik legjobb, leghíresebb példája a Kelly hősei, amely nemhogy viccesen közelíti meg a világ eddigi legpusztítóbb háborújának vérzivataros éveit (ellentétben például a hasonló tematikájú szovjet filmekkel), de karaktereit nem valami magasztos, hazafias cél, mint a náci rabiga elpusztítása, vagy a heroikus küzdelem vezérli – egyszerűen csak a mesés vagyon és a meggazdagodás vágya. A Kelly hőseiben (az alapsztori fényében már a cím is messzemenőkig ironikus) mindenki a maga kis privát háborúját vívja. Egyfajta háború ez a háborún belül, ahol már rég nem országok, vagy nemzetek harcolnak egymással valami nagy, világmegváltó ügyért, hanem csupán egyszerű, a háború borzalmaiba belefáradt katonák, akik egy profitorientált magánakciót szervezve kerekednek fel, hogy mélyen az ellenséges vonalak mögé behatolva jókora vagyont gyűjtsenek maguknak, egy tekintélyes mennyiségű náci aranykészlet elcsaklizásával.  

3131.png

Nincs itt szó propagandaízű morális indíttatásról, a háború jogosságát igazolni próbáló maszlagról, de még az ellenség túldémonizálásáról és faji előítéletekről sem. Az első dolgot már a puszta cselekmény is rögtön áthúzza: a Kelly hősei inkább egy második világháborúban játszódó kalandregény benyomását kelti (csakúgy, mint Brian G. Hutton rendező előző filmje, a Kémek a Sasfészekben), ami az örök és akkoriban igencsak népszerű, összességében jogosnak, mégis jókora cukormázas sziruppal nyakon öntött „miért is harcolunk?” kérdéskört cinikus mosollyal dobja ki a kukába, humora fürdik a különböző gegekben és az iróniában, miközben ezek a poénok nem a harctéri eseményeket, az ott szenvedőket, a történelmi kérdéseket, vagy az egyéb kényes témákat célozzák meg, helyette az alapból is különc karakterekre, azok furcsa szokásaira, szófordulataira és vicceire irányulnak. Apropó karakterek: a főszereplők, Clint Eastwoodtól kezdve, Telly Savallason át, Don Ricklesig és Donald Sutherlandig bezárólag mind-mind egyéni jellemvonásokkal és egymástól jól elkülöníthető markáns stílusjegyekkel rendelkeznek, ahogy a legtöbbször csak néhány percnyi figyelmet kapó mellékalakok is maradandó módon teszik le névjegyüket – nem utolsó sorban az átlag háborús filmek mindig fess, frissen borotvált, simára vasalt egyenruhájú szépfiúival is szembemegy. A film figurái a multikulti jegyében képviseltetik magukat, azaz a nyugati szövetségesek háborúja, éppúgy, mint Amerika, gyakorlatilag egy nagy olvasztótégely, melyben különböző származású és mentalitású katonák veszik fel a harcot és erednek utána a hőn áhított zsákmánynak, és ebben ugyanúgy fontos szerepet játszanak az olasz (Kicsi Joe, Bellamy), a német (Fisher), a lengyel (Gatowski), a spanyol (Petuko), a zsidó (Job) és a török felmenőkkel rendelkező bakák, mint ahogy a mindig egyenes, szúrós tekintetű, ámde ravasz főkolompos, Kelly közlegény (Eastwood egyébként csak azért vállalta el a szerepet, mert egy ideig úgy volt, hogy barátja, Don Siegel rendezi a filmet, akivel addig mára két közös munkát hoztak össze együtt, de ő egyéb elkötelezettségei miatt végül dobbantani kényszerült, Clint viszont hiába akart távozni vele együtt, kötötte a szerződése), az állandóan morgó és zsörtölődő, még a háború közepén is a szórakozást és a testi örömöket kereső Bazi Joe, a legutolsó garast is a fogához verő Vaskalap, és az utánozhatatlan egyéniség, az örökzöld aranyköpéseket puffogtató Csodabogár.  

3135.png

A karakterek már külön-külön is megérnének egy misét, ám együtt, csapatban dolgozva teljesednek ki igazán. Mindegyiküknek van egy csak rá jellemző adottsága, ami segíti a brancsot az akadályok legyűrésében. Emellett még arra is jut ideje a filmnek, hogy a katonai vezetőket gúnyolja ki, és magán a hadviselés értelmetlenségén mélázzon el, valamint az is dicsérendő, ahogy a történet egyetlen fókuszba helyezett ellenséges katonáját, egy német tankost kellő emberséggel mutasson be. Nem habzószájú, elvakult és hithű náciként, hanem egy emberarcú katonaként, aki ugyanúgy belesodródott a háború viharába, mint főhőseink, csak ő éppenséggel az ellentétes oldalon próbál élve kikecmeregni belőle – tehát nem olyannak festik le, amilyennek az amerikai látják a németeket, hanem amilyenek valójában voltak (legalábbis a többségük). Ehhez jön még az a fordulatos, egyben ironikus végkövetkeztetés, hogy az említett karakter gyakorlatilag a főszereplők tükörképeként funkcionál: bár teszi a dolgát, teljesíti a kötelességét, de a háború poklából már neki is elege van, és ugyanúgy felcsillan a szeme, amikor alkut ajánlanak neki, hogy nézzen félre egy kicsit néhány szép súlyú aranyrúdért cserébe. A Kelly hősei nem ringatja holmi hazug, pátoszos dajkamesében a nézőt, helyette logikus tanulságot von le arról, amit a tévéképernyő másik oldaláról a legtöbben talán sosem lesznek képesek megérteni, azonban akik testközelből élték át a vérgőzös, szellemet és lelket felőrlő harcok borzalmát, azoknak valószínűleg ismerős lehet: egy ideig még csak-csak működik, hogy valaki bizonyos eszmékért vágtasson be a golyózáporba, de végül mindenkinél kialakul egy mikroszintű önös érdek, ami motiválja a túlélésre, valamint, hogy a megegyezés még mindig sokkal előre mutatóbb, mint az, hogy puszta ellenségeskedés miatt kilyuggassuk egymást.  

3132.png

Kelly hősei a premierje idejében nem bizonyult valami népszerű filmnek, és a jegypénztáraknál is messze volt attól, hogy vitathatatlan kasszasikernek lehessen nevezni, viszont idővel újra felfedezte a közönség, és ma már sok helyen az egyik legjobb háborús filmként tartják számon. Magyarországon azonban már a bemutatása után szinte rögtön kult-státuszba emelkedett – hazánkban a népszerűsége már-már a Bud Spencer-Terence Hill-filmekkel vetekszik. Hogy mi lehet ennek az oka? Rejtély. És ha elkezdenénk megfejteni, akkor végleg elveszne a varázsa. Jobb nekünk így.
uN77OdpoRpScNYHhIooHEPNoIP3.jpg
3.
maktub
#2: Egyetértek, és végső soron izgalmasan is van megcsinálva ez a rész, de meglettem volna nélküle.
2.
Claymen
Nagyon jó írás lett, sok szép régi emléket hozott a felszínre, szerintem valamikor megnézem újra.

maktub:

Szerintem az a jelenet azért került bele, hogy némileg árnyalja a humort. Hogy az emberben azért meglegyen mégis csak egy háborús filmet néz, és azokban az években rengetegen haltak meg.

Ettől függetlenül egyetértek veled, nekem is mindig furcsa volt két bohókás jelenet között szembesülni a halállal.
1.
maktub
Meghozta a kedvemet a poszt, hogy újra megnézzem a filmet! Talán csak egy rész, az aknamezős az, ami hangulatilag szerintem kilóg, egyébként minden percében egy örökzöld klasszikus.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...