Az őrök szorosan kikötötték a vándort a cellájában úgy, hogy mozdulni sem bírt. A korbácsoló legördítette kilenc ágú fenyítőeszközét, amelynek csípős végei a földhöz csapódtak. Szadista mosoly ült a férfi száján, amikor ujjai erősen ráfonódtak a korbácsra, majd tiszta erejéből lesújtott a fogolyra. Az első csapás a csontjáig hatolt, a hús szétnyílt a vándor hátán. Vér csordogált a sebekből, a szeme pedig könnybe lábadt. A korbácsoló mindig olyan helyzetet vett fel, amivel fokozni tudta a csapások erejét. Tartja magát az a hiedelem, hogy az ember egy idő után már nem érzi a fájdalmat, a vándort látva úgy tűnt, ez nem igaz: mind a százat végigszenvedte, de egy hang sem hagyta el a száját. Fogait összeszorította, homloka verejtékezett, és csak bánatos szemei árulkodtak az elszenvedett fájdalom mértékéről.
Mikor azt gondolta, véget ér a kín, akkor következett csak az igazi pokol. Az egyik őrszem egy gőzölgő vödörrel tért vissza. A vándornak elszorult a torka a látványtól, tudta, mi következik. Tudta, de nem tehetett semmit. A férfi gondolkodás nélkül ráöntötte a vödörnyi forróvizet, hogy így fokozza sebei égető fájdalmát. A fogoly már alig volt eszméleténél az elszenvedett kínoktól, de még mindig kitartott és pislákolt benne az élet. Tudta, hogy az ő szenvedése csak a gyarló emberek lelkét táplálja.
Zachariás megláncolva, lehajtott fejjel feküdt cellája sarkában, száz sebből vérzett. Erős férfi, nem ez az első pofon az életében. Nem ők az elsők, akik próbálják őt megtörni, de egy kis kétely azért felmerült benne. A remény, hogy egyszer újra szabadon fog járni, halványan és erőtlenül pislákolt elméjében.