Sziasztok! Amíg próbáltok a fenti sokkból visszatérni a valóságba, meg is ragadnám az alkalmat arra, hogy megköszönjem a szántóföldek urának TJ Hooker-nek a segítségét, hogy haza vezette az eltévelyedett bárányom. Miről beszélek? Kedves olvasó, a blog challenge hazatért.

Mint látjátok (már ha nem rontottam el a képbeszúrást) egy kellemesen érdekes témában kaptam kihívást. Sajnos pár napja rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy. A témát hűen igazán csak tankönyvszerűen lehet a nagyérdemű elé tárni. Továbbá az is elbátortalanít, hogy giga úrfi blogjában pár kurta bekezdésre is képesek voltak egyesek azt írni, hogy tl;dr (túl hosszú). >Sóhaj<

Fiúk az istenekre esküszöm, hogy ha picit is konyítanák valami képregény-szerkesztőhöz, akkor külön a ti kedvetekért megcsinálnám a blog tartalmát, csak hogy ne kelljen egy sorral sem többet olvasnotok. De sajnos a nevem se nem Stan, se nem Lee…

Azért remélem a megmaradt 2 olvasóm vér és verejték árán majd a blog végére ér. (Kitartás Frank!) 

Jah igen, a blogot tele fogom szemetelni oda nem illő képekkel és gif-ekkel. Próbáljatok megállítani!

Útmutató a blog bejegyzéshez

Traktoros jól telibe trafált, mikor a leckefeladásnál elsütött pár súlyosabb témát. Kb. úgy voltam, hogy na most az IBM-Apple háborúnál kezdjem? Vagy az előttük lévő nagy öregek (Atari/Intellivision/Colecovision) versenyzését vesézem? Érdekes volt. Azt viszont már az első héten tudtam, hogy a fanboykodás témájába nem fogok bele menni, mert akkor pár blogírót el is kezdhetnék körbe udvarolhatni anyagért (komolyan fiúk nem uncsi a téma?).

Az alap koncepció így 3 fejezetben fogalmazódott meg: Platform háború (Part 1), Botrányok (Part 2), Játékújságírás (Part 3) + bonusz tartalom

Part 1

„Show me your warface!”

Ahhoz, hogy megértsem a „szentháromság” működösét ellátogattam a wikipédia videojáték-történelemmel foglalkozó oldalára („Histroy of video games” page). Utóbbi segítségével (sok egyéb mellett) megtudhattam, hogy hivatalosan ma már a 8. generációt képviseljük szeretett masináinkkal. Őszintén szólva kedves olvasó én nem is sejtettem, hogy ennyire gazdag és mozgalmas történelem van azon hobbim mögött, melyet a 90-es évek óta űzők. Lenyűgöző, hogy mennyi márka, brand és rendszer mérte össze az erejét a fogyasztók kegyeiért. Sajnos időm hiányában biztosan nem fogom ezt az érdekfeszítő utazást elejétől a végéig bemutatni. De amennyiben felkeltette az érdeklődésedet és bizonyos szinten használod az angolt, csak bátorítani tudlak az idevágó lap felkeresésére és elolvasására.

A szégyentelen hanyagságom kompenzálásra fontosnak érzem jelezni, hogy a következő anyagok a PCMag, VentureBeat, KYM, Forbes és a Fastcompany.com forrásainak elolvasásával készítettem. 

 „Akkor hát legyen háború!”

Békeidőknek voltak nevezhetők a 1977 – 1981 és 1983 – 1988 közti időszakok, amikor is a késő 70-es években és a korai 80-as években hardware téren egyeduralkodóként mindig egy platform dominált a piacon. Ez történetesen az Atari 2600 tündöklése és bukása, amit követett a Nintendo NES nevű üdvöskéjének dominanciája. Persze (ahogy a PCMag is jelzi) ez koránt sem jelentette, azt hogy ne lettek volna más konzolok a környéken (példának említik a Sega Master System-et). Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az adott brand annyira vezette a piacot, hogy technikai értelemben lehetetlen volt versenyről beszélni a résztvevők között. Személy szerint úgy képzelem el sztorit, mint amikor anno Schumi köröket vert az egész mezőnyre. Verseny volt, de nem az első helyért.

„Sega Does What Nintendon't.” Ezzel a pofátlan marketing szöveggel szimbolizálható az a 89-94 közötti időszak, amikor a két óriás ringbe ment egymással a legnagyobb kutya címéért (nem, dehogy). A PCMag szavaival élve, 16 bit-es érában a Sega teljes offenzívát indított a Sega Genesis-el, és új szintre emelte a console war kifejezést. Hangzatos szlogenek, támadó reklámok, nagyot mondások és pár kissrác a játszótéren, akik öltre mentek a „Mario jobb Sonic-nál” vitán. Vicc, hogy a hírhedt „Genesis does what Nintendon't" szlogen még a SNES ellen ment (ami akkor már jócskán elavult volt). Amikor a technikailag méltó ellenfél, a Super Nintendo megjelent a pályán, akkor a Sega stratégiát váltott. Magyarán elővette a 90-es évek legcikibb vonását az „edgy”-séget (nálunk ez abban nyilvánult meg, hogy minden szart „extrém”-nek hívtak). Sonic gyorsabb és cool-abb volt, a sport játékok jobbak voltak, és a Mortal Kombat-ben benne hagyták a vért. S bár ez is kevés volt, ahhoz hogy elsők legyenek, másodikként olyan ellenfélnek bizonyultak, mint anno a Pepsi a Coca Cola számára.

A VentureBeat honlap GamesBeat szekciójának segítségével azt is ki lehet deríteni, hogy mennyivel nyerte a Nintendo a háborút. Míg a győztes Super Nintendo 49.10 milliót értékesített, addig a másodiknak befutó Sega Genesis közel sem szégyellni való 40 milliót. Mindezt egy elég fej-fej melletti rivalizálásban.

Összegezve az eseményeket számos helyen azt találtam, hogy a Nintendo vs Sega párbaj az első és legpiszkosabb konzol háború volt a modern videojáték történelem fejezetében. Egy olyan esemény, ami számos, mai napig népszerű és klasszikus játék és karakter ismeretségét hozta el.  

„That's no Moon, that’s a Playstation!” És Kenobi-nak ismét igaza volt. 1995-1999 között újra megteltek a képzeletbeli stadionok, de ezúttal már nem egy Sega-Nintendo mérkőzésre. A kék sarokból új kihívó emelkedett a Sony zászlaja alatt. Az akkori ifjú titánnak pedig mind a mai napig tisztelet parancsoló a neve. Gondolom sejtjük kiről van szó…

A 3D terjedésével újabb platform háború kezdődött, amiben a Nintendo 64 és a Sega Saturn mellett a Sony Playstation-je is beszállt a bunyóba. A Sony üdvöskéje gyakorlatilag igazi mészárlást végzett a ringben. Az összecsapást 102.49 millióval záró pusztító gyakorlatilag ronggyá alázta a riválisait, akiknek nem kis szerepük volt saját csúfos vereségükben. A Saturn egy 100-assal drágább volt, ráadásul alul-hypolt (megnéztem, létezik a szó), aminek köszönhetően csupán 9.5 milliót tudtak eladni. A 64 szokatlan kontrollerrel és kazettákkal operált (a CD idejében!!!), ráadásul a Nintendo ekkor kapta meg a stigmát is, miszerint nem rendelkezik third-party játékokkal. Ezenkívül a veteránokon az sem segített, hogy PS-en olyan exkluzív címek robbantak be, mint a Final Fantasy és a Metal Gear Solid. De mielőtt lemaradna: A Nintendo 64 csak 32.93 milliót tudott eladni.

„X marks the Spot”. Az össznépi bunyó bizony egyre csak bővült és bővült, a játékfogyasztók legnagyobb örömére. A 2000 és 2004 közti időszakban már egy felnégyeléses mérkőzést izgulhattak végig a pankrá… akarom mondani a videojátékok nagy rajongói. Az öregek közül képviseltette magát a Sega a Dreamcast nevű üdvöskével, valamint a Nintendo a GameCube nevű csodájukkal. A címvédő Sony cicózás helyett biggyesztett egy kettes a Playstation nevű gyilkoló gépük neve után. Míg a ring negyedik sarkának sötétjéből előbújt Microsoft professzor Xbox nevű szörnyetegével.

Lelövőm a poént: Az öv a Sony-nál maradt. A PS2 nem csak, hogy megnyerte az ezredforduló első platform háborúját, de egyben bezsákolta a mindenidők legjobban eladott játékrendszerének címét is.

Az önmagában is izgalmas összecsapás utóhatásai innentől valószínűleg az olvasók legfiatalabbjainak is egyértelműek (már ha eljutott bárki idáig kacc-kacc). A Sega és a Nintendo versenyképessége a piacon egyértelművé vált. És ezt most restelem leírni (ne haragudj Norbi), de a nagy öregek platformjai réteg konzolokká váltak. Azért valahol furcsa, hogy sokan még az Xbox-nak sem adtak esélyt.

„The bigger they are, the harder they fall” Vicces, mert az általam olvasott honlapok egytől egyig egyetértenek abban, hogy PS3 megjelenésénél és a 2005-2012 közti konzol háborúban a Sony bizony arrogáns seggfejként viselkedett. Az pedig külön nyugtalanító volt, hogy a stafétát átvevő konzuljuk bizony az első körökben több helyen is gyengélkedett. A PCMag-ot idézve a Microsoft tökéletesen élt a Sega által annak idején alkalmazott gyakorlattal és ott szúrt a PS-be, ahol a legjobban fájt (ahogy nézem a listákat volt bőven hova). De a 2000-es évek második konzol háborúja nem ettől vált emlékezetessé!

A Nintendo a Wii-vel új vizekre evezett, és bár előnytelen (de talán jobb szó a szokatlan) ötletei ellenére hihetetlen módon a második konzol háború igazi nyerteseként szerepel. Igen leellenőriztem; nem Nintendo által fizetett honlapokat nézek. Tehát WTF?

Bár mindhárom cég irigylésre méltó eladásokat produkált, abban a kritikusok többsége egyetért, hogy a Wii visszaállította a Nintendo régi hírnevét. Ezt előtámaszthatja az 101.15 milliós eladás, szemben a szépen csengő Xbox360 84 milliós és a PS3 80 milliós eladásaival. (adatok 2013 novemberéből)

„War is Hell” És igen zajlik a 3. forduló (egész pontosan 2013-tól számítva) melynek résztvevői a Wii U, Xbox One, PS4 és közéjük várják az Android konzolt, Steam Machine-t és a játékos mobil/okos telefonokat.

De felmerülhet a kérdés?

Miért rivalizáltak/nak ezek a platformok és márkák egymással? Gondoljunk bele! A 1900-as éveket áthatotta a verseny. A verseny hajtotta a kapitalista gépezet motorját, a verseny támasztotta elő az evolúció folyamatát. Rétegelt olvasatban a verseny a túlélésről és a haladásról szólt. Versenyzett a világ (nyugati vs. keleti blokk), versenyzett kiszolgáló ipar (burgerking vs. mcdonalds, marvel vs. dc, coca cola vs. pepsi). Generációk nőttek fel a versenyszellemében, és ez volt az a mozgatórugó, ami pénzt termelt, ami igazán előre vitte a kort, vagy éppen a technológiát. Nézzük úgy, hogy két békés óriás vegetálása se nem kifizetődő, se nem szórakoztató. Ellenben ha ez a két óriás minden arzenált bevetve egymásnak esik, akkor jól jár a fogyasztó (mert jobbnál jobb ajánlattal kísértik), s jól jár a sajtó (reklámok, témák). Fejlődik a technológia, a módszer, mert folyton ott van a lemaradás félelme. A gyengébb végül összeomlik a nyomás alatt és a versenynek vége. Tiszta sor.

Part 2

Szóval igen… újságírás, média, >doh< botrány… A téma, amelynél az agyam mélyéről üvölt a Depeche mode „Wrong” című száma. Itt ismét trehány leszek, és ki fogom hagyni az E.T. fiaskót. Ehelyett nagyon röviden szeretnék beszámolni a Kane and Lynch botrányról, az IGN 10/10-ről, a Doritos Gate-ről és nagyon-nagyon röviden a Gamergate-ről. Célom első sorban egy könnyed, közel sem komoly kisebb ismertető, ami lehetővé teszi az olvasó számára az interneten terjedő újságírással kapcsolatos poénok, mémek és gúnyos kritikák megértését. Semmi tankönyvszerű szájbarágás, ígérem! Akkor kezdjük is el talán…

„On the wrong day of the wrong week”

Kane and Lynch botrány: Vagyis a videojátékokkal foglalkozó újságírás sötét napja, amikor is az objektív játékértékelés a cikkíró állásába került. Jeff Gerstmann bűne annyi volt a Gamespot-nál, hogy az Eidos által kiadott játékára az átlagos produktumot jelölő 6/10-es értékelés került. Ami mint olvasom több akkori hozzászóló szerint igen vajszívű érték volt. Sajnos mivel a Gamespot szponzorai/hirdetői közt az Eidos is ott volt, egyenes következmény lett egy nagyon határozott, gazdasági nyomással megtámogatott kérés. Természetesen Jeff kipenderítése. Maga az eset nyilvánosságra kerülése kisebb tökön rúgást jelentet a Gamespot számára. Ugyanakkor tömegesen felvetette a játékosokban a kérdést, hogy szeretet tesztereik mennyire is őszinték. Ahogy az évek teltek a válasz egyre világosabbá vált: Semennyire

„I used the wrong method with the wrong technique”

IGN 10/10: Nem is igazán botrány. Sokkal inkább egy újra és újra beigazolódó tény, miszerint az IGN vagy nem akar, vagy nem képes normálisan pontozni. Előfordulhat, hogy az Eidos-hoz hasonló kiadók megtévesztése érdekében, de az is lehet, hogy clickbait gyanánt. A lényeg, hogy valahogyan rendszeresen nem sikerül a cikkek tartalmának és az adott pontoknak együtt kooperálni az IGN-nél. Méghozzá olyan szinten, hogy 2012-től gyakorlatilag enyhülni nem akaró internetes vicc, mém és gúnyként terjednek a „8/10 it’s okay – IGN,” „11/10 it’s like Skyrim with guns - IGN” és társai kaliberű poénok. Gyakorlatilag csak az nem ütközik IGN-es poénokba, aki szándékosan nem akar.

„There's something wrong with me chemically”

Doritosgate: Vagyis a hírhedt 2012-es Geoff Keighley interjú, ahol őszentsége Doritos zacsikkal és Mountain Dew ücsis-üvegekkel lett körbe véve. Az azóta mémé vált jelenet később számos vitához vezetett, melyben a felek videojátékokkal foglalkozó újságírói etika hiányát sérelmezték. Az egyik legkiemeltebb publikáció az Eurogamer.net-en megjelent Rab Florence cikk (“Lost Humanity 18: A Table of Doritos”) volt, melyben a szerző az újságírás eme területének állását ecsetelte a 2012-es Games Media Awards-on tapasztaltak alapján. Cikkben Florence erős kritikát fogalmazott meg újságírás és az olyan termékeiket reklámozó hirdetőkkel való kapcsolatával szemben, mint a Doritos és a Mountain Dew. Természetesen az internet népének egyből bevillant Doritos pápa képe és jöttek a mémek. A cikket később az Eurogamer alkalmazottjai „korrektúrázták”, de persze ami egyszer a netre kerül…  

„Something wrong with me inherently”

Gamergate: Oh igen. A nagyon nagy. Tavaly augusztusban robbant és még mindig zakatol. De mi is ez? A Gamergate egy fogyasztói mozgalom, mely a kérdéses gyakorlatot kívánja elhagyatni a videojátékokkal foglalkozó újságírásból. Azaz szeretné a politikai nézetek és ideológiák (hipszterizmus, álszent politikai korrektség, radikális feminizmus) kivonását a tesztekből, valamint ha az írónak bármi módon van köze a játékhoz (neje készítette, esetleg részt vett az író az elkészítésben), akkor azt vastagon jelezze. Nem betarthatatlan dolgok. Hiszen a TheEscapist és a PCgamer is betartja, sőt még az IGN is eleget tett a GG kérésének. A kibaszott IGN! Annak ellenére, hogy mekkora ellenkampány folyt (Kotaku, Polygon, Gawker vezetésével) a GG zaklató hadjárattá nyilvánítására, idén januárban az anti-GG brigád csúnyán befürdött. Egy borzalmasan sikerült tv-s produkciónak hála rengetegen ráeszméltek, hogy az ellendrukkerek által fröcsögött gyűlölet kampány rengeteget ártott a videojátékosokról kialakult képnek (ismét démon imádó terroristák vagyunk lol). Ezért több fejlesztő a Kotakut és a Polygont tette meg felelősnek (tekintve, hogy ők szolgáltatták az anyagot arról, hogy szerintük mennyire veszélyesek játékosok). Jelenleg a Kotaku hallgat, illetve mikor nyilatkozni kell, akkor hátrapedálozik, míg a Polygon vezére gyakorlatilag elküldi a szakmát a búspicsába. Szerinte terroristának beállítani a gamereket nem bűn, hanem újságírás. [nem vicc, de bárcsak az lenne]

Szóval zajlik az élet a GG háza táján is, de már kezdenek kinyílni a szemek. S talán mikor ideér a GG láz, akkor még sem az lesz a magyar újságírók első szava, hogy „sátánista nőüldözés hurr durr”.  

„The wrong questions with the wrong replies”

Amennyiben eljutottál idáig, abban az esetben biztosra veszem, hogy felmerül a kérdés. Na de miért pont ezek? Drága olvasó, a válasz nem olyan egyszerű. A Kane and Lynch botrány súlyát első sorban abban éreztem, hogy a nagyközönség furcsa mód hihetetlenül ingerszegényen reagált az esetre. Az IGN esete abban nagyon egyedi, hogy a srácok tisztában vannak azzal, hogy a munkájuk több eleme szakálas vicc. Felháborodás helyett viszont gyakran összekacsintanak a mémesekkel és beszállnak a mókába. Önkritika lenne ez? Ha igen, akkor szerintem a legjobb fajta. 7.5 too much water. Ugyanakkor ahhoz képest, hogy a pontozásuk mennyire gány, a cikkek néha egész minőségiek. Szóval lehet, hogy a pontozás a tl;dr féle embereknek szól? A Doritos Gate megint egy érdekes eset részemről, mert a BF3-ig soha nem hittem volna, hogy chips és egyéb ragadós cuccért extrák járhatnak egy játékba (amely prémiumot is kér még). Furcsa volt, de megmagyarázott pár dolgot (pl. doritostól ragadó kezű Xboxos gúnykép). A Gamer Gate-et pedig nem hinném, hogy magyaráznom kellene (ha igen, akkor keresd a korábbi blog-om).

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy joggal akadhatna ki bármely újságíró, mikor kritizálják, hogy „na de miért legyek etikus meg objektív, amikor szartok rám”. Valahol mi olvasók sem vagyunk különb. Sokan képesek beírni, hogy tl;dr és azután háborogni egy-egy pontszámon. Amikor pedig igazán számítana szolidaritás a fentről érkező nyomással szemben (kiadó, marketing), akkor valahogy egy olvasóbázis sem elég tökös, hogy felsorakozzon az író mögött. Valahol érthető, hogy miért alakult ki a szakadék. Pedig (úgy gondolom) ez nem volt mindig így. Hiszem, hogy régen az újságíró a játékos cinkosa volt. Egy jó varázsló, aki segített a játékvilág nevű édességboltban eligazodni.

S ezzel el is érkeztünk a harmadik fejezethez…

Part 3

Emlékszem, amikor az első videojátékokkal foglalkozó magazin a kezembe került. Egy 2001-es januári Gamestar melynek borítójáról Guybrush Threepwood hatalmas feje nézett az olvasóra. Mivel az ismerősöm éppen akkor fizetett elő a lapra így a januári számból kettőt kapott. Utóbbi véletlenek köszönhetően megtarthattam a magazint, mely a mai napig meg van (valahol a kicsivel több, mint fél méter magas GS-es tornyomban).

Végiggondolom, hogy mit jelentett akkor nekem az, hogy egy játékokkal foglalkozó magazint lapozok. Megjelennek a cikkek, a mellékletek és a rovatok melyeket szerettem. Az írások és szerkesztők kiknek valamilyen megfoghatatlan módon így vagy úgy nemcsak szórakoztattak, de tanítottak is. 

„Ülj le mellém, valamit mondok…”

Ha szoktál régi klasszikusokkal foglalkozó youtube-os videókat is nézni, akkor biztos feltűnt már, hogy az olyan arcok, mint az AVGN (James Rolfe) gyakran elővesz egy-egy régi konzol magazint. Ráadásul nem véletlenül! A mai egyszerű játékokkal szemben a régiek gyakran kegyetlenül nehezek voltak és előszeretettel mellőzték a játékossal való kommunikációt (pl.: tájékoztatni a szerencsétlent a feladatról). Ekkor a magazinokon keresztül a cikkírok, mint a kor jóakaró mágusai útmutatók, végigjátszások, tippek és kódok (cheatek) formájában siettek az elakadtak megsegítésére. Internet hiányában az egyetlen út, amelyen egy virtuális huszár eljuthatott a sok próbálkozás és selejt tengerén az egyetlenekhez, a számára mind felett álló klasszikusokhoz többnyire a publicista társaságában valósulhatott meg. Tudom ez így túl romantikázva hangzik, de a birtokomban lévő PC Guru, Gamestar, és 576-os magazinokból egyszer sem érződött, hogy az adott cikk zsebre megy.

Az írók 3 alapkérdésre valahogy mindig tudtak választ adni. Mit tud a játék? Mi ebből az új? Kit köthet le? Nem volt zsákbamacska, mint most a rengeteg pre-oder és early-access cuccal, s mintha a játékok is lassabban jöttek volna. Vagy csak én öregedtem lassan. Reklámok persze voltak. Wow, pont most szaladt át a kezemen egy Gamestar, amiben egy teljes oldalon hirdetnek Barbie babát. Wow. De nem kell megijedni, mert messziről felrémlik, hogy anno mintha ezt Gyu-tól számon kérték volna (nem biztos, hogy a Barbiet, de valami reklámot igen). Az Aréna mestere pedig a legnagyobb tisztelettel megírta, hogy bizza ha nekik egy oldalnyi Barbie-n múlik az, hogy mi (igen, mi!) olvasók a szokásos alacsony áron kapjuk a lapot, akkor ők értünk lenyelik. Kicsit megmosolyogtató, de annak idején ennek nagyon örültem. Csóró srácként szüleim helyett magamnak vettem az újságot a vidéki buszmegálló újságosbódéjából. Rongyos 200 forintos emelést simán megéreztem volna, de elég a felesleges nosztalgiából.

Ha átgondoljuk, akkor láthatjuk, hogy az újságírás ezen része nem más, mint egy fennálló igény kielégítése. Történetesen a játékos-játékossal való kommunikáció hiányának betöltése. Internet és kommunikációs felületek híján a játékok rajongói nem tudták saját tapasztalataikat széles körben megosztani. Nem volt azonnali segítség elakadás vagy technikai problémák esetén. Nem lehetett széleskörű vélemények, tapasztalatok alapján tájékozódni, ajánlani a kínálat terén. S talán a legfontosabb: Nem lehetett megosztani a rajongást.

Egy-egy magazin, majd később online magazin a közösségek alapkövévé vált. A chat-ek és fórumok összehozták az olvasókat, míg a cikkírók sokkal közelebbivé váltak (emlékezünk, eddig a velük való beszélgetés levelező rovatokra és magán levelekre és találkozókra/táborokra korlátozódott). Ezek az emberek sokaknak ismerős, megbízható barátok voltak. Olyan személyek, akiknek adni lehetett a véleményére.

„Poor Man's Blues”

Aztán valami történt. Valami egészen furcsa, amit nem fogok tudni megmagyarázni. Felmerült az olvasókban a kétely, miszerint a jóakaró varázslók talán nem is a cinkosaink. Talán nem mondanak el mindent a cikkekben. Talán nem is tekintenek ránk barátként.

Ezek a kételyek jócskán a botrányok előtt voltak, és meglepően a jóval ártatlanabb (vagy csak én vagyok naiv) magyar közösségekben is megjelentek. Igaz addigra már jócskán elindult egy nagyobb olvasói generáció váltás. S nem mellesleg kezdett a megkérdőjeleződni a nyomtatott újságírás szükségessége is.

Ha végignézzük a bejegyzés második részében kiemelt botrányokat, akkor azt hiszem érzékelhetjük, hogy valahol a bizalom, hitelesség és szavahihetőség terén ingott meg nagyban az olvasók hite. De talán magában a hozzáértésben is. De tegyük túl ezen magunkat. Hiszen a valahol mindig is sejthettük, hogy egy magát ekkorára kinövő óriás (játékipar) nem maradhat makulátlan öröké. Elég csak belegondolni, hogy mennyi pénz folyik át az iparon, illetve honnan jutott hová. Eszméletlen. Egy-egy platformnak vagy játéknak igenis sokat jelenthetett, hogy a publicista miként prezentálja a közönség elé. S tekintve, hogy egyik újságkiadó sem foglalkoztat milliomosokat, néhány játékkiadó által fizetett hirdetéssel finoman manipulálhatóvá váltak vélemények.

„A játékosok halottak!”   

De mégis, hol szakadt el a cérna? Hogy jutottunk ide? Az istenekre írom, hogy nem tudom. Hirtelen azon kapom magam, hogy olyan emberek írnak a hobbimról és nevezik magukat videojáték szakértőknek, akiknek minden cselekedetén látszik, hogy gyűlölik az egészet. Hogy kerültek a hipszterek ide? Miért szólnak oldalak arról, hogy Lara Croft egy feminista gyalázó kurva? Miért nem lehetnek Afrikában színes bőrű zombik? Mióta hívhatja egy cikkíró az olvasóit terroristának? Egy egész közösséget pedig fasisztának vagy éppen sátánistának?

Tudom, tudom. Itt most vissza kell fognom magam. Pedig szívem lenne kivesézni az olyan trash cikkírók botrányos előéletét és tevékenységét, mint például Leigh Alexander. Nem teszem, de ugyanakkor nem titkolom, hogy mérges vagyok. Mérges, mert számos nagyképű álszent alak csorbát ejt olyan nevek, magazinok hírnevén, akiket tisztelek és tiszteltem. Mérges, mert aljas módon degradálják a szakmát.

Ez lenne a jövő? A modern újságírás? Hadat üzeni az olvasó közönségnek?

A tesztek Clark Kent és Louis Lane-jei

Minden tekintetben kijelenteni, hogy a videojátékokkal foglalkozó újságírás úgy szar, ahogy van orbitális hülyeség. Miért lenne az? – kérdezem magamtól. Hiszen emlékszem mennyire felemelő volt kiskoromban Gamestart olvasni. Hogy példaképként tekintettem olyan nevekre, mint Bad Sector, Zerocool, Szittyó, Mazur vagy éppen a nem rég elhunyt Gyu. Ő különösen fájópont, mert a stílusa utánozhatatlan volt. De említhettem volna Mocsyt, Lilyt vagy Brazilt a másik teamből. Felejthetetlen arcok! Vagy akár az öregek közt mai napig legendaként kezelt félistent CoVboy-t.

Fiataloknak és újoncoknak talán nehezére eshet megérteni, hogy ezek a személyek és a hozzájuk köthető csapat mit és hogyan képviselt. Vagy várj! Nem! Meg tudom mutatni! Itt van a Gamekapocs stábja. Nem egy vacak csekkért megcsömörlötten csinálják ezt a honlapot, hanem szenvedélyből. Az emberek, akik a cikket írják, a tesztelnek és véleményt nyilvánítanak RAJONGÓK, mint TE! Kétségbe vonnád a saját rajongásod? Szaralak lennél, mert egy-egy műfajterén más a véleményed? Én ezt egyáltalán nem hiszem. Barackostej és Arwell nem azért van itt, mert a helyi főrabbi máshova már nem tudta őket betuszkolni. Ezek a srácok szeretik a hobbijukat és annak megfelelően írnak róla.

Ha tévedek, akkor viszont legyenek szívesek már az illetők jelezni, hogy ők bizony ki nem állhatják a videojátékokat és ne merjem sértegetni az illuminátus rendet.

Videojáték portál? Arra meg mi szükség?

Technikailag? Semmi!

Ahogy annak idején a digitális kinyírta a nyomtatott videojáték újságírást, úgy most a digitálist nyírják ki a youtube review-ek. Bezony, bezony. Egy-egy youtube-os arcnak több százezres látogatásága van review címszó alatt, mint némelyik kisebb-nagyobb digitális hírportálnak. S miért? Ki tudja… talán evolúció, vagy az emberek unják az olvasást, netán a megjelenő cikkek unalmasak, és közel sem szolgálják azt, amit régen (ha elfelejtettétek: bemutatni a játékot). De gúnyt félretéve azt hiszem sejtem a választ. Egy review videó sokkal személyesebb, sokkal emberibb. Ahogy korábbi soraimban már sejtettem, valahogy mindig erre a személyesebbé tételre is törekedtünk.

Itt van ez a Joe. Hadovál szir-szart. Mégis látom mivel játszik, és milyen a játék. Vagyis hiszünk a szemünknek, és elhiszünk, hogy Joe a kritikáját nem két burger közt böffentette ki a trailer után. Hogy ez mennyire igaz az már egyéni probléma. A rendszer működik és ennek köszönhetően olyan bevállalós arcok, mint pewdiepie (őt nem szeretjük, de egyéni szocprobléma) bizony befutottak és Dagobert bácsit játszanak a svédpénzben.

A terméket az IGN „like Skyrim with guns” faszsága helyett most pewdiepie faszsága adja el. Mily meglepő…

És akkor még nem is beszéltünk a Steam kurátor rendszeréről, ami megint csak egy nagy ötlet, a tudjuk kik kárára.

So what were you thinking?

Part 3

Ez is itt egy közösség… úgy hívják GK…

Az előző bekezdés alapján a GK szarban van, vagy talán nem. Mindig is szar volt (brühü brühü szerkesztés gombot). Vagy az oldal volt jó és a közösség szar. Vagy mindkettő. De lehet, hogy egyik sem. Válassza ki mindenki a hozzáillőt.

Én azt mondom ez egy jó oldal volt. Itt és ott egy-két hullámvölgy. De mint minden ez is változott. >Ásít< Akkor nosztalgiázok Vincent… Szóval az emlékszem, mikor kezdtem itt… sok furcsa arc, és érdekes cikkíró. Összességben egy nagyon kedves és jóra való, vidám társaság, akik nagy része lassan felnőtt. A másik meg elfáradt. Szóval imádni valók voltak. De ki nem imádta volna ezeket az arcokat?

Ugyan az ilyen nagyszerű vidám emberek levesébe is beleköphetnek, de egy jó közösség tagjai mindig tudják. Ők csak irigyek. Így a móka és kacagás tovább tart, immár újabb hobbival. Egész pontosan a helyi falubohócának ingerlésével. A kémia itt egyszerűen működött. Ha a hülyegyerek házhoz jött a pofonért, akkor minden okés volt. Azonban, ha valakinek erre állt fel a fasza és direkt ezekért a kommentekért kelt fel reggel… Öhm, nos emlékeztek a christiano arcú tag „rajongóira”? Szegények…

De a GK még ekkor is (igaz már más összetételben), még próbált ugyanaz a happy place lenni. Mert ugyan ki gondolt volna rosszat ezekről az imádni való arcokról?

Közben sokan pedig letették a lantot. Szomorú, hogy több nagyszerű ember teljesen szó nélkül felszívódott az éterben, és velük az furcsa egyediség, amivel a például a blogszekciót megfűszerezték (verses, rajzos, történetmesélős blogok). Arra akarok kilyukadni, hogy kisebb-nagyobb viták és magánéleti okokból elkezdett az aktív írók száma csökkeni, míg utánpótlás legfeljebb a troll részlegen érkezett. Előbb-utóbb mindenki kritikus lett és sajnos nem az építő jellegű (hű bazzeg ezért mit fogok én itt kapni). Bizonyos hangvételeket már soknak kezdtem én is érezni, és itt most ne jöjjön senki sem ezzel a „nekem ez a stílusom” című szar dumával. Bunkók voltunk és kész. Olyanok, amire nem kellene büszkének lenni. Elvégre akkor sem verjük a mellünk, mint a gorilla, ha beszarunk. Akkor itt most miért?

 De igazságtalan lenne ujjal mutogatni. Pláne úgy, hogy magam is hibás vagyok. Így inkább őrizném a jó emlékeket. Bár felmerül a kérdés. Mégis mi vezet, ahhoz hogy egy ember ráunjon a közösségre és az abban való részvételre? Jó kérdés mi?

Bonus

Szóval köszönöm a barátlistámon szereplő embereknek, hogy annak idején jelöltek. Gondolom, egyáltalán nem lövök le nagy titkot, ha elárulom, hogy én soha senkit sem jelöltem. Ellenben óriási megtiszteltetés volt, mikor érkezett egy-egy baráti kéz. Köszönöm srácok, igazán jól esett!

De azoknak is köszönet, akik mertek néha az én személyes boxzsákjaim lenni (különösen te zöldség, remélem nincs harag), illetve kritizálni vagy vitába szállni velem. Nem tagadom néha nagyon jól esett 3-4 oldalon keresztül kibogozni, hogy ki hogyan látja ezt a piciny világot. Röviden nekik is óriási nagy pacsi!

Innentől nem is szeretném tovább húzni a hattyúdalát, inkább elnézést kérnék. Mentségemre szóljon, hogy nem volt szívem szó nélkül felszívódni, mint anno azt sokan tették. Nem biztos, hogy fairlett volna pár emberrel szemben.

Kívánok neked kedves olvasó és a GK közösségének további minden jót!

És ki tudja? Egyszer máshol talán még találkozunk…

Tisztelettel,

névtelenség