Nate Hope

Nate Hope

A Gucci-ház filmkritika

Szegény gazdagok.

1919.png

A történelemben vannak olyan fontos személyek, illetve nagy befolyással rendelkező családok, akiknek életútját megvizsgálva egyértelműen kirajzolódik előttünk az eleve elrendelt, törvényszerű bukás, ami az ambíciókkal teli kezdetet, a dicső felemelkedést és a tündöklő ragyogást követi. Történelmünk a megmondhatója annak, hogy amióta az emberi faj a Földet tapossa, folyamatosan ismétlődik ez a séma, teljesen mindegy, hogy épp hol járunk, az ókori Egyiptomban, Görögországban vagy Rómában, a középkori Angliában, a napóleoni Franciaországban, a harmincas-negyvenes évek Németországában, vagy épp a nyolcvanas évek kokaintól és mohóságtól fűtött New Yorkjában, bármelyik korszakot, bármelyik földrészt megjelölhetjük egészen napjainkig, az igazán nagyra törő személyiségek története, akik mindent és mindenkit félresöpörve kapaszkodnak fel a csúcsra, végül (javarészt azért, mert egy idő után legyőzhetetlen messiásként tekintenek magukra) csúfos bukással ér véget. Mert ez volt nekik megírva, ez a sorsuk, amit egyszerűen lehetetlen kikerülni, így általuk újra és újra bebizonyosodik az emberiség egyik legnépszerűbb kliséje: mindig annak kell a legnagyobb árat fizetnie, aki a legmagasabbra tör. A Gucci-család is pontosan ezt az utat járta be. Az olasz divatcéget Guccio Gucci alapította még a húszas években, majd a második világháborút követően már cipőket, táskákat és ékszereket is gyártottak, amelynek következtében az ötvenes években az alapító Gucci halála után a nemzetközi terjeszkedés által forgalmazott termékek valódi státuszszimbólummá váltak, mivel a különböző filmsztárok és hírességek azzal, hogy a cég által készített, ruhákat, lábbeliket és kiegészítőket viselték, nagyban hozzájárultak a Gucci folyamatosan növekvő hírnevéhez. A cég a hetvenes évekre több száz millió dolláros mamutvállalattá nőtte ki magát: neve egyet jelentett a stílussal, a hatalommal és a vagyonnal, hiszen ezeket az igényes termékeket magas áruk miatt csak a legvagyonosabb réteg engedhette meg magának. A Gucci hanyatlásának története, a családon belüli viszályok, konfliktusok, az egymással ütköző üzleti érdekek, a zsarolás, kapzsiság, irigység, árulás, adócsalás, bírósági perek sokasága, a minderre koronát rakó gyilkossági ügy, és hogy hogyan jutott el egy jól menő családi vállalkozás odáig, hogy ma már egyetlen egy Gucci sem dolgozik a nevüket viselő cégnél, mind-mind olyan téma, ami vitán felül megérdemel egy nagyívű, grandiózus mozifilmet – méghozzá tapasztalt rendezővel, impozáns színészgárdával és kellő hozzáértéssel.  

3361.png

A Gucci-ház meg is próbálja teljesíteni ezeket a követelményeket. Ridley Scott a maga nyolcvannégy évével és több mint két tucat filmmel a háta mögött Hollywood egyik nagy veteránjának számít, aki már sokszor megmutatta, hogy képes a megújulásra. Új rendezése valóságos sztárparádét vonultat fel, friss, manapság felkapott arcokkal és öreg legendákkal egyaránt (az előzetesek ezt nem is voltak restek a szánkba rágni, ami után le is vontuk a következtetést, hogy itt még a kávéhordó fiúnak is van minimum egy Oscar-jelölése), ami pedig a hozzáértést illeti, a közel három órás játékidő bőven adna okot arra, hogy megismerjük a családi kapcsolatok és az üzleti érdekek törékeny egyensúlyát, illetve ezen egyensúly teljes felborulását, amely Patrizia Reggiani színre lépésével vette kezdetét. A figurák tehát le vannak fektetve a sakktáblára: adott a szigorú, hagyományőrző és makacs apa (Jeremy Irons kötelezően hozza a tőle megszokott profizmust), a nyájas, kedves nagybácsi, akinek természetesen komoly hátsó szándékai vannak (Al Pacino kisujjból kiráz egy ilyen szerepet), a kókler unokaöccs, aki szó szerint semmihez sem ért, de mégis szentül meg van győződve saját zsenialitásáról (Jared Letót lényegében felismerhetetlenre maszkírozták, viszont cserébe parádésan kelti életre a film elsőszámú humorforrását, még ha néha túl is tolja a biciklit), a tutyimutyi jófiú, aki csak egyszerű életet szeretne élni, de apja halála után hirtelen az események középpontjába kerül (Adam Driver tökéletesen bebizonyítja, hogy korosztályának egyik legjobb színésze), és végül, de nem utolsó sorban maga a végzet asszonya, aki kívülállóként érkezik a felső tízezer belső körébe, és  minden adandó alkalommal manipulálja a körülötte lévőket saját céljai érdekében, így megalapozva szerepét a családban.  

3362.png

Lady Gaga el is lopja a show-t, ahogy illik. Nagyon éli Patrizia szerepét (az már most borítékolható, hogy minimum egy Oscar-jelölést begyűjt majd magának az alakításért), a gátlástalan, nagyravágyó aranyásóét, aki valóságos élősködéként telepszik rá a Gucci-vagyon örökösére, a mulya Maurizióra, miközben őt is manipulálják, és a család kapcsolatainak állapota, valamint az üzlet hullámzásának párhuzama végül egy aljas gyilkossággal csúcsosodik ki, ami egyben a kilencvenes évek egyik legnagyobb botránya is lett. Addigra már mindenki meghülyített mindenkit, még a legszürkébb, legjelentéktelenebb kisegeret is megszédítette a pénz, a hatalom és a csillogás, ezeknek hála jutunk el a sorsszerű, amúgy cseppet sem meglepő végkifejletig, hogy a Gucci csak úgy tudott feltámadni hamvaiból és ismét nagy sikereket aratni az új évezredbe lépve, hogy a cég már nem a család kezében volt, a Guccik közül pedig senki sem dolgozott már ott. Így persze könnyen vádolható azzal Patrizia, hogy lényegében ő a Guccik bukásának egyetlen, kizárólagos okozója, és az alól a bűn alól valóban nem nyerhet feloldozást, hogy megölette ex-férjét, ugyanakkor jobban megvizsgálva a dolgokat nem nehéz felismerni, hogy ebben a tragikus bukásban Patrizia csupán egy katalizátor volt, és ez a család széthullott volna nélküle is, csak másmilyen formában. Tehát nem a narráció során emlegetett átokról van itt szó, egyszerűen csak arról, hogy ebben a családban mindenki idióta, kivétel nélkül. Ahelyett, hogy számolnák a pénzt és élveznék az életet egy több száz millió dolláros, jól menő céget irányítgatva, amelynek termékeit a legnagyobb sztárok, a leggazdagabb emberek vásárolják, szüntelenül egymást fúrják, egymás ellen áskálódnak. Semmi sem elég nekik, mindig többet és többet akarnak, hiába jutottak fel a csúcsra, nem boldogok és nem is képesek megbecsülni a kiváltságaikat.  

3364.png

Scott kifejezetten parodisztikusra veszi a figurát, és humorosan mutatja be, hogy valójában mennyire szerencsétlenek és szánalmasak ezek a figurák, ennek következtében a nézőnek nem esik majd nehezére a kárörvendés és az ujjal mutogatás, hogy no lám, hiába van meg mindenük, hiába úszkálnak nyakig a pénzben, semmivel sem jobbak, sőt, kifejezetten rosszabbak és gerinctelenebbek, mint a keményen dolgozó kisemberek. Piti dolog ez, de tényleg nem lehet nem mosolyogni azon a mély szellemi szinten, amit ez a család képvisel, tartok tőle, mikor a néző rosszmájúságról, illetve a filmben látható karakterekkel szembeni jelentéktelenségéről és a hozzájuk képest jóval alacsonyabb társadalmi pozíciójáról lesz szó, sokan átlendülnek majd a ló túloldalára, csak hogy meglegyen az önigazolásuk és a hőn áhított lelki békéjük, de láthatóan Scott is inkább ezekre a témákra erősít rá. A baj az, hogy közben jónéhány fontos dolgot is figyelmen kívül hagy, vagy csak felületesen belekóstol, de aztán nem bontja ki őket alaposabban. Például azt, hogy hogyan alakult, formálódott a Gucci az évtizedek során (lényegében végigvezetnek minket a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveken, jókora retro-feelinggel nyakon öntve), hogy hogyan lett egy, csak a legelitebb elit számára elérhető ruhamárkából a nyálverés mintaképe (ugye érezzük a különbséget egy Clarke Gable-nek készített aranybetétes cipő és a jelenkor rongyrázó celebjeinek kedvenc márkája között), no meg hogy hol is volt az a pont, ami után a Gucci-termékek már nem voltak többé akkora státusszimbólumok, mint az aranykorban. Ezek a kérdések összességében elsikkadnak a karakterek egymáshoz fűződő viszonyát prezentáló és tovább bonyolító jelenetek mellett, továbbá néha a figurák is teljesen kiismerhetetlenek – nem tudjuk, hogy pontosan miért teszik, amit tesznek, mi alapján vett száznyolcvan fokos fordulatot a jellemük, részben azért, mert ezek a pálfordulások nincsenek rendesen kihangsúlyozva.  

3363.png

Egyrészt a bő két és fél órás játékidő alatt rengeteg lehetőség lett volna kidomborítani ezeket, másrészt félig-meddig pozitívum, hogy Scott nem rág mindent a szánkba (mint teszi azt manapság sok más rendező Hollywoodban), és rengeteg olyan dolgot hagy ránk, amiket nekünk kell kitalálni. A film nyilván nem csinál forradalmat, és bőven vannak hibái. Ami azt illeti, fél órát nyugodtan ki lehetett volna vágni belőle, vagy legalábbis érdekes, valóban fontos tényekkel megtölteni (az utolsó harmadot kifejezetten gyorsan lezavarják, a vázlatos összefoglalót a végén nemkülönben – pedig mindkettőben lett volna annyi tényanyag, ami értetlen tátogásra késztette volna a közönséget), és persze a gazdagság és a fényűzés hátulütőiről, valamint a hatalom megrészegítő hatásairól sem mond újat, viszont ettől függetlenül is működik. Nem krimiként, inkább egy szappanoperaszerű drámaként (néha-néha azért felsejlik A Keresztapa hangulata), amelynek valószínűleg nem az volt a szándéka, hogy még jobban népszerűsítse a Gucci-márkát, de úgy tűnik, mégis többeket vonz be miatta a boltokba, mint ahányakat elriaszt.

House_of_Gucci-713199036-large.jpg

3.
Nate Hope
#2: Nem fog. Nemhogy jobbat, semmilyet sem.
2.
jarlaxle
#1: Írj jobbat padre..
Szeretettel várjuk!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...