A filmtörténelem kevés olyan kiemelkedő korszakot jegyez, mint amilyen a kilencvenes évek volt. Az ezredfordulóhoz közeledve egyre másra jelentek meg az olyan alkotások, amelyek nem csupán beírták magukat a mozgókép halhatatlan nagykönyvébe, de örökérvényű, kardinális kérdéseket tettek fel a valóságunkról, illetve a valósághoz fűződő viszonyunkról, miközben érdekes, nemkülönben egyetemes témákkal foglalkoztak. Többek közt azzal, hogy mi teszi az embert emberré, mitől vagyunk azok akik, és mégis mi a dolgunk, mi a rendeltetésünk ebben a hatalmas univerzumban. Vitathatatlanul páratlan, progresszív volt ez az évtized, de ezen belül is fontos kiemelni 1999-et, amikor is mozikba került minden idők egyik legnagyobb hatású filmje, az összeesküvés-elméletek egyik elnyűhetetlen hivatkozási alapja, a szürke hétköznapokba beleivódott kifejezések elterjesztője, és nem utolsó sorban a világunk mesterségesen kreált mivoltának lehetségességéről folytatott végeláthatatlan viták kirobbantója, a Mátrix. A Wachowski-fivérek (akikből azóta nővérek lettek) nagyon a fején találták a szöget annak idején. A film alapötlete, koncepciója, cselekménye és stílusa rengeteg helyről merít, ugyanúgy megtalálhatóak benne a szürreális mesék (Alice Csodaországban) és a különböző sci-fi klasszikusok (Szárnyas fejvadász, Terminátor, Strange Days, Dark City) hatásai, mint a kultikus cyberpunk-olvasmányok (Neurománc), a John Woo-féle Hong Kong-i akciófilmek és a japán animék (Akira, Ghost in the Shell) ezer közül is felismerhető jellemvonásai. Ám ennek ellenére is komoly korszakváltást hozott a mainstream műfajban (gondoljunk csak a film előtt is létező, de a Mátrix sikere után szó szerint agyonhasznált bullet time effektre), és a forradalmi technikája mellett mondanivalójában is arcul csapta a közönséget.  



Wachowskiék rendezése anno óriásit ment a kritikusoknál és a mozinézőknél. Egy szempillantás alatt kultfilm lett, mind filozófiai, mind vallási, mind pedig irodalmi szempontból magvas, okos gondolatokat tartalmaz (tulajdonképpen az intelligens és szórakoztató blockbuster mintapéldánya), gyakorlatilag minden percét, minden másodpercét ki lehetne elemezni, könyveket lehetne írni róla (írtak is nem egyet), sztorija pedig annyira sokrétű (még a karakterek, a helyszínek és a járművek neveinek is fontos jelentése van), hogy nem csak a filmbeli figurák, de a nézők is azon értekeznek már idestova huszonkét éve, hogy voltaképp mi is az a Mátrix. Egy többrétegű, posztmodern mestermű, melynek tudattágító hatása egy egész generációt ébresztett fel az egyre inkább elgépiesedő, hazug tévképzetekből épült mókuskerék-szerűen működő társadalom álomvilágából? Vagy csak egy, az átlagos nyáli blockbuster-filmeknél fél fokkal talán értelmesebb alkotás, ami valójában annak köszönheti népszerűségét, hogy innen-onnan összelopkodott ötleteivel palástolja saját mondvacsinált különlegességét, ami mögött egy olyan zagyvaság rejlik, melybe a rajongók mindenféle képtelen dolgot magyaráznak bele a premier óta? Ahogy én látom, a Mátrix valahol eme két szélsőség között foglal helyet. Egyrészt látványos akciófilm, de olyan profi, újszerű szinten megkomponálva, amire addig még nem volt példa, egyben borús jóslat a mesterséges intelligencia, valamint a gépektől való függésünk veszélyeiről – utóbbi mostanra lényegében meg is valósult. Másrészt a film egy frappánsan megfogalmazott allegória jelenkorunk fogyasztói társadalmáról. Egy olyan világról, amelyben az emberek öntudatlanul élik le az életüket, biorobotokként funkcionáló csavarokként egy gépezetben, amelynek működési mechanizmusáról fogalmuk sincs.  



Ezen a ponton töri át a film először a negyedik falat, hiszen mind a Mátrix, mind pedig az általunk ismert rendszer egy börtön, amiben a benne élőkre már nem érző lényekként, hanem hasznos erőforrásként tekintenek – ám ez nem fizikai, hanem szellemi síkon létezik, ami bizonyos értelemben nagyobb korlátot jelent, mint a látható és tapintható, vasból épült rácsok. Ezt megvizsgálva könnyen rájöhetünk, hogy az a bizonyos sötét disztópia, amit annak idején a sci-fi filmekben láthattunk és a tudományos-fantasztikus regényekben olvashattunk, már rég megvalósult, és konkrétan benne éljük mindennapjainkat. Mi mindannyian Mr. Andersonok vagyunk, akik nem látják az igazi valóságot: megszületünk, tanulunk, dolgozunk, vásárolunk, miközben megadják nekünk a választás lehetőségét, ám a szabad akarat csupán illúzió, ami megpróbálja elterelni a figyelmünket arról a tényről, hogy mindennapi teendőinket végezve valójában egy magasabb hatalom füttyszavaira táncolunk. Egy rendszernek rendeljük alá egész életünket, mialatt legbelül mindannyian érezzük, hogy valami nincs rendben, és az életnek ennél sokkal többről kellene szólnia. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot a Mátrix és néhány népszerű filozófus vagy író gondolatai, mint például Platón barlang-hasonlata (az emberek születésüktől fogva leláncolva élnek és nem tudnak semmit sem a valóságról, mert egy felsőbb hatalom elrejti előlük az igazságot), Szókratész tanai, Descartes elképzelései, a marxizmus gazdasági és társadalmi kérdései, illetve a determinizmus elmélete között, hogy a választás lehetősége valójában csak látszólagos és a jóslatok beteljesítő jellegűek. Itt jön képbe a film másik fontos eleme, ugyanis a Mátrix harmadrészt a spiritualitásról szól: önmagunk megismeréséről és fejlesztéséről, arról, hogy nem fontosak a körülmények, azok lehetünk, akik csak lenni akarunk.  



A baj viszont, mint általában, most is az emberrel van. Tele vagyunk tévképzetekkel, határozott elképzeléseink vannak a megvilágosodásról, szentül hisszük, hogy az majd felhőtlen boldogságot hoz. Elkeseredetten vágyódunk az extázis után, hogy az igazság megismerésével majd minden jó lesz, megszűnik a rendszer kontrollja, lerázzuk a felsőbb hatalom láncait, miközben azt felejtjük el, hogy az igazság néha fáj, és a legtöbb, amire számíthatunk, az a lelki békesség, hogy már nem programok vagyunk, hanem érző, élő-lélegző egyének, akik tudatában vannak annak a rendszernek, amelynek egykoron a foglyai voltak. Nincsen kitörő taps, levegőbe bokszolás, nagy bumm, nem érkezik meg a hőn áhított eufória („Ne feledd! Amit kínálok, csak az igazság. Semmi több.” – figyelmezteti a filmben Neót Morpheus), nem érkezünk el a végcélhoz, ahol nyugodtan hátradőlhetünk. Továbbra is küzdenünk kell és kitartani, mert hiába ismerjük meg az igazságot, az, hogy utána mit kezdünk ezzel az igazsággal, már csakis rajtunk múlik. Ezért, bár Neo filmvégi monológját hallgatva mi is azonnal a piros kapszuláért nyúlnánk, valójában azzal, hogy azt állítjuk, mi is beállnánk mögé, lényegében magunkat csapjuk be. A Mátrix több más tulajdonsága mellett remek, hiteles látlelet az emberi fajról, amely számára a problémamentes világ teljesen valószerűtlen (ennek megfelelően a Mátrix legelső, tökéletes, a bibliai Paradicsom mintájára megalkotott verziója monumentális kudarcnak bizonyult), és az ember a szenvedésen keresztül értelmezi a valóságot. Ilyen módon már rég el is döntöttük, hogy nem szeretnénk jobban, boldogabban, vélhetőleg szabadabban élni.



Így Neo szavai mögé nézve könnyű észrevenni, hogy tulajdonképpen nem akar minket felszabadítani, nem akar messiás lenni, akitől széttárt karokkal várhatjuk a csodát és a megváltást. Csupán az ajtót mutatja meg, nekünk kell eldönteni, hogy belépünk-e rajta és hogy utána mihez kezdünk az igazsággal és saját magunkkal. A Mátrix legfontosabb üzenete tehát, hogy ne mástól várjuk a megváltást, ne bízzuk rá másra, hogy meghozza helyettünk a döntéseket, nekünk magunknak kell kijelölni az irányt, ami alapján leéljük az életünket – és hinnünk kell magunkban, mert ha mi nem hisszük el, hogy képesek vagyunk bizonyos dolgokra, akkor ezt más nem fogja megtenni helyettünk. És hogy a film bemutatója óta mit kezdtünk ezzel az üzenettel? Sajnos nem sokat. Világunk automatizáltabb, mint valaha, a minket uraló rendszer béklyói egyre erősebben fognak minket, mi pedig nemhogy nem tiltakozunk ellene, hanem önként, dalolva hajtunk fejet előtte. Gépektől való függésünk olyan óriási méreteket öltött, hogy már a Facebookból sem vagyunk képesek kijelentkezni – arról nem is beszélve, hogy a közösségi média hatalmas térhódításának köszönhetően gyakorlatilag már senki sem akar önmaga lenni. De ahogy a való világban léteznek Mr. Andersonok, ugyanúgy léteznek Morpheusok és piros kapszulák is, csak mi ahelyett, hogy odafigyelnénk rájuk, azzal áltatjuk magunkat, hogy gondolkodás nélkül a pirosat választanánk, miközben valójában minden nap tömjük magunkba a kéket és még meg is magyarázzuk, hogy miért. A Mátrix 1999-ben egy allegorikus, sötét vízió volt a jövőnkről, most, 2021-ben ez a jóslat szépen valóra is vált – többek közt ezért is fájóan aktuális még ma is ez a film, sőt, egyre aktuálisabb.  



Kevés olyan film készült a történelemben, amely annyira megváltoztatta a gondolkodásunkat és a valóságról alkotott képünket, mint a Mátrix. Manapság már nehéz igazán megérteni, mit éreztünk annak idején a moziban, és milyen gondolatokkal sétáltunk ki a vetítőteremből: akkor és ott ez a film tényleg felért a piros kapszula beszedésével – utána már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.