Nate Hope

Nate Hope

Pókember halála képregénykritika

Viszlát Peter, és köszi az emlékeket!

1884.png

Az ezredfordulón mind a Marvel Comics, mind pedig a hazai képregénykiadás katasztrofális állapotba került. Előbbi a csődeljárás poklában vesztegelt az előző évtized nagy képregényes lufijának kipukkadása után, és utóbbi is hasonló okok miatt kapta szépen sorjában a szögeket a saját koporsójába. Röviden-tömören: a helyzet kétségbeejtő volt. Amíg a Marvel az új, modernebb felfogású sorozatokkal bukott egyre nagyobbakat, addig Magyarországon sorra szűntek meg a különböző kiadványok, az egyetlen biztos pontot talán a Superman és Batman (ami egyébként nem sokkal később szintén véget ért) és a Star Wars jelentette (mert ami Star Wars, az csak nem bukhat meg ugyebár), már ha nem számítjuk a hazai közönség számára jóval fogyaszthatóbb és népszerűbb, viccesebb, rajzfilmes szériákat (igen, itt arra a bizonyos lusta, kövér macskára gondolok), továbbá a szituációt az sem tette reményteljesebbé, hogy az itthon akkoriban a legkedveltebb szuperhős, Pókember is letette a lantot 127 szám után. Anno ebben a műfajban messze ő húzta a legtovább itthon, de sajnos ez sem segített rajta. Ami a Marvelt illeti, megpróbálta összekapni magát és menteni a menthetőt: új vezetőségre, komoly arculatváltásra volt szükség, fiatal tehetségek bevonására, azaz válaszolni kellett a kétezres évekre és utolérni a világot, ami gyakorlatilag egy szempillantás alatt akkorát fordult, hogy aki nem reagált rá időben, az hatalmas lépésekkel maradt le mögötte. Szerencsére a fejesek időben kapcsoltak: egyrészt a filmes jogok eladása sokat segített abban, hogy végül kikecmeregjenek a gödörből (a 2000-ben bemutatott X-Men – A kívülállók hatalmas sikert aratott), másrészt képregényes fronton is nagyot robbantottak, amikor elindították az alternatív univerzumban játszódó Ultimate Spider-Mant, ami csakhamar az olvasók kedvencévé vált. Mert nagyszerűen ültette át a modern korba a Stan Lee által megálmodott mítoszt, megőrizte a jellegzetes mozzanatokat a Hálószövő életében és a karakterekben is, egyéni változtatásait, elképzeléseit ügyesen ötvözte a már meglévő, klasszikus történetekkel, eseményekkel, és úgy egyáltalán: megüzente a csődben fuldokló képregényiparnak, hogy a Marvellel még mindig lehet számolni a piacon.  

3190.png

Az vitathatatlan, hogy a kiadó rengeteget köszönhet Brian Michael Bendis írónak és Mark Bagley rajzolónak. Bendis a szerzői képregényektől nyargalt át a szuperhősökhöz és formálta a népszerű figurát földhözragadtabbá, egyszersmind fogyaszthatóbbá az akkori fiatal közönség számára, Bagley pedig már gyakorlott Pókember-rajzoló volt – kettejük gyümölcsöző együttműködése (összesen több mint száz számon dolgoztak együtt) nem szimplán bevezette a Marvelt a következő évezredbe, de óriási hatást gyakorolt a kilencedik művészeti ágra. Egyfajta követendő példa lett, mind a narratíva, mind a rajzok minősége szempontjából, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az eredetileg hat részesre tervezett, majd a siker miatt egycsapásra ongoing-státuszba katapultáló sorozat nemsokára önálló, külön univerzummá terebélyesedett, amelyben az összes többi hős és csapat (Amerika Kapitány, Vasember, Hulk, Thor, a Bosszúállók, a Fantasztikus Négyes, stb.) is megkapta a maga újraértelmezett, alternatív verzióját. Mégis, az Ultimate-univerzum legjobb, legnépszerűbb hőse a Falmászó lett. Viszont ahogy az lenni szokott, semmi sem tartott örökké: már a sorozat legelejétől akadtak kisebb-nagyobb gondok, a Parker-család örökségével összekapcsolt, újraértelmezett Venom-száltól kezdve, a sebtében lezavart, harmatgyenge Vérontón át, a B-kategóriás szörnyfilmek színvonalát megidéző Vészmanóig bezárólag, de Bendis itt még magabiztosan bűvölte az írógépet – összességében megállapítható, hogy ebben a korszakban egy rossz sztorira három jó jutott.  

3188.png

A rajongók nagyjából a jubileumi 100. számra datálják a széria hanyatlásának kezdetét, a Klónsztori ugyanis, noha rendelkezett néhány remek húzással, majdhogynem megismételte az eredeti történet hibáit, ráadásul Bagley nemsokára lelépett (eddigre már évi 18 számot rajzolt meg, ami egyrészt szép eredmény, másrészt munkamódszere kényes árnyékot vetett a többi marveles képregényre), a helyére érkező Stuart Immonen pedig hiába volt alapvetően tehetséges, túl éles váltásnak bizonyult Bagley után, és nehezen lehetett vele megbarátkozni. Valószínűleg ennek is volt némi köze ahhoz (már ha a Semic kiadó egyre kilátástalanabb helyzetét nem vesszük ide), hogy a sorozat nem sokkal később megszűnt Magyarországon (igen, ezért is vontam párhuzamot az ezredforduló marveles helyzete és az ezredforduló hazai képregényes berendezkedése között: az Ultimate Spider-Man ugyanis, ha nem is virágoztatta fel a magyar képregénykiadást, egy ideig megbízható, fényes csillagként tündökölt az itthoni égbolton), és a tengerentúlon sem alakultak sokkal jobban a dolgok. Az Ultimate-univerzum egyre gyengébb teljesítményt produkált, és végül meglépték azt, ami a mainstream-képregényekben egyáltalán nem ritka, de amit egy ilyen, a kontinuitást sokkal szabadabban kezelő sorozat esetében mindenki sokkal komolyabban vett: megölték az Újvilág Pókemberét.  

3191.png

Gyorsan tegyük hozzá: már a teljes Ultimate-univerzumot megrengető, egyébként borzalmas Ultimátum belengette Peter Parker halálát, és még meg is emlékeztek róla a Rekviem című minisorozatban, ám csakhamar kiderült, hogy hiába, mert a karakter nagyon is életben van – hálistennek, mert egyébként egy ilyen vég teljesen méltatlan lett volna egy ilyen kaliberű hőshöz. Pókember tehát tovább lengedezhetett New York felhőkarcolói között, de ez nem tartott sokáig: Bendis hamarosan nekiállt, hogy lezárjon egy korszakot és tisztességesen véget vessen a fiatal szuperhős rövid, ámde annál izgalmasabb pályafutásának. A Pókember halála már a címéből ítélve sem próbálja eltitkolni szándékát: Bendis a nyolc részes történet elején szépen sorjában végigveszi Peter életének fontos pontjait, és igyekszik lezárni azokat. Kirúgják gyorséttermi állásából, Jameson, aki nemrég megtudta, hogy Peter a Pókember, kényelmes, komolyabb kötöttségek nélküli munkát ad neki, ex-barátnőjével Kitty Pryde-dal sikerül rendezniük baráti kapcsolatukat, és Mary Jane-nel is újra összejönnek. Közben Bendis nagy lehetőségeket (pl. Peter szuperhős-képzését) hagy ki, csak, hogy elvarrja a fontosabb szálak nagy részét. A Pókember halála szerencsére nem esik bele abba a hibába, mint az ilyen volumenű képregények általában (lásd a Superman halálát), a szokásos szuperhősös csihipuhin kívül erős karakterközpontúságot, lendületes, izgalmas tempót, jól megírt történetet és a Pókember-képregényekre jellemző humort kínál, még az események durva, szomorú, lehangoló és vitán felül tragikus végkicsengése ellenére. No meg annak ellenére is, hogy a rajzok eléggé hullámzó skálán mozognak: hol korrektek, hol rondák, de aztán a finálé környékén szerencsére megjön Bagley, hogy visszaállítsa a mundér becsületét – egy ilyen sztorit természetesen nem is rajzolhat meg más, csakis ő.  

3192.png

Persze a Pókember halála nyilván nem tökéletes, és nem is sikerült problémák nélkül megúszni. Egy ilyen történettel szemben már eleve komoly és nagy fenntartásokkal viseltetnek az olvasók, úgy főleg, hogy pont Pókemberről, illetve annak haláláról van szó, ráadásul egy olyan sorozat „befejezéséről” (vagy inkább egy korszak végéről), amely az egész Ultimate-univerzum zászlóshajója volt. Teljesen evidens, hogy egy ilyen nagy volumenű, hatalmas jelentőséggel bíró szériát nem lehet tökéletesen, minden igényt kielégítve lezárni, így sajnos az is benne van a pakliban, hogy a narratíva botladozásai miatt az esemény nem kap akkora hangsúlyt, mint amekkorát megérdemelne, továbbá, noha a történet súlyának előnyére válik, hogy Bendis elkerül mindennemű giccset, sírdogálást és az oldalak sem fürödnek sűrű nyáltengerben, a képregény lezárása a félholtra vert Zöld Manó elégedett, gonosz mosolyával együtt jelentősen belezavar az összképbe. Nem mintha a karakter halála végleges lett volna: Bendis hiába jelentette ki többször is nagy mellénnyel, hogy Peterrel semmiképpen sem fordulhat elő az a bizonyos, a szuperhős-képregényekben folyton-folyvást visszatérő törzsvendég, a kamuhalál (amivel szemben többször is a nemtetszésének adott hangot), természetesen végül mégis visszatért, ami egy olyan alternatív univerzumban, ahol jóval szabadabban alkothatnak az írók, és nem kötik őket kellemetlen, szorító béklyók, duplán rosszul jön ki.  

3189.png

És bár ez nem a sztori hibája, inkább a Hatchette-féle köteté, de az is eléggé zavaró, hogy a Pókember halálával párhuzamosan futó Ultimate Avengers vs. New Ultimates nemhogy nincs benne sem a magyar, sem semelyik másik kiadásban, de még csak utalás szintjén sincsenek összefoglalva az események. Így rengeteg a fekete folt a történetben, a hidas összecsapás sincs kifejtve (ami miatt egyébként Pókembernek egyes egyedül kell megküzdenie egy csapat szuperbűnözővel), ahogy a Nick Fury által vezetett speciális osztag összetételét sem tudjuk meg (aki itt egyébként már életben van, bár ennek mibenlétéről sem árulnak el semmit), és az is ködös, hogy a Megtorló miért akarja lelőni Amerika Kapitányt. Szóval egy rakás momentum nem tiszta az olvasó előtt, amelyek Peter halálig vezettek. Ettől függetlenül (aki nagyon akarja, az mondjuk úgyis utánanéz) a képregény, ha nem is minden elemében méltó, de összességében mégis tisztességes lezárása az újvilági Falmászó mítoszának. Klasszikus nem lett belőle, a korona, amit feltett a szériára egy icipicit rozsdásodik, de aki ezen a sorozaton nőtt fel (gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek végigkísérte az egész gyerek- és fiatalkorát az Ultimate Spider-Man), annak a polcon zokszó nélkül ott a helye ennek a kötetnek.

Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #84 – Újvilág: Pókember – Pókember halála (2021)
Ultimate Spider-Man #153-160 (2011)

40968._SX1600_QL80_TTD_.jpg

2.
Cipo3
Bár valószínű ezer összetevője volt a képregénylufi kipukkanásának. Egyik fő okának tartom azt, hogy a rajzolók horror irányba vitték a teljes műfajt. Nem jelent meg képregény gyerekeknek, ki akarták elégíteni azt a közönséget akik már felnőttek a képregényeken és nekik jobb minőség kellett. Viszont nem volt elég az a bevétel amit ők biztosítottak. Anyukák meg nem vettek meg horror pókembert a 8 éves gyereknek.

1975-ben még úgy nézett ki a pofon, hogy megjelent egy sárga csillag az arca mellett és oda volt írva, hogy puff. Ma úgy néz ki, hogy látszik a becsapódás hulláma az arcon és a vér fröccsenésének pillanatképe van megrajzolva. esetleg szakadó húsok, karok ha épp képes arra a lény. És az anyuka aki megvenné ezt a gyerekének, nem veszi meg. A 2000-es generáció gyerekei nem kaptak képregényt.

Megvettem a 2 nagy sorozatot ami pár éve megjelent DC és Marvel fronton. Ott díszeleg a polcon a sok keménykartonos képregény viszont a 12 éves gyerekemnek a mai napig nincs hozzá gyomra. Nem szeretne ennyire sötét képregényt olvasni. Szerencsére Asterix nem változott. Így azt veszem neki.
1.
Claymen
Soha nem voltam egy nagy pókember fan (#teambatman :D ), de lehet ezzel a kötettel teszek egy próbát.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...