Míg az emberiség azon filózik van-e élet a halál után, én inkább azt kérdezem, van-e értelme a halál utáni életnek? Számtalan vallás foglalkozik a túlvilági léttel, és szinte mindnél az a prédikáció lényege, hogy bezony odaát is van wattafakka. Nem akarok belemenni a részletekbe, hogy egyeseknél a paradicsom mit is jelent. Van akinél 40 szűz, van akinél sima találkozás Istennel, mások számára pedig csak egy gyümölcsről van szó. A lényeg viszont szinte minden esetben ugyanaz: meggyőzni magunkat, hogy a Földön való élet csupán egy rövid kitérő, és az igazi afterparty elhalálozásunk után kezdődik majd el. Lehetséges? Mivel nincs rá bizonyíték, de ellene sem, ezért valóban elmerülhetünk fantáziavilágunk akár legmélyebb bugyraiban is! Ám ki kell ábrándítsalak titeket, mivel akár van valami a másik oldalon, akár nincs, az értelem ugyanaz: semmi.

 Jogosan lehet nekem szegezni a kérdést, hogy miért vélekedem így. Lehet, hogy ezt a hipotézist már mások is megközelítették abból a szempontból, amelyből én, de így vagy úgy, nézzük miről lököm itt a rizsát! Ha kerekítünk, akkor mindössze két lehetséges varáció jöhet szóba: vagy van élet a halál után, vagy nincs. Ha utóbbira szavazunk, íjesztő lehet eljátszadozni a gondolattal, miszerint halálunk után megszűnünk létezni, és tudatunk, a mi énünk, semmisé válik. Mintha sohasem léteztünk volna. Többé nem fogunk elgondolkodni dolgokon, nem fogjuk látni a naplementét, vagy az ablaküvegen végigfolyó esőcseppeket. Többé nem kelünk fel, vagy fekszünk le. Többé… nem leszünk. Teljesen mindegy meddig fognak ránk emlékezni, és hányszor látogatják meg a sírunkat, mivel mi már nem leszünk, így számunkra ez egy lényegtelen faktorrá válik. Már most is az, csak még nem tudjuk, mert azok a bizonyos gondolatok még itt motoszkálnak a fejünkben. Én tragédiaként tekintek erre a variációra, és számomra kétségbeejtő a létem nagy finitója. A happy end sem megoldás. Ne legyen semmilyen end. Csakhogy sajnos lesz. Egy szép napon, előbb vagy utóbb, lekapcsolják a villanyt. Sötét és szomorú tény.

 Most pedig vegyük górcső alá az élet végének napos oldalát! Azt a halálutánt, amit, mint már említettem, én csak úgy hívok: afterparty. Tételezzük fel, hogy van odaát, és miután fűbe harapunk, egy új, jobb élet vár ránk. Az most teljesen lényegtelen, hogy hol és meddig. Legyen a jól megszokott mennyország a téma. Nagyon sokan úgy vélik, hogy a kulcsbeadás után egy sokkal jobb helyre kerülnek, mint szerény kis bolygónk. Egy olyanra, ahol nincs erőszak meg hasonlók. Ahol a szeretet áradata áraszt el mindent és mindenkit, és emiatt akkora a béke, hogy füvescigi nélkül is lehet egész álló nap vigyorogni. Érdekes, hogy ennek ellenére ezek az emberek mégis bevannak tojva a talpuk feldobásától. Szóval majd ott talizunk elhunyt rokonainkkal, elődeinkkel, stb. Én már a Földön sem bírom azt a pár rokont aki van, úgyhogy ha ez igaz, számomra az inkább a pokol lesz. Mellesleg van aki pokolra jut, ahol nem a szeretet vár rá, hanem a végtelen kínlódás. Ez pedig akkor a mazochisták számára maga a mennyország. Ezeken kívül is akad még jónéhány logikai baki, de ez a cikk nem erről szól.

 Sokkal inkább arról, és ezen most gondolkogjunk el, ha van is élet a halál után, fizikai testünk biztosan nem jön velünk, helyette itt fog megrohadni, ezen a szűk bolygón. Vele együtt pedig magától értetődően az agyunk is, vagyis testünk azon része, ahol minden memóriánk tárolva van. Ezek a memóriák és a velejáró gondolatok határozták meg személyiségünket, úgymond sajátos tudatunkat. Ezek nélkül nem létezünk. Nincs agy, nem vagy te sem. Tételezzük fel, hogy lelkünk a mennybe jut, de az emlékeink és tudatunk nélkül, csak egy lelketlen lélek lesz. Azok már nem mi leszünk, még ha valamikor más testet (lélekvándorlás) is öltünk. Magyarul, a mostani énünk teljesen megszűnik létezni, akár van afterparty, akár nincs! Úgyhogy barátocskám hiába reménykedsz, hogy milyen jó lesz majd odafönt, vagy odalent sütkérezni!

 Tudom, hogy a vallás azt diktálja, tudatunk a lelkünkkel együtt távozik majd, ahogyan azzal is érkezett. Ám a tudat nem érkezhetett a lélekkel, mert az életünk során alakult ki. ”Állítólag” a lélek mégis magával viszi az emlékeinket is, ami teljes mértékkel kizárt, hisz akkor a lélekre úgy tekinthetünk, mint egy adatátviteli eszközre. Ez a teória viszont kizárja a lélekvándorlásról szóló mítoszt, hisz az ember nem emlékszik ki volt előző életében. Hacsak nem az van, hogy odaát letöltik a lelkünkről az adatokat, majd egy újabb emberi testbe küldik immáron formatált állapotban. Érdekes elméletek ezek, de ez is legalább annyira téves, mint Trump hajának eredetisége. Erre pedig a legegyszerűbb válasz, hogy minden ”adat” az agyban van, aminek a bizonyítéka, hogy agyi trauma esetében gyakori a memória vesztés, akár örökre is! Plusz az öregeknél a… hogyishíjják… mmm… amikor nem emlékszel… ja az amnézia! Pedig mindkét esetben a lélek vígan ficánkol az élő testben. Úgyhogy ne támaszkodjunk erre a variációra sem, és próbáljunk megbékélni azzal, hogy mihelyst fűbe harapunk, nem leszünk többé se itt, se ott. Ezt a jelenséget leginkább a már említett formatáláshoz tudnám hasonlítani: ha egy vinyót véglegesen formatálsz, teljesen mindegy, hogy utána az eredeti számítógépben hagyod, vagy áthelyezed egy másikba, attól az csak egy üres tárhely lesz, és az újonnan ráírt adatok sem lesznek már ugyanazok. A halálunk barátaim, egy végső formatálás, és nem csak(!), mert az egész gép is megy a kukába úgy ahogy van. Esetleg… a felhőbe írt adatokban reménykedtek? ;)

 Vajon mit gondoltok Ti a témáról, ha így összevegyítjük a tudomány és a vallás oldalát? Válaszoljatok, különben megy a format és ígérem, hogy afterparty sem lesz!