Mostanában nagyon sokan írnak errefelé novellát meg mindenfélét, sokan már biztoan unják ezt de most itt van egy ilyen "Original történetcucc by mí"

Kellemes olvasást. Ui. Nem tervezem folytatni. UPDATE: talán mégis.

Most…

Nem érzek semmit. Nem látok semmit. Még csak fogalmam sincs arról merre lehetek. Körülöttem csak a teljes sötétség a maga hideg és ijesztő mivoltában. Kétségbeesetten tapogatózok a sötétben de ez nem fog megoldást szolgáltatni a számomra. Fényt kell találnom minél hamarabb, a sötétség kezd megőrjíteni, a pánik kezdi átvenni az uralmat felettem. Átkutatom zsebeim, minden egyes zugot a ruhámban. A szerencse rám mosolyog  bal farmerzsebem tartalma átvizsgálása közben. Egy zseblámpát lelek benne és egy fényképezőgépet, nem látom de érzem, hogy az. Végigtapogatom a lámpa markolatát mígnem megtalálom rajta az életmentő bekapcs gombot. A fénye gyenge, de jobb mint a semmi, jelenleg ígyis ez nyújtja az egyetlen menedéket számomra. Körbe pillantok, köd van de megtudom határozni nagyjából a helyzetem. Mármint, még most sincs fogalmam pontosan hol lehetek, vagy, hogy kerültem ide de teljes bizonyossággal állíthatom, hogy egy erdőben vagyok. Magas, sötét fák, bokrok, térdig érő vegetáció vesz körül, az eget baljós felhők borítják. Merre induljak? Teszem fel magamban a kérdést mintha választ várnék rá de nyilván ez nem következhet be. Döntenem kell, egyik irány se tűnik jobbnak a másiknál, így elindulok hát a sűrűben civizáció nyomai után kutatva.

---

Kemény dolog a mai világban kitűnni a tömegből. Az társadalom nagyrészének ez nem sikerül, talán nem is céljük, hogy valami egyedit alkossanak, hogy egyéniségként ismerjék el őket, megbújva élik mindennapjaikat a tömegben, beletörődve a szürkeség homályába. Őszintén szólva én is ilyen vagyok. Természetfotókat készítek, ez a szenvedélyem. Névtelenül töltöm fel alkotásaimat a blogomra, hogy megoszthassam azokkal az emberekkel akik szintén rajonganak a természetért.Nem töltök be más hasznos pozíciót az emberiség tagjaként, unalmas állásom van, diplomám megszerzése után egy szupermarketben kezdtem dolgozni. Hát igen, manapág ennyit ér az ember a nyelvtudással és a diplomával. Már egy egész éve tengetem ezen a helyen a mindennapjaimat, emelett persze több-kevesebb időt fordítva a fényképezésre is.  Igazából ennyi lenne a fontos információ személyem szerint, se barátnő, se barátok, se család. Az életem egy hatalmas csalódás, nincs kire számítcsak semmiben és rám se számít senki.

2 nappal korábban…

Reggel van. Álmosan kimászom ágyam melegéből és a laptop-om felé veszem az irányt, hogy leellenőrizzem a blogot. Nem szokott túl nagy élet lenni arrafelé, 1-2 ember van aki rendszeresen visszajár, kommenttel és véleményezi a unkámat, most se számítok ezektől eltérő megnyilvánulásokra. De valami most más. Kaptam egy email-t. A tartalmát átfutva megugrik pulzusom főleg a csatolt képeket fürkészve. Tudni illik nem ismerek határokat ha szenvedélyem teljes kibontakoztatásáról van szó így kemény munka árán megszerzett fizetésem általában egzutikus és gyönyörű helyek felkutatásával töltöm. Az üzenet egy ilyen helyre invitált engem, egy sötét kisvárosba melyet hegyek vesznek körül végtelen, sűrű erdővel borítva. Ennek nem tudok ellenállni, hívogat a hely, szinte csak rám vár. Nincs mese, felhalmozott szabadságom napjait most kell felhasználnom, összepakolok, délután pedig be is telefonálok a melóba. Ha minden terv szerint halad holnap reggel el is indulok.

Most…

Már vagy egy órája bolyongok de semmi jele emberi jelenlétnek, se egy viskó se egy ösvény de még csak a madarok se csiripelnek errefelé. Kissé lenyugodtam és elkezdtem elemezni a helyzetem, nem áll össze a kép, még mindig elég nagy a sötétség a fejemben, de a tarkómon lévő, valószínűleg valamiféle ütéstől származó seb jelenthet valamit. Legalább már tudom, hogy mitől vesztettem el az emlékezetemet.  Közben elővettem a fényképezőt is hátha a rajta lévő képekből le tudok szűrni valamit, de lemerült az akumulátora, másik elem pedig sajnos nem volt a zsebemben. Jellemző.

Tovább sétálok, eltelik egy óra, talán kettő is mire fényt pillantok meg a fák között. A közelébe érek. Egy faház az. Megközelítem. Lépteim lelassulnak mikor az ajtó elé érek. Szívem egyre hevesebben kezd verni amint realizálódik bennem, hogy talán most megmenekülhetek. Kezem lassan a kilincsre teszem majd lenyomom.  Egy pillanatig habozok, izgalom, félelem és megnyugvás egyszerre keveredik bennem, de nincs más hátra…belépek.