Az első rész megjelenésekor új standardot állított fel a modern kori PC-s RPG-k között, ezt elmondtam már akkor is. A hardcore RPG fanok nyilván tiltakozva emelik most magasba kezüket, hallván ezt a gyenge sallangot, de tagadhatatlan, hogy a Mass Effect a mai szerepjátékok egyik megérdemelten megkoronázott királya, érdemes körülnézni akár a hazai, akár a külföldi kritikusok értékelése között egy kicsit. Nem volt olyan elmélyült szerepjáték mint egy Oblivion vagy a The Witcher, nem volt annyira akció orientált mint egy Gears of War. Azért volt jó, mert megtalálta a két műfaj között az arany középutat, megspékelve egy remek sztorival, egy igényesen kidolgozott, összeálló világgal, ami nagyon sok projectet az eladási toplistáj csúcsára juttathatna - csak sajnos vannak akik megelégszenek kevesebbel, és ők vannak többen, a piac pedig hozzájuk igazodik. De! Elkalandoztam, térjünk is a lényegre.

Általában ha egy játékot eleve sorozatnak készítenek (tudni illik a Mass Effect már a kezdetektől fogva trilógiának készült), akkor az első rész után két fő irány jellemző, amibe a fejlesztők el szoktak indulni: tömjük tele minél több újdonsággal és "eddig sosem látott" dolgokkal a második részt, aminek végeredménye sokszor az lesz hogy a folytatás már csak nyomokban emlékeztet a nagy elődre (vagy éppen gyengébb is annál, lásd Call of Duty széria), vagy egyszerűen fogjuk amink van, csiszoljuk tökéletesre, és folytassuk a történetet. Azt a játékot, amit anno játszottunk.
Szerencsére a Mass Effect 2 esetében az utóbbi történt, és bár az az érzésünk, mint ha még mindig az első részt játszanánk (hozzáteszem, nagyon helyesen döntöttek a fejlesztők ezzel kapcsolatban), csak egy kicsit csiszoltak rajta itt, hozzátettek egy keveset ott, kiegészítették egy picit amott, hogy tökéletes legyen. Nem lett az, de ez igazából szubjektív, hiszen nem mindenkinek vannak ugyanolyan igényei, de aki az elsőt imádta, az a második részért oda lesz.

Previously, on Mass Effect
Shepard parancsnokként kivívtuk a Tanács és a Szövetség bizalmát az emberek nevében, majd egy jól szervezett nyomozás és hajtóvadászat keretein belül megakadályoztuk a reaper-ek visszatérését (amit a második részben már sikerült "Kaszásnak" elnevezni a lokalizációt végző csapatnak... nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek, főleg azután hogy az első részben még Reaper-ként szerepelt a név). Ezzel megtörve az évmilliók óta fennálló, ismétlődő ciklust, mely szerint 50.000 évente a reaperek kipusztítják a galaxist.


A veszély elhárult, minket pedig megmaradt ellenséges erők felszámolása után küldenek, magyarul, takarítani. Méltatlan feladat a galaxist megmentő hős számára, de hát a parancs, az parancs, meg a hawaii-i nyaralónk úgy is éppen felújítás alatt van, így hát tesszük, amit kell. Egy rutinfeladat után azonban egy teljesen ismeretlen civilizáció óriási rombolója tűnik elő a semmiből, egyetlen lövéssel átüti a Normandia pajzsait, és szinte azonnal megsemmisíti a hajót. Rajta a legénységgel, és velünk. Majd csend.

2 év telt el. Két, hosszú év. Felnyitjuk a szemeinket, egy éles fény vakít el minket, de magunkhoz térünk. Visszatértünk a halálból. Hogy kinek és minek köszönhetően került vissza Shepard parancsnok az élők sorába, azt majd ti kiderítitek. Igazság szerint egy spoiler jelzővel le akartam írni, de nem tettem. Hogy miért? Az majd később kiderül. De nézzük a játékot magát! Bár a sztori ismét lebilincselő, egy elbaltázott játékmenettel azt is el lehet rontani, vagy akár a hangulattal, ha mellényúltak volna a fejlesztők.

Feel the power of the Dark Side!
Az első Mass Effect bár csillagos ötöst érdemel, így visszagondolva inkább arra volt jó, hogy bevezesse játékosokat ebbe a nagyszerű, szerteágazó világba, amit a BioWare 2007-ben megalkotott. Megismerhettük a különböző fajokat, kultúrájukat, a világ működését, egy szóval, otthonossá tették. A második rész sokkal inkább a sztorira és az első részben felvezetett eseményekre fókuszál, rengeteg utalás van az ME1-ben történtekre, sok szereplő vagy mellékszál visszatér, így az első rész nélkül nem érdemes nekiülni a másodiknak - az ME2-ben debütáló technológia is ezt támasztja alá, mely szerint az első része mentéseit felhasználhatjuk a második játékban kiindulásként, és attól függően viszonyulnak majd hozzánk a második részben visszatérő szereplők, hogy mennyire ápoltuk a kapcsolatot velük az első részben.

Azonban megváltozott a világ. A játék ledöbbentő nyitása előrevetíti a későbbi események hangulatát is, így a standard idilli kis sci-fi univerzum másik oldalát ismerhetjük meg. Elköszönhetünk a rangokon és jogkörökön vitázó katonák és politikusok formaságaitól. A titokzatos Illusive Man (magyar kiadásban Rejtőzködő fickó, blahh) megbíz egy feladattal, és bár ismervén megbízónk nem túl fényes reputációját, elvállaljuk, hiszen az életünkkel tartozunk nekik. Adott egy végső célt, semmi többet. Hogy odáig hogyan jutunk majd el, az teljesen rajtunk áll: nincsenek szabályok, a ranggal járó megkötések vagy kötelezettségek, nincsenek korlátok, amiket nem szabhatunk át. Elérni a célt, bármi áron, ez a feladatunk.

Mint azt már igyekeztem felvezetni, a második rész hangulata sokkal sötétebb, és sokkal inkább áll közel a valósághoz, megkockáztatom, noir-hoz, mint az első rész. Így bizony nem fognak hátast dobni akárhol megjelenünk sheriff jelvényünket villogtatva, és a helyi hatalmak segítségét magunknak kell sokszor megszereznünk, vagy így, vagy úgy. Nem fog senki sem visszatartani, ha ehhez mészárlást akarunk rendezni, de ott a többi lehetőség is, és ettől szép az egész. A paragon / renegát jellemzők sokkal inkább elkülönülnek az előző részhez képest. Van akinek tetszeni fog, van akinek nem, de valljuk be: láttunk a Witcheren kívül olyan "modern" szerepjátékot, ahol a teljes semlegesség megvalósulhatott? Nem igazán. A Mass Effect-nek pedig sosem volt a célja ezt elérni, hiszen a történetből adódó helyünk van a sztori nagy egészében, és ebből nem lehet kimászni, hogy "érdekel is engem, majd valaki más megmenti a galaxist, csá".

A darkosabb hangulat azonban nem csak az ilyen apróságokban nyilvánul meg, hanem a játék egészében is: hivatalosan mi halottak vagyunk, így megjárjuk majd az utolsó szemétdombot is, és soha senki nem fog elismerően vállba veregetni, nem fognak tisztelettel köszönteni minket, sőt, sokszor épp az ellenkezője a jellemző. A halál ábrázolása is jóval reálisabbá vált, és ez főként a játék vége felé fog megmutatkozni. Persze nem arról van szó hogy "reálisabban" fröcsög a vér, hiszen tudjuk, a Mass Effect-nek soha nem a brutalitás vagy éppen a kegyetlenség, belezés volt az erőssége, nem is erre építettek, és ez most sincs így.

Társainkhoz sokkal jobban fogunk ragaszkodni mint azelőtt, mivel mindenkinek kidolgozott élete van. Direkt nem a háttértörténete szót használtam, mert teljesen más hogy valakiről tudjuk hogy miket tett, hogyan élt mert elolvastuk egy adatlapon, vagy vele együtt éljük ezt meg. Minden társunknak megvan a maga kis magánélete, amiben segíthetünk elvarrni a szálakat (egyébként ezek a játék legjobb, legváltozatosabb és izgalmasabb küldetései, viszont erős negatívum, hogy a fő sztori gerince gyakorlatilag a csapatépítésből áll), hogy tényleg ne csak egy ember / idegen legyen a csapatból, hanem ismerjük meg a személyiségét, bízzunk benne, és elérjük, hogy a tűzbe menjenek értünk, és hogy nekünk is értékes barát legyen a szemünkben.

Ezért is sokkal szomorúbb, megérintőbb ha egy társunk meghal, hiszen az az érzésünk, hogy egy barátot veszítettünk el, nem egy sorkatonát. Ilyesmire pedig sor fog kerülni, és a végjáték alatt bizony sosem tudhatjuk majd, hogy éppen ki fogja az életét áldozni a küldetés sikeréért, és hogy kik lesznek azok, rajtunk múlik. Az egész játék során hozott döntéseink alapján fog eldőlni, és lehetséges, hogy minden végigjátszásnál más(ok!!) esnek el a végső harcban. Ha pedig egy személyes "kedvencünk" esik el, az bizony szívszorító tud lenni, de ahogy mondtam, átélni kell, elolvasva az ilyesmit nem lehet átadni. A Mass Effect 2 a játékos érzelmeire akar hatni, és bár igyekszem objektív maradni - mestermunka lett.

Játék, ami menni tud. Játékmenet.
Az első részben megismert párbeszédrendszer egy az egyben megmaradt, azzal az újítással, hogy félbe is szakíthatjuk beszédpartnerünket, jobb belátásra bírva ezzel, mindkét értelemben. Ha elkaptuk a helyi (nem túl vendégszerető) főnök tökeit, de nem igazán akar megeredni a nyelve, a megszokott különféle módszerekkel a párbeszédek során kicsikarhatjuk belőle az információt, vagy heves tiltakozása közben egyszerűen szétroncsoljuk a térdét egy golyóval, feltételezvén, hogy természetessé válik a mosolya és készséggel a segítségünkre lesz. Ugyanilyen helyzetek sokszor adódnak, de nem kell feltétlenül mindig csak az erőszakra gondolni (bár manapság...): megvigasztalhatjuk a valakijét elvesztett, síró személyt ha jónak látjuk, megpróbálhatjuk a gyásztól az összeomlás szélén álló szerencsétleneket felvidítani, új célt adni nekik, hogy igen is van miért élniük, vagy megvárjuk míg végigmondja amit szeretne, majd aztán próbálkozunk, és haladunk tovább az első részben már remekül bevált "párbeszéd gömb" segítségével.

A játékmenet másik fő részét az akciózás teszi ki, ami rengeteget fejlődött az első rész óta. Bár a harc alap mechanikája maradt a régi, a tovább finomított, Gears of War fedezékrendszernek és irányításnak hála az egész sokkal inkább összefüggőbb és izgalmasabb lett. A parancsok végtelenül egyszerűek, ám még is sokkal összetettebb taktikai lehetőségeket rejtenek magukban, sem mint az elsőre tűnhet. Lényegében két gombunk van, a Q és az E, ezzel pedig a mindenkori társainknak mondhatjuk meg, hová is menjenek, a megszokott HUD segítségével pedig (ahol ugye társaink képességeit is saját gyorsbillentyűre állíthatjuk) a "rohanj fedezékbe oda, közben ezt lődd pontosan ezzel, míg a társad fedez pontosan ezzel és közben azt csinálja" lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. A második végigjátszás során én speciel mesterlövész voltam, és sokkal jobban átjött az egész, mint amikor a frontvonalon lőttem ami a csövön kifért. Példának okáért, az egyik társamat felküldöm egy magasabb helyre hogy belássa az egész harcteret, én odalentről mesterlövészként osztom az áldást szintén, a 3. ember pedig kiküld egy kis drone-t, ami lefoglalja az ellenfeleket, míg mi tisztogatunk a soraikban. Az első részben ilyesmit még csak hírből sem ismerhettünk, így ez egyértelmű előrelépés.

RPG pedig nincs karakterfejlesztés nélkül, ez is sokat változott az előző részhez képest, és sajnos inkább csak egyszerűsödött. Nincs már kaotikus inventory és 1 a 100-ból képességfejlesztés, részletes statisztikák minden fegyvernél. Cserébe kapuk kevesebb fegyvert részletesebb háttérinfóval a gyártásáról, felhasználási köréről, és egy szűkszavú leírással arról, hogy mire jó. Példának okáért a mesterlövészpuskánk energia alapú páncélokkal és szerves életformákkal szemben hatékony, ám a két réteg között esetlegesen meghúzódó fizikai páncéllal szemben már kevésbé effektív. És itt jönnek képbe a fegyvermodifikációk, amik classunktól (is) függenek, társaink kiegészíthetik gyengéinket ilyen téren, szóval ismét csak a harci stratégiai lehetőségek váltak összetettebbé, maga az RPG rész egyszerűsödött. A képességeknek (ide értendők a fegyver modok is) 4 szinten fejleszthetőek, és minden szint egyre több szintlépéskor kapott pontot igényel, illetve választhatunk majd 5. fokozatot is több variáció közül, ami tovább specializálja az adott képességet valamilyen irányba (nagyobb erejű vagy nagyobb hatókörű robbanás, például). A ruhánkat például elemről elemre állíthatjuk össze illetve festhetjük le különböző színekkel és mintákkal, ezekből viszont SOKKAL több is elfért volna, így ezt a részt egy kissé összecsapottnak éreztem. Persze így utólag csak az undorító, minden apróságért fizess DLC-k hada látszik belőle, nem véletlenül nincs annyi lehetőség alapból.




Pont mint a moziban!
A játék jóval filmszerűbb lett mint elődje, és ez bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból nem. A jó oldala, hogy a Hollywood-i filmeken dolgozó technikusok segítségével az átvezetők és a párbeszédek jóval életszerűbbek lettek, így el lehet felejteni az egymással szemben ácsorgós "megmutatjuk az arcát annak aki beszél és annyi" beszélgetéseket. Jóval dinamikusabbak ezek az eszmecserék, a kamerát is sokkal moziszerűbbek kezelik hogy ne mindig ugyanabból a szögből lássuk a szereplőket, akik esetleg közben kényelembe helyezik magukat, vagy egyszerűen olyasmit csinálnak, amit egy valódi személy is csinálna, nem csak állnak mint egy fadarab és mondják a tömör infót. Ez is sokkal személyesebbé teszi az egészet, magát Shepard-öt is, a társainkat is, és a mellékszereplőket is.

A rossz része viszont ennek az, hogy ahhoz, hogy az egész egy összefüggő történetet alkosson, némileg meg kellett nyirbálni a vérbeli RPG-khez képest amúgy sem túl nagy szabadságot. A küldetések jóval lineárisabbak, sokkal inkább csőszerű játékmenetük van, így aki inkább a teljes szabadságot preferálja, az némiképp ki fog ábrándulni. Szerencsére persze szó nincs Modern Warfare szintű már már pofátlanul szűk csőjátékról, de az első résznél némiképp korlátozottabbak vagyunk.

Hogy ez kinek tetszik és kinek nem, az majd játék közben fog eldőlni az illetőnél, ám ha az RPG-k szempontjából nézzük, ez bizony visszalépés Shepard előző kalandjaihoz képest, ám ha az összképet nézzük, bizony jó irányba mozdultak el. Reméljük a 3. rész nem lesz még ennél is kötöttebb, mert az viszont már nagyon nagy gyengéje lenne a játéknak.

Technológia
Mit is mondhatnék... az Unreal Engine 3-at dicsértem már eleget, ma is megállja a helyét, stb. stb.. Igazából nagy előrelépést nem lehetett tenni ilyen téren, inkább javítgatni az engine gyermekbetegségeit amikben az első rész még bővelkedett, hiszen akkoriban jelent meg az UE3. Az eltelt évek alatt a BioWare bizony rendesen kiismerte a motort és bele is piszkált ott ahol azt szükségesnek vélte. Nincsenek indokolatlanul csillogó vagy éppen derengő felületek, elmosott textúrák, bár a növények életszerű megjelenítésén még mindig van mit csiszolni, mert sokszor inkább tűnnek műanyagnak, mint sem szerves létformának. Ez az idegenekről nem mondható el, mivel a moziszerűbb átvezetők (szigorúan az életszerűségre törekedve, nem a csilli-villi bummokra) megkívánták a részletesebb és élethűbb karakteranimációkat, az első részben látott amúgy is a mai napig az etalont képviselő mimikát és arcjátékot, a BioWare pedig könnyedén vette ezt az akadályt.

A hangok bár nem a technológiát, inkább az igényes emberi munkát és érzékeket képviselik, itt kapnak helyet. Két okból is: grafika és hangzás együtt alkothat csak egy egészet, valamint az a kevés probléma ami a hangokkal van, nem azok minősége miatt van. A hangokkal kapcsolatban az egyetlen kivetni valóm, hogy a fél füllel hallott dolgok (a közelben beszélgetők, a galaktikus hírmondó stb.) sokszor megszakítják a fontosabb párbeszédeket, és fordítva. Ez már az első részben is jelen volt, és illett volna valami megoldást kitalálni rá, vagy legalább egy prioritási rendszert felállítani. Ennek köszönhetően fordulhat elő olyasmi, hogy a város utcáin járkálva éppen hallgatjuk a rádiónkon keresztül a fontosabb tudnivalókat a környékről, majd egyszer csak eltűnik a felirat, a rádió elnémul, mert meghalljuk hogy a mellettünk elégedetlenkedő vendég éppen mit panaszkodik a szórakozóhelyen. Ezekből a hangulatfokozó apróságokból nagyon sok van, ami jót is tett a játék hangulatának, de azért zavaró tud lenni időnként, ha épp sikerül félbeszakítaniuk valamit, amit éppen olvasunk / hallgatunk. Persze ilyesmivel nem lesz gond, ha csak benézünk egy italra vagy táncra az Omega-i Afterworld klubba. Érdemes kiemelni továbbá a szinkronhangokat, mivel remek színészek hangjait hallhatjuk, és nem egyszer hasonlítanak is az általuk megformált karakterre - Tricia Helfer például a játékban is... szép... kerek.

A zenét ismét csak dicsérni tudom, mert viszonylag sokat változott az előd óta, s tette mindezt jó irányba, de azért megőrizte a fő jegyeit, ami alapján ráismerünk, és bárhol meghalljuk tudjuk hogy ez csak a Mass Effect lehet. Annak idején  a Mass Effect-ben egy bizonyos szomorú esemény után tovább sem akartam menni, csak hallgatni a zenét.... hát ilyen zenékkel most tele van a játék, így aki kedveli a szomorúbb, gyászos, mégis epikus, helyenként már már Howard Shore műveit idéző dallamokat (emlékezzük csak Gandalf lezuhanására vagy Boromir halálára), az a Mass Effect alatt könnyezni fog a gyönyörtől: én már csak tudom...

Összegzés
A Mass Effect egy kifejezetten jó játék lett. Gondolkodtatóbb harc, némileg egyszerűsödött karakterfejlesztés az RPG terén, egy epikus sztori a MustHave kategóriából, remek tálalással és összképpel , sok apró és kellemes meglepetéssel, amit csak a fizetős DLC-k árnyéka borít be egy kissé, de szerencsére a DLC-k ténylegesen egy kis pluszt adnak a játékhoz, nem pedig direkt kimaradt dolgokért akarnak újra a zsebünkbe nyúlni - leszámítva a harmadik részt felvezető rövid küldetést. Ez pedig meglepően baráti lépés az Electronic Arts-tól (vannak ingyenes DLC-k is, bár sokat nem tesznek hozzá a játékhoz, 1Gb-nyi tartalom ingyen tölthető, jó részük inkább pár apró kiegészítés a felszereléshez, de van 1-2 komolyabb mellékküldi is, és egy baromi hangulatos hely a jó öreg... no de csitt, majd ti megnézitek).

Láthatóan inkább a megismert világ és karakterek történetének továbbszövésén igyekezett a BioWare, így az univerzum megismerése az első részre hárul, ebből kifolyólag pedig az közelebb áll a komoly RPG-khez, mint utódja. Szigorúan az első rész végigjátszása után (illetve a mentések importálása után) szabad csak belevágni, különben úgy 2/3 részét elszalasztjuk annak, amiért az ME2 tényleg egy zseniális játék, de önmagában erre nem lenne képes, így csak az első résszel együtt alkotja azt az egészet, amire ezt a jelzőt kapta. Manapság bagóért vesztegetik már a boltokban, és ha van játék amit érdemes megvenni, akkor a Mass Effect 2 az.