Katarzis regények:
A feltörekvők

"Mindegy hogy valami élő, vagy élettelen.
Mindennek célja van.
Egy célba lőtt rakétának épp úgy, mint egy dolgát végző háziasszonynak."

Mrs. Grenhood. Egy dolgát végző családanya. Mint minden szombaton, azon a reggelen is kislányával, Doris-al indult el bevásárolni Butch-hoz, a helyi vegyes-mindeneshez. Butch azaz ember volt, aki a legrosszabb időkben is mindig tudta mit kell árulnia, hogy túlélje. Zöldelő, sárgás vöröses góliát almák sorakoztak szépen a kirakat mögött. A kis Doris illedelmesen megvárta, míg édesanyja ajtót nyit, és azonnal az almákhoz futott. Gyorsan felmarkolt kettőt, és a kosárba tette. Körbenéztek a húspult felett, és igyekeztek a kevésbé barnult és férgesek közül választani egy-két kilót. Még egy kis fűszerkockát, és némi marhatejet raktak a kosárba, majd beálltak fizetni. A nap pont ekkor bújt ki a házak mögül, és melengetni kezdte lábaik. Szép időnek ígérkezett.
Az ajtónál ismét anya nyitott, és Dorisz lépett ki elsőnek. Még felnézett a megszólaló csengettyűre, és megriadt, ahogy érezte édesanyja szorító kezeit, amint sebesen visszarántják.
Abban a pillanatban, mikor kiértek az ajtón, a mellettük futó utcán, egy rakéta süvített át. Mrs. Grenhood szemei hamarabb elkerekedtek, mint ahogy a kecses szerkezet elhaladt előtte. Bármily gyilkos eszköz is, a nap ugyanolyan fínoman cirógatta végig, mint bármi mást a természetben. Azonnal eldobta az ebédnek valót és a kislányába karolva vissza vágta magát az üzlet padlójára.

Ahogy mondtam.
Mindennek célja van.

Denton városától nem messze, a reggeli napfényben a sivatag porát a hajnali szelek kavarták egymásra, és volt még valami ami belekavart a szélbe. Egy elkószált helikopter. A semmi közepén csapta rotorjával a homoki szeleket. Kissé lelassított, célra fordult és lőtt. A zár szerkezett kioldotta a löveget, ami saját súlyánál fogva kicsit leereszkedett, majd hangos robajjal belobbant a hajtóanyag, és sebesen szállt a város fele. Pillanatok alatt eltűnt a dombok között, és csak a maga mögött hagyott füst jelezte útját.

A homokdűnék mögül kibújva, egyenesen a város főutcájára érkezett. Elrohant a szerszámos bódék előtt. Megközölt két fecsegő kisöreget, és egy pillanatra megállt, ahogy elhaladt Mrs. Grenhood előtt. Mintha megnézte volna magának, majd tovább rohant. Engem nem vett észre, pedig szemben ültem. A kávézó teraszán. Kezemben a telefonommal, épp feljegyzéseket, és jelentéseket néztem. Mondanom sem kell, már messziről felismertem a robajt. Végigfutott a hátamon a hideg. Nem mintha nem lettem volna már kistucatszor halálközelben. Nem is ez futott végig az agyamban. Inkább a félelem a kiszámíthatatlantól. Mire felkaptam a szemem, már sűrű füst, és erős hátszél közepette elviharzott mellettem. Fölálltam, hogy kinézzek utána, de azonnal vissza is húztam a fejem. A töltet, az út végi kereszteződésben álló kétszintes házba tartott, ami úgy ötszáz méterre volt a kávézótól. Egyenesen az emeleti irodába igyekezett, mint egy sietős ügyfél. Neki tényleg fontos dolga akadt. Viszont az épület tetején, egy automata gépágyú volt elhelyezve. Még a háború után, a nagyobb városok falait őrizték ilyenek. Mikor a töltet elment mellettem, elég közel ért, hogy a szenzorok észrevegyék, és a golyózápor nem éppen volt tekintettel arra, hogy én kíváncsi vagyok. A kis mocskok, simán kilyuggatták volna a koponyám. Szóval inkább visszahúzódtam a tornác oszlopai mögé.
Rakéta lévén, nem ijedt meg a golyóktól, viszont tőlem féltávon elhaladva, egy löveg kiszakíthatott egy darabot a vezér szárnyakból, mert hirtelen megkergült a kismadár. Egyetlen röpke mozdulattal, a házak fölött termett, majd túlrepült a városon. Gyorsan kirohantam az utca közepére. Néztem, ahogy eltűnt a házak mögött, a sivatagban. Reméltem hogy a homokba csapódik, majd egy spirált leírva ismét megjelent az égen, de egyre távolabb tűnt el. Mély robaj hallatszott.
Tudtam hogy nem homok. Pláne, mikor zöld-vörösbe fordult a reggeli napfény minden sugara.
Furcsa az emberi agy. Néha észre sem veszi mi van körülötte. Elfelejti hol él. Elfelejti mekkorák a város határai, nem jut eszébe a messze körülölelő homok tenger, és fel sem merül benne hogy mi van Északra. Pedig ott még volt valami. A modern bio-fizika fellegvára. A tudósparadicsom. Egy egyetem, ahova csak 2 doktorival lehetett bejutni. Amely saját erőművel rendelkezett, hogy a világmegváltó újításokat produkáljon teljes önállóságban. Ezek a dolgok néha csak akkor jutnak eszünkbe, mikor halványzöld vakító fény marja be magát a szemünkbe, átégve egész az agyunk mélyére. Eszünkbe jut a labor, eszünkbe jut a hozzá tartozó kísérleti erőmű. Mikor az előbbi halk robaj zaja még el sem múlik fülünkből, de már felizzik alattunk a talaj. A vakító fényt mélyvörös hőhullám váltja fel.
Ilyenkor még hallani véljük a környéken az üvegek éles csörömpölését, ahogy egyszerre robbannak ki a helyükből. Még érezzük, ahogy a lábunk elveszti egyensúlyát, és a bokánkkal együtt elveszíti a talajt. Érezzük hogy minden tagunkat hátra szorítja valami kibírhatatlan erő, de mire megéreznénk csontjainkban az egész testünket préselő fájdalmat, teljesen elsötétül a kép.