A dolog úgy fest, hogy nagyon régóta vártam már erre a játékra. A Call of Duty hamar kiábrándított, a Battlefield-be beleszerettem ugyan, de valami abból is hiányzott. Úgy döntöttünk hát öcsémmel, megnézzük, hátha a Ghost Recon multijában van, ami eddig hiányzott az akciójátékokból: taktika, csapatfegyelem, kihívás, valósághű érzés. Mikor előrendeltük, sejtettük, hogy jó helyen keresgélünk, és mivel kiváló helyről rendeltünk (*köhh*extrémkonzol*köhh*), már tegnap volt alkalmunk megállapítani, mennyiben hozta a GR:FS azt, amit vártunk tőle.

A hálózsák méretű borítékot hamar ízekre szedtük öcsémmel, miközben huszonéves, felnőtt férfi mivoltunk ellenére úgy visongattunk örömünkben, mint két tinédzser ribanc a My Super Sweet 16-ből. A légbubis boríték romjai alól aztán hamar előkerült a két, olyannyira várt doboz, a hozzájuk tartozó egy-egy poszterrel és pólóval.

Azt azért szeretném megjegyezni (remélem, figyelsz Obi), hogy nem mindenkinek sikerült a megfelelő méretű pólót kiküldeni, így például nekem egy L-es méretű jutott – hát hadd ne mondjam, úgy néztem ki benne a száznyolcvankét centimmel és száztíz kilómmal, mint egy Michelin-figura. Mindegy, húgomnak most van egy fain pólója. Ja igen, a poszter, nos egyetlen problémám van vele: mindkét oldala veszett jól néz ki szerintem (oké, nyilván mindkét oldalon az amerikai szupaszoldszerek pózerkednek a fancy fegyvereikkel, de amúgy jó), kemény papírra van nyomva, úgyhogy ráadásul időtálló is.

A játék telepítése után rögtön bepötyögtem az online pass-omat, majd letöltöttem az előrendelői ajándékokat és a Signature Edition ajándékait, amikből akadt bőséggel: két egyedi fegyver festés, két exkluzív (legalábbis egyelőre) csúzli, negyvennyolc skin a sapikra, egy exkluzív guerilla-mód pálya, valamint az előrendelői ajándékhoz járt még ezeken kívül két új fegyver. Mit mondjak, rendesen elláttak minden földi jóval, ráadásul a fegyverek kiválóan vannak kiegyensúlyozva: mondhatjuk, hogy nem vertikális, hanem horizontális fejlesztéseket kaptunk, azaz az exkluzív fegyverek nem jobbak, csak mások (azaz bizonyos statjaik jobbak, mint a gyári fegyóké, de mások bizony rosszabbak).

Apropó fegyverek, természetesen azzal kezdtem, hogy megnéztem, mégis mit lehet rajtuk bütykölni. Nyilván első szinten semmit, viszont ismét lenyűgözött, milyen részletességgel lehet a csúzlikat macerálni: a puskatustól kezdve a célgömbön, a gázelvezető rendszeren, a csőszájon, és a táron át az elsütőszerkezetig szinte teljesen testre szabhatjuk gyilokszerszámainkat (később, mire teljesen a szám ízéhez alakítottam a puskámat, úgy nézett ki, mintha Optimus Prime és egy Kalasnyikov szerelemgyereke lenne).

A játékban egyébként három játszható karakterosztály van, a lövész (rifleman), a felderítő (scout), valamint a mérnök (engineer), ezek mindegyike más-más játékszerekkel indulhat csatába, így például a lövész kizárólagos használati jogot élvez a géppuskákra, a felderítő a mesterlövész puskákra és az álcázóberendezésre, a mérnök pedig a felderítő drone-ra. Többek között. A fent említett három osztályon kívül pedig még feloldhatunk kettőt, ezekről sajnos még nem tudom, hogy pontosan mi célt szolgálnak.

No, miután végeztünk a fegyverek szétszedésével való perverzkedéssel (és tudomásul vettük, hogy bizony semmi lényegeset nem tudunk még babrálni), megcéloztuk a harcmezőt, azon belül is egyelőre a guerilla és a conflict játékmódokat.

Az igazság az, hogy nekem az ilyen „horde-mode”-ok nem, vagy csak nagyon, nagyon-nagyon ritkán jönnek be (egyelőre egy ilyen játék van, ahol ez tetszett, a Mass Effect 3). A Ghost Recon: Future Soldier sajnos nem került be mellé a guerilla móddal. Igazából már a Live! party-ban is csak annyit mondtam a srácoknak, hogy én nem azért vettem meg a játékot, hogy utána egy 12 négyzetméteres putriból lövöldözzek kifelé, de azért megpróbálom objektívan értékelni a dolgot.

Tehát a guerilla multiplayer mód a Future Soldier saját kis horda módja. A négy játékosnak a támadók nem kevesebb, mint ötven (igen, ÖTVEN, 50, fünfzig, fifty, cinquante) hullámát kell túlélnie. Az első hét-nyolc valami nevetségesen könnyű, egy két mucsácsó mászkál csak a pályán, úgyhogy itt még igazából azon megy a verseny, hogy ki tud egyáltalán pontot szerezni a ghost-ok közül.

Hogy érdekesebb legyen a játék, a két hullám közti „félidőkben” kapunk némi meglepetést. A bázis ledob nekünk egy kevés utánpótlást, lőszert, fegyvereket, ráadásul ha ügyesek vagyunk, más jellegű támogatást is kaphatunk (légicsapás, légi úton telepíthető automata nehézgéppuska, stb.). A tíz-tizenkettedik hullámtól pedig garantáltan szükségünk is lesz ezekre, mert amikor az első könnyűharckocsikat is beveti az ellenség a felkoncolásunkra, akkor ott bizony hamar csúnyába fordulhat minden.

Horda módnak nagyszerű a dolog, az gondolom, látható, szóval lehet, hogy nálam van valami rosszul bekötve – de én egyszerűen az ilyesmit nem élvezem. Hiába van megspékelve még olyan apróságokkal a játék, hogy néha át kell manőverezni egyik putr... őőő... „főhadiszállásból” a másikba, nekem egyszerűen hiányzott ebből a játékmódból valami, de öcsém és két bűntársunk például nagyon élvezték. Amit viszont fel tudok állítani egyértelmű negatívumként: a horda módban nem a multiplayer-es karaktereinkkel kell nyomulni, hanem az egyjátékos módban látott, egy személyben minden skillt birtokló ghost-okkal, tehát karaktert fejleszteni nem lehet így.

Annál inkább lehet viszont a conflict módban. Ebben a játékmódban a Bodark és Ghost csapatok ugranak egymásnak az egyik pályán a tíz közül. A játékmód valami olyasmi, mintha a Mass Effect 3 multiját egy team deathmatch-be oltanánk bele: a két csapat egymás ellen küzd, miközben a térképen újabb és újabb teljesítendő feladatcélok jelennek meg. Márpedig, amelyik csapat győzni akar, az ezekre játszik: egyetlen ilyen kitűzött cél teljesítése száz pontot fial a csapatnak, szóval a győzelemhez elengedhetetlen a teljesítésük.

A feladatok egyébként két csoportra oszthatók: támadás és védekezés. Adott időközönként a térkép egy-egy pontján megjelenik egy feladat, amit az egyik csapatnak el kell foglalnia, a másiknak pedig meg kell védenie. Mi a trükk? A trükk, hogy időre megy, általában két és fél perc van egy feladatot teljesíteni, az időlimit pedig egy igazán különleges csavart ad a játéknak.

A játékmenet ugyanis valóban sokkal taktikusabb, mint a mostanában népszerű, „futok-lövök-futok-lövök” címek esetében. A fedezékből való harc az egész játék alapja: hogy érezhető legyen, mennyire fontos, majdnem kétszer annyi tapasztalati pont jár akkor, ha egy ellenfelet fedezékből kihajolva lövünk le, mint akkor, ha csak amúgy a nyílt terepen futásból (sőt, ha még lövészek is vagyunk és géppuskával megyünk, elképzelhető, hogy a lefogótűz biztosításáért is kapunk extra pontot, szóval két-háromszáz tapaszpont is becsoroghat egyetlen killből).

Éppen ezért hasznos és általános a fedezéktől-fedezékig való közlekedés, amit a játék elég simán old meg, a kezelés meglehetősen jól kézre állt (nekem), egy-két kivételtől eltekintve, amik viszont kifejezetten bosszantóak voltak. Ilyen volt, amikor egyszerűen úgy kellett egy konténer másik oldalára átimádkozni a karakteremet, hogy meg ne haljak a bejövő géppuskatűzben, illetve, mikor fedezékben állok, az ellenfél meg simán csak odarohan hozzám, és egyetlen közelharci támadással lemészárol, mert képtelen voltam normálisan követni a célkereszttel, miután közvetlen mellém ért.

Ettől eltekintve a játék mindent hoz, amit vártam tőle. A siker érdekében például elengedhetetlen a csapatszintű kommunikáció, és hogy hasznos információkat kommunikáljunk. Szükség van taktikára, ésszerű gondolkodásra, előrelátásra, a szerepek felosztására egymás között, valamint egyéni áldozathozatalra.

Persze ezalatt nem azt értem, hogy sátáni rituálé közepette kell kecskét ölni, csak egyszerű apróságokat. Egy személyes példán keresztül szemléltetném a dolgot! A minap bebiztosítottunk egy pontot, amit védenünk kellett. A pontot az ellenfél két úton közelíthette meg, jobbról és balról, egyszerű volt tehát a helyzet, mint a fakazal: a csapat egyik fele balról fedezte a helyet, a másik fele meg jobbról. Jött is az első hullám, de fennakadtak „kiccsaládunkon” a jobb oldalon.

No, ezt látva viszont az összes ember a bal oldalról szépen átkocogott hozzánk, mert nem akart kimaradni a FREGGELÉSBŐL, meg nehogy már nekünk jusson az összes élvezet, ez pedig egy rettentően idióta döntés volt, mert igaz, hogy valóban csak két darab ellenséges játékos érkezett balról, viszont ők pont a – fedezet nélkül maradt – hátunkba érkeztek meg; az eredményt gondolom, nem kell ecsetelnem (vérfürdő indahause).

Erre gondoltam egyéni áldozatvállalás alatt: sokszor van úgy, hogy az embernek be kell vállalnia, hogy hátul marad, fedezi a csapattársait, már csak azért is, mert a pálya design szinte minden esetben lehetővé teszi, hogy az ellenfél teljesen váratlanul felbukkanjon a csapat hátában vagy oldalában, szóval nagyon taktikusan kell dolgozni. Márpedig egyelőre úgy tűnik, hogy ez a játék kvintesszenciája és Achilles-sarka egyaránt. Ki is fejteném, miért.

Amikor négyen-öten játszunk egy partyban, akkor fergeteges élmény a játék, rengeteget lehet taktikázni. A probléma akkor kezdődik, amikor például ketten játszunk egy cimborámmal, véletlenszerűen összeválogatott jómadarak között.

Úgy ugyanis egyszerűen képtelenség nyerni, ha mindenki csak menni akar előre, mint a gőzhenger, vagy épp ellenkezőleg, mindenki csak hátul akar ülni és a mérnök felderítő röpcsijével „spot-olni” (amikor bejelöli nekünk a kedves mérnök úr az ellenséget, így mi már messziről látjuk őket, illetve ha lelövünk egy ilyen jómadarat, a mérnök rettenetes mennyiségű tapasztalati pontot kap).

Nem lehet úgy nyerni, ha folyamatosan azért kell a kis térképet sasolni, hogy az ember ellenőrizze, minden oldalról rendesen biztosítva van-e egy terület. Nem lehet úgy nyerni, ha nem lehet 100%-os biztonsággal olyan egyszerű dolgokat rábízni a csapattársakra, minthogy figyeljenek egy üres utcát – amiről tudvalévő, hogy bár az adott pillanatban üres, de bármikor megjelenhet rajta egy taktikusabban gondolkodó ellenfél, hogy az egész szakasz hátába kerüljön.

Félreértések elkerülése végett nem vagyok magam sem elsőosztályú játékos, sőt, egyáltalán nem vagyok „prő”: valahol a középmezőny alján kucorgok általában, de pont ez az, ami miatt tudom, hogy mikor vagyok rossz csapatban. Ha például én a saját kis tudásommal a csapatomban az első vagyok, ott valami már régen rossz. Márpedig egy ilyen játékban, ahol a csapatmunka a minden, egy rossz csapat hamar gallyra vághatja az élményt.

Éppen ezért aki úgy érzi, képes visszavenni az egyéni akciózásból, képes csapatjátékosként feláldozni a saját érdekeit, az imádni fogja a játékot. A többiek viszont nem csak hogy gyűlölni fogják, hanem a többi játékos játékélményét is tönkre fogják tenni. Elég kemény dolog ez, de valahogy ez adja az ízét ennek a játéknak.

Bár sosem voltam katona, valahogy szinte érezni a háborús atmoszférát. Az ember nagyon meggondolja, hogyan és merre mozogjon, hiszen, ha csak egyszer fedezék nélkül nyitnak ránk tüzet, jó eséllyel harapunk a fűbe.

Ráadásul, függetlenül a csapat- és célorientált játékmenettől ott van még maga a tálalás. Nos, a single player-re még nem kerítettem sort, de a multiban nagyon sokat ad hozzá a játék légköréhez a megvalósítás.

Érződik, hogy a katonáknak bizony súlya van, nem pedig műanyag Action Man figurák. Minden fedezéken való átugrásnál, minden közelharci „toszásnál”, minden, magas helyről való leugrásnál érzi az ember, hogy ez bizony egy kilencven kilós férfi, tizenöt-húsz kiló felszereléssel, a homokviharos pályán pedig már-már érezni, ahogy szinte a bőrünk alá is befújja az apró homokszemeket a szél. A karkteranimáció, a fegyverek viselkedése és a fizika mind a helyén van véleményem szerint.

Egy szó, mint száz: az egész hozza, amit vártam tőle, és amit már jó előre megjósoltam. Igazi, „közeljövős-háborús” atmoszféra lengi be a játékot, taktikus játékmenettel, kőkemény, csapat- és célközpontú játékkal. Minden apró hiba százszorosan torolja meg magát, minden kihagyott, nem teljesített parancs egy lépés a biztos vereség felé, és tapintható ahogy egy-egy teljesített vagy elhibázott feladat után a csapat morálja hullámzik. Néha pedig az ember azon kapja magát, hogy a szíve kiugrik a helyéből úgy kalapál az adrenalin miatt.

Egy szó, mint száz, hölgyeim és uraim, ez nem egy megszokott reflex-shooter. Nem Call of Duty, nem Battlefield, nem Max Payne. Teljesítendő feladatok vannak, parancsok vannak, csapatmunka, taktika és stratégia van – kegyelem nincs.

Üdv a háborúban.