V616 Monocerotis, Mély Űr
Vorsay Orestardiz hajónaplójának bejegyzése
Részlet

...tizenhét hónapnyi utazás után megérkeztem a csillagnyelőhöz, amely a rendszerünkhöz legközelebb tátongó feketeség volt. Tudósaink évtizedeken keresztül lesték, kémlelték az ég boltozatának ezen titkokkal teli szegletét, hogy megfejtsék az árnyak közt uralkodó szörny karakterét, melyet e borzalmas éhségű entitás képviselt. A kandroszi anyabolygó Legfelsőbb Döntéshozó Tanácsa utasította a Kutatás és Felderítési osztályt a hatalmi hierarchiában, hogy tűzze ki célul annak megismerését, hogy miféle aggályokat vethet fel határtalan étvágyú szomszédunk egyre fenyegetőbb jelenléte.

Az én feladatom az volt, hogy elvégezzem a teljesíthetetlent és lelessek a monstrum gyomrába a proximovizorommal, amit tudósaink oly találékony leleményességgel megalkottak a virtuális részecskéikből.

Ez a készülék oly különös elven működött, hogy hasonlót sem láttam korábban. A berendezés magja nem volt része a fizikai univerzumnak, hanem a létezés peremén táncolt az álmok világa, a gépi valóság és a mi létsíkunk között.

Tán gyermekként te is álmodtál már arról, minő csoda lenne álmodban töltött perceid alatt forgatott kincseid csendben kicsempészni az éber tested markába, hogy mikor a szemed kinyitod, áhított csecsebecséd megmentsd az örök feledéstől. A proximovizor efféle reményeket ígért. Nevét, melyet közellátásra fordíthatnék neked, annak az ideának reményében kapta, hogy mikor felhasználjuk majd, egészen a világmindenség szövetének szálaiig bepillantást enged és megengedi a használójának, hogy az itt szerzett adatok birtokában visszatérhessen az anyagi világba.

Az fekete-lyukhoz érve, az eseményhorizont peremén, a legalacsonyabb stabil pályán, amelyre hajóm képes volt, az idő kíméletlen gyilkosával versenyre kelve, kapkodó mozdulatokkal beindítottam hát a berendezést, és hajóm fedélzetén elmorzsolt pillanatokat napokként megélő otthoniakra gondoltam, és a második percet eltöltve remegő ajkakkal számoltam szeretteim múló életének hajthatatlan szertefoszlását az anyabolygóm felszínén.

A berendezés magjához létrejött a kapcsolat. A végtelen tükörbe tekintve az előttem látott folyosóként ismétlődő képek összeestek és eggyé olvadtak. Megláttam magam, ahogy megérintem a velem szemben álló önmagam felém nyúló kezét és e pillanatban a tudatom lényege, Én, a berendezésben találtam magam.

A világ amelyben találtam magam valóság volt. Valóságos valóság. A realitásunk törvényinek szigora továbbra is oly könyörtelen volt, mint odaát, de a hatásuk alattam húzódott. A leghelyesebben úgy illusztrálhatnám, mint mikor a személy, aki egész életét a labirintusban töltötte, hirtelen fölébe kerekedne egy létrán át, továbbra is látva az útvesztő falait és csapdáit, de mégis felettük állva.

Eképpen, függetlenül a korábbi korlátoktól, könnyedén átléptem a járművem falait és kiúsztam az űr mélységes fekete bársonyszövetének határtalan pusztaságába. A szingularitás igen közel volt, így hamarosan megérkeztem oda, ahol még soha korábban nem jártak előttem és visszatekintettem a hajómra, amelynek már nyoma sem volt többé. A fekete lyuk körül keringő szerencsétlen csillag mozgását figyeltem, amely az eseményhorizont felé történő közeledtemmel arányos módon növekedett fényességében és sebességében a pályáján egészen addig, míg egy ponton roppant gyorsaságú mozgása egy vastag fénycsíkká olvadt előttem és míg fénye végleg el nem oszlott a semmiben.

Ekkor láttam csak meg a mögötte elterülő gyémánttakarót, mely az univerzum örökké változatlan csillagos hátterét adta oly sokáig, és amely nem állt többé, hanem sebesen táncolt mind tündöklőbben és mozgással teltebben a szemem előtt. A megannyi parányi fénypont a távolban mind helyet változtatott, egyre ragyogóbban és élettel teltebben és felfedte számomra a galaxis térbeli jellegét. Mondanom sem kell, a látvány magával ragadó és megható volt, melyet élő szemek soha korábban nem láthattak.

Az anyagi világ évmilliói peregtek le előttem, ahogyan elértem az anomália szélét. A tündöklés elcsendesedett. A mozgás összemosta a pontokat egy fényes köddé, amely fehérlett, majd aranylott, majd vöröslött, mígnem örök és mély feketeségbe burkolózott.

Egyedül voltam.

Olyan mélységes magány volt ez, amelyet senki a történelemben nem tapasztalhatott meg. Én voltam ugyanis az egyetlen túlélő az egész anyagi univerzumban. Az egyetlen lény, amely a létezés és a halál peremén menedéket lelve átvészelte a világok összes korát és eseményét, minden pillanatát, örömét és bánatát az időbe fagyva, a semmiség szívében.

Egy könny jelent meg a szemem sarkában, az utolsó csepp, amely folyékony volt még a magára hagyott világban. Ekkor megfordultam, hogy lássam amiért jöttem.

Tekintetem a fekete-lyuk felé fordítottam, amely már nem volt fekete többé. Az apró fényt hordozó részecskék mozgása ismét elegendő volt ahhoz, hogy felfogható legyen az eseményhorizont széléről. Megértettem hát mi történt, és hogy milyen mélységbe nézek.

Ahogy bámultam az előttem kéken tündöklő napmagot, amely egyre igyekvőbben roskadt össze a szemem előtt és amely halovány, távoli forróságot és pusztítóan erős sugárzást ontott magából, felfogtam, hogy ami a csillagnyelőt alkotja ugyanúgy az idő végtelenségének csapdájában rekedt, mint én. Soha nem volt itt lyuk. 

Amióta pusztulása elkezdődött mindig is ugyanannyi fény és részeske távozott, mint korábban, mikor a csillag még része volt a mi időnknek, azonban külső héjának hirtelen és vehemensen gyorsuló összeesése olyan mértékben megközelítette a fény sebességét, hogy a tömegvonzása visszafordíthatatanul megzavarta az idő múlását a közelében. Ettől az összeeső csillag a külső szemlélő számára megfagyott az időben, soha meg nem moccanva, soha fényt nem szórva. Egyetlen jellemzőjét nem fogta csak meg az idő, mégpedig erős tömegvonzását.

Az eseményhorizonton belül a helyzet fordított képet festett. Míg számomra percek teltek csupán el, az univerzum körülöttem kilehelte a lelkét. Ameddig előttem haláltusáját vívó csillag magja semmivé esett össze egy szempillantás alatt a saját időmben, addig a világunk környező része szertefoszlott odakinn. Ahogy figyeltem egyetlen még létező társam pusztulását, vonalának határozatlanságát, mint a tűz lobogásának fényében táncoló árnyakat, rájöttem, hogy minden egyszerre és együtt kezdődött és ér véget. 

A világegyetem törvényei úgy lettek megkomponálva, hogy megvárja a halott csillagot, hogy utolsó szikrája kihunyjon.

Sötétség lett körülöttem. A semmi közepén lebegtem. A szemem végső lehunyására készültem mélyen gyökeredző bánatomban, hiszen mindenki akit valaha ismertem, minden amit valaha ismertem az elmúlt néhány másodperc során megszűnt létezni odakint. Mikor egyszeriben megértettem a legnagyobb titkot és elhagytam szomorúságom láncait.

Rájöttem, hogy én soha nem voltam egyedül.

Az ürességet néztem, és figyeltem, ahogy a tudatom fénye teremteni kezd a semmi közepén, felismertem, hogy ki vagyok Én. Alakok és formák jöttek létre a szemem előtt. Fények gyúltak, szikrák pattantak és színek jelentek meg. Fehér fény ragyogott fel, ahogy az univerzumszerte bolyongó társaim mind alkotni kezdték az Új Világot, együtt Velem.

Az élet soha nem tűnt el, csak az élettelen. Hiszen az Élet teremtette, az Élet pedig halhatatlan.

Tudom, hiszen láttam. Már emlékszem. Ugyanígy kezdődött legutóbb is.

Megfordultam, ahogy az univerzum újraépült körülöttem, megérintettem a felém nyúló kezet és kiléptem a tükörgépből, leültem az űrhajóm kapitányi székében és haza indultam a családomhoz. Megvoltak az adataim, és a kulcsadataim. Köztük a legfontosabb tudással, amit valaha is kaphattam.

Még ha a világ néha fájdalmas és végesnek tűnő is. Az élet örök és elpusztíthatatlan. Nem vagy halandó. Szabad lehetsz.

Elköszöntem a távozó csillagtól és elindultam...