Huszonöt film, amelyek nem kerülnek rangsorolásra. Benn vannak a legjobbak között, itt már felesleges szőrszálhasogatás lenne egyiket a másiknál nagyobb piedesztálra emelni. Mind joggal és érdemesen került a felsorolásba, mindre igaz azon közhellyé szelídült állítás, miszerint "Ezt kötelező megnézni!".

Az ördögűző - Igaz történet alapjain és megannyi nehézségen járva hozta el William Friedkin, a  William Peter Blatty könyve-és förgatókönyve szerint készült filmet, amely új és borzalmas élménnyel ajándékozta meg a mozi, de méginkább a horror szerelmeseit. Az ördögűzőben ugyanis átlagos emberek szállnak szembe az ősi gonosszal, méghozzá a gyermeki tisztaság beszennyeződésén át. A kislány szenvedései, a valóság és a termézetfeletti egymásnak feszülése, valamint az emberi gyegeségek és erősségek harca, ezek adják a film erejét, amelyhez az idegtépő hangulat és a pazar körítés kétélű fegyverként csatlakozik, hogy a néző olyan iszonyatos, elsősorban az elmére ható mozgókép-támadást kapjon, amelyet sosem felejt el.

Hamarosan kezdetét veszi a gonosz elleni harc Az ördögűzőben

Dellamorte Dellamore - A Michele Soavi képregénye ihlette mestermű kifacsarja, száz százalékon pörgeti és nem ereszti áldozatait, egy olyan erejű celluloid-aszteroidaként csapódik be, aminek hatóköre meghatározhatatlan. A magát elsőre egyszerű "zombihentelésnek" hitető Dellamorte Dellamore hamar bebizonyítja, hogy a felszín alatt sokkal többről van szó az iszamos hullák halomra gyilkolásánál. A számos zsánerben fürdő produktum csupán a legtisztább jegyeket hagyja magán, a sallangokat, mesterkélt jegyeket és kisstílű elemeket nyomokban sem találjuk, holott a horroral fűszerezett dráma, szerelmi szállal átfűzve és humorral csomagolva sokaknak maga lenne a bukás. De nem  Michele Soavinak, aki a műfajokat egymáshoz és nem egymás alá rendelve mutatja be Francesco Dellamorte történetét, akinek sorsában mindenki talál rá illő részeket.

Ragyogás - 1980-ban a filmes világ újfent maximálisan Stanley Kubrickre szegezte a tekintetét, aki Stephen King, Ragyogás regényéből készített hason című mozit. Az alkotás hosszas viták és konfliktusok árán készült el, amelyek többnyire Kubrick és King között zajlottak. Az író nem volt elégedett a forgatókönyvvel és a szereposztással, azonban a rendező hajthatatlan volt e téren, és ragaszkodott elképzeléseihez. A végeredményt látva kijelenthetjük, hogy Kubrick tökéletesen döntött, ugyanis egy olyan borzongatóan kiváló misztikus-horrorral ajándékozta meg a nagyérdeműt, ami egy csapásra kultfilmmé vált, a műfaj meghatározó darabja lett. Ez elsősorban Jack Nicholson elképesztően bravúros alakításának, másodsorban pedig a drámai és feszültség teljes szerkesztésnek köszönhető, ami szinte a székébe szögezi a gyanútlan nézőt, a film végéig nem engedve a fagyos szorításból

.

Jack Nicholson a Ragyogásban

A barlang -  Neil Marshall rendező filmjével új életet lehelt a slasherek unalomba fulladó világába, idegtépő és rémisztő játékot játszva a nézők idegein. A barlang egyszerű, nem túl eredeti története pusztán  vázként szolgál, ami azonban bocsánatos bűnnek tekinthető, amikor figyelembe vesszük a mű érdemeit. A film remekül és rendkívül precízen építkezik a szűk terek, keskeny járatok és a sötétség klausztrofób hatására, miközben egyre csak azt érezzük, hogy a föld alatti pokolból valóban nincs menekvés. Föként azért, mert a resekben roppant vendegmarasztaló és marcangoló lények leledzenek, amik mindent prédának látnak.

Hellraiser - Csodák, mennyei gyönyör, az érzékek örökös kényestetése... Frank erre számít, amikor kinyitja a Lemarchand-dobozt. Csakhogy tévedett. Angyalok helyett pokolba illő szerzetek, gyönyör helyett elképzelhetetlen fájdalom és szenvedés. Örökké.
Clive Barker filmjének - és könyvének - kezdete ez, amely az azonos című irodalmi művet dolgozza fel.
Méghozzá kellően rettenetesen. Véres, néha undorító, de roppant eredeti módon adagolja Barker elméjének borzalmas szüleményeit, miközben olyan kultikussá vált lényekkel is "megajándékozza" a nagyérdeműt, mint a például a kenobiták.
Ugyan van hibája és a kis költségvetés is meglátszik néha, a Hellraiser képes volt visszaverni a gyengeségeire irányuló ostromokat - gyenge színészi játék, történeti döccenők... -, és kultfilmmé avanzsált, nagyon rövid időn belül. Ez pedig kétségkívül a feszültségterhes hangulatnak, a mai szemmel nézve is elismerésre méltó jelmezeknek, valamint Barker sajátos jegyeinek köszönhetően sikerült.

Kenobiták a Hellraiserből.