Ostrit hamar magához tért, majd körbetekintett a teljes sötétségben. Észrevette, hogy megkötözték. Geraltot, bár közvetlenül mellette állt, nem látta. Amikor ráeszmélt, hol van, hosszú, borzalmas üvöltés hagyta el a torkát. 
– Hallgass! – szólt a vaják. – Még idő előtt magadhoz hívod. 
– Te átkozott gyilkos! Hol vagy? Oldozz el azonnal, te gazember! Ezért lógni fogsz, szukafattya! 
– Hallgass. 
Ostrit erősen zihált. 
– Itt hagysz, hogy felzabáljon? Megkötözve? – kérdezte halkabban, és alig suttogva káromkodott mellé. 
– Nem – szólt a vaják. – Elengedlek. De nem most. 
– Te csirkefogó! – sziszegte Ostrit. – Velem csalod elő a strigát? 
– Igen. 
Ostrit elhallgatott. Abbahagyta a hánykolódást, nyugodtan feküdt. 
– Vaják? 
– Igen? 
– Igaz, hogy meg akartam dönteni Foltest uralmát, és nem voltam egyedül. De csak én kívántam a halálát. Azt akartam, hogy kínok között haljon meg, hogy megbolonduljon, hogy elevenen megrohadjon. Tudod, miért?
Geralt hallgatott. 
– Szerettem Addát. A király húgát. A király szeretőjét. A király szajháját. Szerettem őt… Vaják, itt vagy? 
– Itt vagyok. 
– Tudom, mit gondolsz, de nem úgy volt. Hidd el, nem szórtam semmiféle átkot. Nem ismerek semmi varázslatot. Csak egyszer, dühömben azt mondtam… Egyetlenegyszer. Vaják? Hallasz? 
– Hallgatlak. 
– Az anyja, az öreg királynő. Biztosan ő volt! Nem bírta nézni, ahogy ő és Adda… Nem én voltam! Én csak egyszer, tudod, próbáltam meggyőzni, és Adda… Vaják! Elsötétült előttem a világ, és azt mondtam… Vaják? Én tettem? Én? 
– Már nincs jelentősége. 
– Vaják? Közel az éjfél? 
– Közel. 
– Engedj el hamarabb! Adj nekem több időt! 
– Nem. 
Ostrit nem hallotta a félretolt sírfedél csikorgását, de a vaják igen. Lehajolt, tőrével elvágta az országnagy kötelékeit. Ostrit nem várt semmi szóra, felugrott, és zsibbadt tagjaival ügyetlenül sántikálva nekiiramodott. Látása hozzászokott már annyira a sötétséghez, hogy észrevegye a főcsarnokból a kijárat felé vezető utat. 
Dörrenve felcsapódott a kripta lejáratát fedő kőlap. Geralt, aki elővigyázatosan a lépcsőkorlát mögé bújt, megpillantotta a striga torz alakját, amint könnyedén, fürgén és csalhatatlanul Ostrit csizmáinak távolodó dobogása nyomába eredt. Egyetlen apró hangot sem hallatott. 
Borzalmas, velőtrázó, tébolyult kiáltás hasított az éjbe, megrázva a vén falakat, és nem szűnt, hanem felharsanva és elhalkulva vibrált tovább. A vaják nem tudta pontosan megbecsülni a távolságot – túl éles hallása megtéveszthette –, de tudta, hogy a striga hamar utolérte Ostritot. Túl hamar. 
Belépett a csarnokba, és megállt a kripta bejáratánál. Ledobta köpönyegét. Vállát megmozgatva helyére igazította kardját. Kesztyűt húzott. Még maradt egy kevés ideje. Tudta, hogy a striga, ha jóllakott is a holdtölte után, nem hagyja ott egyhamar Ostrit hulláját. A szív és a máj értékes élelemtartalékot jelentenek a hosszú kényszerpihenő idejére. 
A vaják várt. Úgy számolta, hajnalhasadásig még nagyjából három óra maradt; a kakasszó csak megtévesztette volna. Ráadásul a környéken valószínűleg nem maradt egyetlen kakas sem. 
Meghallotta, ahogy a szörny lassan, a padlón csoszogva lépdel. Végül megpillantotta. 
A leírás találó volt. A rövid nyakon ülő, aránytalanul nagy fejet gubancos, szanaszét álló vöröses hajkorona keretezte. Szemei úgy világítottak a sötétségben, mint két karbunkulus. A striga, tekintetét Geraltra szegezve, mozdulatlanul állt. Hirtelen kitátotta a száját, mintha dicsekedni akart volna fehérlő, éles fogsorával, hogy aztán egy lecsapódó ládafedél hangjára emlékeztető csattanással összezárja állkapcsát. Aztán helyből, nekifutás nélkül, azonnal ugrott, véres karmait a vajáknak szegezve. 
Geralt félreugrott, villámgyorsan megfordult a tengelye körül. A striga súrolta, vele pördült, karmai a levegőbe hasítottak. De nem veszítette el az egyensúlyát, félfordulatból azonnal újra támadott, Geralt mellkasa előtt csattogtatva fogsorát. A rív az ellenkező irányba vetődött, háromszor is megváltoztatva süvítő piruettje irányát, amivel sikerült összezavarnia a strigát. Félreugorva erős, de nem végzetesnek szánt csapást mért a bestia halántékára az ezüsttüskékkel, amivel kesztyűje felszínét a bütyköknél kiverték. 
A striga borzalmasat üvöltött, zúgó visszhanggal töltve be az udvarházat. A földhöz vágódott, megmerevedett, és tompa, ellenséges, dühödt vonyításba kezdett. 
A vaják gúnyosan elmosolyodott. Ahogy számított rá, az első kísérlet jól sikerült. Az ezüst a strigával – ahogy a legtöbb átok által életre hívott szörnyeteggel – szemben halálosnak bizonyult. Volt hát remény: ha ez a bestia is olyan, mint a többi, akkor sikerülhet megtörni az átkot; de ha minden kötél szakad, az ezüstkard biztosíthatja az életben maradást. (...)

Néhány észrevétel:

Alapvetően nagyon tetszik, de a vajákos helyett használhatták volna a boszorkánymestert, ennek ellenére nagyon várom már, 4 éve várok rá, de úgytűnik megérte :). Amint kiolvasom várható róla egy vélemény nyílvánítás.