Rájöttem arra, hogy egy nagy egész történetet nem fogok blog formájában publikálni. Ennek több oka is van. Elsősorban az, hogy bár rengeteg jó ötletem van, de mindazt egy nagy egészbe gyúrni, ez meghaladja a tudásomat. Még. Helyette inkább rövid elbeszéléseket írok, melyek maximum 10 perc alatt elolvashatóak, így az olvasót sem fárasztja ki, és nekem is jobb, gyakorlásként. Kb. minden második-negyedik hétben (tisztán az előbbit nem merem ígérni) szeretnék valamit megjeleníteni itt, lehetőleg mindig más témával, műfajjal, karakterekkel, sztorikkal stb., ugyanis a változatosság nekem és az olvasónak is jobb. (Gyakorlás, ugye.) Éppen ezért, ha valami különleges kérésetek van ilyen téren (téma, műfaj stb.), írjátok le hozzászólásban, és ha valamelyiket érdekesnek találom, kiválasztok egyet és megpróbálok belőle valami fantasy-set (vagy ha úgy nem megy, vagy nem passzolna, valami anélkülit) kihozni.
Számomra ez a sztori is új, hiszen E/3-ban szoktam írni normál esetben, de a már taglalt dolgok miatt most máshogy, E/1-ben írtam meg. (Címet ezen okokból kifolyólag nem szoktam adni, úgy érzem, hogy egy cím beskatulyázná az írást valahogy.)

A történetről:
A jelenet egy hete, szakdolgozatírás közben játszódott le a fejemben a másodperc egy rövid erejéig. Legépeltem "gyorsan" (két óra volt minimum), majd most leültem javítgatni. Ez is volt egy-két óra. Szóval lehetnek benne oda nem figyelésből eredt hibák, ezekért bocsánat. Ja igen, és akiben van spiritusz, az akár ki is fejtheti gondolatait az írásról. Én abszolút üresen álltan neki legépelni, a vége felé azonban pár elméletem volt róla, mi is ez, majd a legvégén már csak az egyik passzolt hozzá. Hangsúlyozom, nincs olyan, hogy jó vagy rossz válasz. Te mit látsz benne?

*********************************************************************************************************

Nem mertem felnyitni a szemem.
Négykézláb térdeltem, mozdulatlanul. Tenyerem hűvös és sima földre tapadt. Hirtelen hányingerem támadt. Ajkaimat szorosan összezártam és megpróbáltam másra koncentrálni. Döbbenten vettem észre, hogy lélegzem. Visszatartottam a levegőt, és lassan kifújtam.
- Jól vagy? – kérdezte egy aggódó hang.
Egyszer mindenen túl kell esni. Kinyitottam a szemem és lassan felálltam.
Gavdor engem nézett. A férfi halvány szeme aggódóan csillogott. Bólintottam felé, amitől elmosolyodott.
- Tényleg megcsináltad – mondtam. A megjegyzésemre a már jól ismert széles vigyort kaptam.
- Kételkedtél bennem?
- Biztos voltam, hogy megint az egyik nagyszerű tréfádat fogom elszenvedni. Bár, most hogy jobban körbenézek, azt hiszem, mégis ez történt.
Egy fekete, halott világ közepén álltam. A föld olyan sötét volt, mintha kormot terítettek volna szét rajta. Pár kíváncsi fűcsomó ki-kikandikált a talajból – azt az érzést keltették bennem, hogy ez a kíváncsiság lett a végük. Tőlünk nem messze – nagy meglepetésemre – egy fa állt. Öregnek és megviseltnek tűnt, levelei száradtak voltak. A látványt csak tetézte, hogy úgy nézett ki, mint ami szénné égett, azonban valami ismeretlen erő egy bizarr megfontolásból nem engedné szétesni. Egy porcikám sem kívánt közelebb menni hozzá. Felnéztem. Az ég haloványszürke volt, helyenként világos repedésekkel, ahonnan épp elég fény áradt be, hogy megfelelően lássak.
Fogalmam nem volt, mit keresek itt. Gavdor mellém lépett.
- Nos, nem a legvidámabb hely, azt elismerem. – Felhorkantottam.
- Figyelj, ha legközelebb kettesben akarsz maradni velem, ahhoz nem kell átugrani egy másik világba. Ha pedig mégis nélkülözhetetlennek tartod, kérlek, válassz egy olyan helyet, ami… nos, ahol több a szín. Tudod, zöld fű, kék ég. Szóval egy normális helyet, ahol van élet.
Erre átölelt. - Ne aggódj, rögtön megtudod, miért vagy itt. – Hosszú ujját a távolba szegezte. – Látod?
Összpontosítottam, de az általános sötétségen kívül semmit nem fedeztem fel elsőre. Egy pillanat múlva mintha mozgást láttam volna. Kisvártatva egy fekete alak tűnt fel a láthatáron. Egyre közelebb és közelebb ért.
- Ez… micsoda? – kérdeztem. A mágus nem felelt, csak mosolygott.
Ez lehetetlen, gondoltam. Kizárt, hogy itt bármi is éljen. Felmerült bennem, hogy egy holtat bámulok. Nem hittem a babonákban, de itt és most nem mertem volna megesküdni rá, hogy nem az jön felénk.
A lény végül elért minket és megállt. Egy emberformájú árnyék volt, kézhez és lábhoz hasonló nyúlvánnyal, azonban a teste nem volt szilárd – a körvonalai furcsa módon elmosódtak. Gavdor törte meg a csendet:
- Mit szólsz hozzá?
- Ez… - ismételtem magamat. Féltem az árnyéktól, de Gavdor nyugodtnak tűnt.
- Nem… nem bánt? – bukott ki belőlem. Nevetést és egy csókot kaptam válaszul.
- Dehogy. Miért bántana? Látod, milyen nyugodtan néz bennünket.
Kezdtem összezavarodni, ugyanis a lénynek egyáltalán nem volt arca. A fejének elülső része lapos volt, szemnek, orrnak, semmilyen vonásnak még nyomát sem találtam.
Gavdor észrevehette bizonytalanságomat, ugyanis szelíden noszogatott, hogy járjam körbe az alakot. Óvatos, lassú léptekkel megtettem, de hátulról pontosan ugyanúgy nézett ki, mint elölről, így nem voltam előrébb.
- Ugye, hogy mennyire hasonlít? Persze az igazi szebb, de akkor is lenyűgöző a hasonlóság – mondta mosolyogva.
Ekkor már egy kis düh is munkálkodott bennem, de elnyomtam. Nem értettem, mit akar a mágus, és azt sem, hogy mit keresek én itt. Ha ez tényleg valami ostoba vicc lesz, itt helyben megfojtom.
- Kire hasonlít?
Hangos nevetés volt a válasza, még a könnye is kicsordult.
- Ez jó volt!
- Nem vicceltem. Komolyan kérdezem, mi ez az izé? Kit látsz te benne? – kérdeztem, most már némi dühvel a hangomban.
Láttam rajta, hogy hisz nekem. A vidám arc eltűnt.
- Te… te nem látod?
- Kicsodát? Itt van ez az éjfekete valami, de ez nem ember! Még arca sincs neki!
A férfi megdöbbent, arcát elöntötte a szomorúság. Szemében fájdalmat láttam tükröződni.
- Mondd, hogy csak egy gonosz tréfát űzöl velem – suttogta halkan.
A reakciója váratlanul ért. Megijedtem. Odasiettem elé, és tenyeremmel végigsimítottam az arcát.
- Tényleg nem látok semmit – válaszoltam lágy hangon.
Pár pillanat csend – sokkal többnek éreztem.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – dünnyögte magának, majd megfordult, és visszagyalogolt az átjáróhoz. Mielőtt átlépett volna rajta, még egyszer rám, majd a fekete árnyra szegezte a tekintetét. Utánasiettem, de még egyszer, utoljára, én is visszapillantottam az alakra.