Necreon

Necreon

The Rise of Nagash (könyvajánló)

Link másolása
Egyiptom halhatatlanjai

Nagy szerencsémre a Games Workshop franchise-okat (Warhammer Fantasy, Warhammer 40.000, Warhammer: Age of Sigmar) kiadó Black Library 2016 vége felé kezdett bele a régi fantasy világ regényeinek és novelláinak újranyomtatásába, ráadásul gyönyörűen tematikusan sorba rendezve és egy kötetben kiadva az egymással szoros összefüggésben lévő vagy egyenesen folytatólagos történeteket.

Kezdtem is tehát mindjárt az egyiptomi mitológia és kultúra kapcsán a fantáziámat beindító Rise of the Tomb Kings DLC kapcsán megismert karakterekkel és civilizációval. Mike Lee keze munkájaként megszületett The Rise of Nagash trilógiáról alább olvashattok pár gondolatot. Ez az omnibus kiadás magában foglalja a Nagash: Sorcerer, Nagash Unbroken, és Nagash Immortal könyveket, és egy Picking the bones című epilógusként szolgáló novellát.

Nehezen tudnám előismeretek nélkül ajánlani a könyvet, ahogy az író arra külön fel is hívja a figyelmet az elején, rendkívül sok karakterrel dolgozik, rengeteg helyszínen és különböző váltakozó idősíkokban, ami bevallom az első könyvnél még nekem is kicsit megfeküdte a gyomrom, úgy hogy komoly előismeretekkel ültem le a történet elé. Anélkül hogy bármi poént lelőnék, aki a kezébe veszi ezt a könyvet az azzal a minimális előismerettel teszi, hogy a Tomb Kings és kulcs karaktereinek eredet történetét olvassa, róluk pedig a legkevesebb amit tudni lehet, hogy egy egyiptomi civilizáció fantasy megfelelője, amely holtaiból feltámadott csontvázakból, múmiákból, számtalan dinasztia hirtelen összetalálkozásából adódó belharcokból áll, akiket összeköt a történelem során rájuk telepedett új civilizációk és fajokkal szembeni ellenségességük, földjeik és otthonaik visszahódítása, újjáépítése és védelme. Na ez az, amiről szó sem lesz.

 

Annál inkább arról, hogy Nehekara milyen is volt virágzó civilizációként, hogyan épült fel egy tucatnyi különféle városállama, amelyeknek az író hol több, hol kevesebb sikerrel igyekezett valamilyen egyedi profilt adni - míg az egyik egy lovas nemzet kulturális jegyeit hordozza magán, addig a másik mélységesen vallásos, a harmadik kereskedelmi központ, és a többi. Spoileres írás lesz, de semmivel sem több mint ami tudással én nekiálltam a könyveknek, ami ugyan magában foglalja bizonyos karakterek sorsát, de azt kell mondanom nem is baj hogy előre tudtam ezeket, sőt, kapaszkodót jelentett hogy tudtam nagyjából ki/mi merre halad. Bőven marad meglepetés, érdekes karakterek akikért lehet izgulni, és fordulatok sora - Arkhan -t például aki mindhárom könyvben fontos szerepet játszik, teljesen kihagyom a lentiekben, peidg meglepően változatos karriert fut majd be és különösen a második könyv kapcsán nagy kedvenccé vált.

 

Mint minden valamire való fantasy történet, természetesen ez egy király halálával indul, aki két fiút hagyott maga után: Thutep és Nagash pedig nem is lehetne különbözőbb. A történetet Nagash szempontjából éljük meg, aki bár az idősebb kettejük közül és jog szerint trónörökös, apja papnak szánta így nem válhat uralkodóvá, s míg ő visszaállítaná a főváros, Khemri városának rég elmúlt dicsőségét mint hódító hatalom, addig Thutep egy békésebb, kereskedelmen alapuló politikát folytat… s így múlik el Khemri fénye és vagyona, Nagash legnagyobb frusztrációjára, ami elindítja a háttérben tervek szövögetését, ami a magában foglalja majd összeesküvések sorozatát, a nekromancia úgymond feltalálását, puccsot, háborúkat, a Warhammer Fantasy világának legelső vámpírjának indirekt létrehozását ami évszázados veszedelmet jelent majd, és végül nem hogy Khemri, hanem a teljes Nehekarai civilizáció kihalását.

 

Felemás érzésem van a Rise of Nagash trilógia minden könyvével kapcsolatban. Mind a három fejezetenként váltakozva két történetet mesél párhuzamosan, ami mind a három könyvnél egy fantasztikus, és egy borzasztó unalmas és vontatott történetet jelent.



(A Nagash: Sorcerer könyv egy korai kiadásának borítója)

Sorcerer

Sorcerer
Az első könyv két története több évszázados különbséggel játszódik: míg az egyik Nagash kvázi eredettörténetét, motivációját és nem utolsó sorban az ősi Egyiptomra hajazó nehekarai kultúrával foglalkozik, sok-sok sötét pincében árulás szövögetéssel, politikai mahinációkkal, célzott gyilkosságokkal és az ártatlan pap álcájának fenntartásával ahogy a puccs felé haladva lassan de biztosan alássa Thutep uralmát, addig a könyv másik története nagyjából onnan indul, ahol az első véget ér: Nagash átvette a hatalmat, vasmarokkal uralkodó diktatúrát épített ki, maga alá gyűrte Nehekara felét, a szabad városok szövetsége pedig évszázadokkal később is a már élőholt Nagash és hasonlóan jó bőrben lévő seregei ellen folytatja szabadságharcát. A koncepció maga ugyan nagyon jól hangzik, ugyanakkor ezek a háborúk számomra valami borzasztó unalmas, 5, 10, van hogy 20 oldalon keresztül tartó leírásokat jelent nagy összecsapásokról, ami még úgy is unalmassá és szenvedéssé vált olvasni hogy a Total War: Warhammer 2-nek köszönhetően jóval élénkebben tudtam elképzelni azokat, elhelyezni a világban (bár a könyv elején is van térkép, de na).

 

 

Van nagyjából 3 igazán emlékezetes ütközet - Mahrak ostroma még ezek közül is kiemelkedő, ott a sivatagban szomjazó lázadók harca az élőholtakkal az egyetlen oázisért, és egy fél kontinensen átívelő menekülés történet ahogy a sereg feléli minden tartalékát morzsányi maradéka haza juthasson. A probléma az, hogy van nagyjából 20 ütközet, és a könyv fele-fele arányban oszlik meg a váltakozó fejezetek miatt. Értem én hogy mi volt a cél, és működik is: ahogy a könyv vége felé haladva az egyik történetben Nagash magához ragadja a hatalmat, az olvasó már túl van rengeteg borzasztó pusztítással járó háborús sztorin, ami az író eszköze arra hogy súlyt adjon a feltörekvő Nagash történetének, tudatva előre az olvasóval hogy igen is sikerrel jár, és ez lesz a következménye, hogy mire a hatalomátvétel tényleg megtörténik és a diktatúra kiépítése elkezdődik, az olvasó már maga mögött tudja ezeket a történeteket és tudja hogy az eljövendők elkerülhetetlenek… és ahogy ez a történet a végére ér, a következő, utolsó fejezetben lezárul a sok száz évvel későbbi is, így Nagash két egymást követő fejezetben kerül hatalomra és bukik el, de sok száz év és sok százezer halott különbséggel.

 

Unbroken

A második könyv legnagyobb sajnálatomra folytatja az első által megkezdett mintát ami a felépülését illeti: két történet, váltakozó fejezetek formájában. Itt viszont a kettő között semmi kapcsolat, az egyik pedig egy unalmas filler ahol az író érezhetően makacsságból ragaszkodott a váltakozó fejezetekhez és “muszájból” írta meg a felét (Nagash futása, és messzi-messzi földeken barbár törzsek bemutatása ahogy betöri őket és sereget épít visszatéréséhez), és egy fantasztikus másik történet, ami számomra a trilógia egyértelmű fénypontja.


(A kép illusztráció a Múmia 2 filmből, ahogy Neferata számomra kinéz a könyv alapján)

Az Unbroken cím ugyanis legalább annyira vonatkozik Neferatára, a háborút átvészelő Lahmia városának királynőjére, aki a második könyv központi karaktere. Neferata bár királynő, valójában ez a cím inkább csak amolyan dísz: ott kell állnia a király mellett, gyönyörűnek lenni, mosolyogni, támogatni mindenben, de valós hatalommal nem igazán jár. Neferata története egy nőről szól, aki a szó képletes és szó szerinti értelmében is egy arany kalitkában éli az élte az egész életét, egy uralkodóként inkompetens, beképzelt, forrófejű, hataloméhes ám borzasztó naiv király, a bátyja, Lamashizzar mellett. És itt kijár a piros a pont Mike Lee írónak, mert fenomenálisan, élvezetesen, izgalmasan, és ami a legfontosabb, rokonszenvet ébresztő módon írja Neferata történetét, akivel párhuzamosan az olvasóban is gyűlik a frusztráció - a jó értelemben véve - ahogy effektíve a király rabjaként él, a palotát nem hagyhatja el, a külön nőknek fenntartott háremben kényszerű aludnia (és bár leírva nincs, erősen utal rá az író hogy egy darab húsként is szolgál a király kénye kedve szerint…). Neferata csak csendben figyelhet ahogy a Nagash bukását követő hatalom újraelosztás tárgyalóasztalánál az ostoba bátyja elégedettlen és magabiztosan csinál hülyét magából miközben pár tollvonással Neferata szeretett városa, Lahmia független királysága a gazdag jólétből a többi városállam szemétlerakója lesz… megkoronázva ezt azzal, hogy titokban Lamashizzar kezébe kerülnek Nagash halhatatlanságot kutató könyvei, amivel előszeretettel kísérletezik hogy örökre bebetonozza uralmát, és Neferata szenvedését amelyre egyetlen pillanatnyi gyógyír unokatestvére és egyben nevelt lánya, Khalida.

Így megy ez egészen amíg be nem telik nála a pohár, a sarkára nem áll, és a bátyja ellen fordul, ami Neferata hosszú agóniájának pillanatnyi fénypontjához, szabadságához vezet, csak hogy szinte azonnal önhibáján kívül csatlakozzon az élőholtakhoz, majd ebben a helyzetben találva magát, fizikai után lelki értelemben is meginduljon a sötétség felé. Neferata harca a bátyja ellen a saját személyes szabadságáért, a városa felvirágoztatásáért, mindennél jobban szeretett nevelt lány, Khalida elszakadása tőle majd a tragikus fordulat és évtizedek eltelte utáni szembekerülése az immár vámpírkirálynővel a Warhammer Fantasy történetek közül az egyik, ha nem A kedvencem. Kiválóan megírt dráma, és egy érdekes egyiptomi miliőbe ágyazott eredettörténet az első vámpírról (nem a csillámló fapofájú gimnazista fajta, hanem a társadalmon élősködő, halhatatlanságát okos hosszútávú tervekben kihasználó gyilkos fajta).


(A kép illusztráció a Múmia 2 filmből, Neferata és Khalida párbajaként él a fejemben)

Pontosan ezért annyira kellett volna, hogy tovább tartson. Még legalább egy-két, de inkább négy-öt fejezettel. Különösen annak fényében, hogy a fele-fele arányban megoszló könyv másik fele csak egy nyilvánvaló időhúzás, hogy Nagash-t évtizedekig távol tartsa mindenkitől az író, így aztán a könyv fele másról sem szól, csak hogy Nagash Scooby Doo szintű gonoszként átkozódik, gonoszan nevet egy hegytetőn mögötte villámokkal, és egy babonás primitív törzs számára istenként tetszeleg, majd meghódítja velük a többi hegyi népeket is, hogy ugyanolyan jellegtelen élőholt serege legyen megint amivel visszatérhet a harmadik könyvben hogy visszaszerezze uralmát Nehekara városai fölött, és halhatatlan félistenként uralkodjon az idők végezetéig. Eközben Neferata vigyázó tekintete mellett megszületik Alcadizzar, akiről tudni ildomos, hogy valamilyen formában meg fogja ölni Nagash-t.

Immortal

Nehekara tehát történelmi léptékben ugyan menetel a kihalás felé, de a remény Alcadizzar formájában testet öltött. Erről a könyvről nem szeretnék túl sokat mondani, bővelkedik ugyanis csavarokban, izgalmas összecsapásokban, az előző kettőhöz hasonlóan árulásokban is gazdag… amiből tényleg semmit nem szeretnék lelőni. Legyen elég annyi, hogy a kettéosztott szerkezet továbbra is borzasztóan zavaró, mert a könyv felét ismét sikerült megtölteni időhúzó, helykitöltő semmivel Nagash oldaláról, míg Alcadizzar története, királlyá nevelése, és egy egyoldalú szerelem története az immár halhatatlan Neferata részéről ismét csak fantasztikusan sikerült, Alcadizzar és Neferata története gyakorlatilag az Unbroken szerepcseréje, ahol a királynő észrevétlenül süllyed abba a szerepbe Alcadizzar számra, amit a saját bátyja töltött be az ő életében, megkoronázva ezzel hosszú és lassú morális bukását, ami felé tragikus módon a jó szándék és a szabadságvágy indította el.

(Nagash utolsó emberi formája a skaven háborúk idején)

Nagash persze indulna… ha csak örök életet adó zöld köveit (na, na, ki tudja mi lesz ebből?) bányászó szolgáit nem érnék folyamatos támadások a föld alól. Az Immortal könyv rá eső fele pedig túlnyomórészt abból áll, ahogy Nagash és a föld alatt milliárdnyi számban egymást hátbaszúró, kapzsi skavenek (Warhammer Fantasy témában annyira nem otthonosan mozgók számára, egyfajta patkányember népség akiknek fogalmuk sincs róla hogy a világ az övék lehetne a számuk alapján, ha nem egymást ölnék egy gombért vagy fakockáért, vagy poénból) egymást gyilkolják a hegy gyomrában újabb évtizedekig hogy az ott található warpstone meteort ki bányássza majd ki. Nagash-t már csak ez tartja életben, a skavenek számára pedig köztudottan ez az írói MacGuffin, ami hoooooosszú, elnyújtott háborúba fog torkollni, folyamatos oda-vissza harcokkal és egy helyben toporgással, míg nem sokkal az olvasó után szó szerint mindkét oldal belefárad, már-már beleun majd, és haladhat tovább a történet röpke 120 oldal szemét árán, ahol Nagash, Alcadizzar és Neferata, és skavenek szembekerülnek egymással egy világrengető mindenki-mindenki ellen formájában.

(Blood of Nagash trilógia egyik darabjának régi kiadásán a hivatalos Neferata illusztráció, immár kevésbé ártatlan formájában. Jó lenne elolvasni a Silver Pinnacle hegyek történetét, remélem ez a trilógia is kap egy újranyomtatást!)
____________________________________________________________________________

 

Nem szoktam az irományaim végén pontszerű értékelést adni semmire nagyon régóta, ugyanakkor a Rise of Nagash trilógia kettőssége miatt ezt a sorozatot egy erős közepesre lőném be. Egy részről a könyvek fele fantasztikus: Nagash hatalomra jutása, Neferata szomorú története, majd a harmadik könyvben Alcadizzaré egy jól megírt királydráma, szerelemmel, árulással, ami csak kell. Ugyanakkor a könyvek másik fele szabályosan szenvedés volt, a rengeteg háború egyhangú, unalomba fulladó leírásaiból egyszerűen túl sok volt, és az első könyvet leszámítva sajnos érdektelen is. Az elsőben még volt célja, hozzáadott valamit a vele párhuzamosan futó történethez, és érdekes és izgalmas volt egy darabig ahogy egy teljesen új formátumú háborúval próbálták felvenni a szabad városok a tempót: a Settra által évszázadokkal ezelőtt lefektetett szabályokat (afféle genfi egyezmény, szentírás) Nagash sorra rúgja fel, és felvetődik a kérdés, hogy van-e értelme ragaszkodni hozzá ha mind meghalunk, vagy mivé válunk ha nem tartjuk be azokat. Hogy hogyan védhető meg egy város, aminek falain sorakozó íjászok mögött, a városon belül több generációnyi eltemetett test szolgál az ostromló ellenség számára hadba állítható katonaként. És ez jó. Ami nem jó, az rengeteg, de rengeteg, de rengeteg nyilvánvaló időhúzás, helykitöltés, semmiről se szóló, fárasztó harc Nagash és a vademberek, majd Nagash és a skavenek között, ami csak arról szól, hogy valamit csinálnia kell amíg a világ túloldalán évszázadokon és generációkon átívelő történet kibontakozik. Tehát a fantasztikus és a jobb szó híján számomra dögunalom kettőséből lett egy erős közepes.

 

Mindenkinek ajánlanám akit érdekel egy alternatív, fantasy környezetbe ágyazott egyiptomi kultúra, ahol egy lebegő piramis vagy egy ostromgépként életre kelt szfinx keveseknek szúrja a szemét, ahol egy több generáción átívelő királydráma halhatatlanok (vagy épp annak gondolt *kacsint*) között, amihez az Isten (elnézést, Ra, akarom mondani Ptra) adta népnek is lesz pár szava, de mindenek előtt azoknak akik szeretik ha nincs happy end, és még inkább szeretik ezt tudni előre mert minden győzelemhez, minden sikerhez hozzáad egy keresű még is kérlelhetetlenül reményteli érzést, hogy tudjuk, mind hiába. Mert onnantól ami igazán számít, hogy ki addig ki hogy élte az életét. Az olvasó nem a halhatatlanok sorát erősíti, így ha megáll gondolkozni kicsit, a nem épp szájába rágott tanulságokat levonni abból hogy az évszázadokat túlélők mellett mi marad meg a halandók életéből, hagyatékából, vagy épp halhatatlanságával mit kezd egyik vagy másik karakter, ki célként, ki átokként tekintve rá, annak rengeteget dob a Rise of Nagash trilógia élvezeti faktorán.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...