Jó reggelt, jó kockulást!

 Bátorkodom elmesélni egy történetet, amely arról szól, miként lett egy mezei fickóból pék. Tudom, hogy így elsőre dögunalmasan hangzik, de aggyatok a történetnek egy esélyt, és meglátjátok, az is! Gondoltam hangulatkeltésnek bevágok valami ütős, kedvcsináló zenét! Végül lemondtam az ötletről. Azt hiszem bekezdésnek ennyi bőven elég. Kezdődjék hát a legenda!

 K. János egy hétköznapi ember szerepét töltötte be. Az életében sohasem történt semmilyen érdekes esemény, hacsak nem az, hogy hogyan lett belőle Pékmester! Bár röhejesnek hangzik, de eme szakma nem kis erőfeszítést ígényel. Akárcsak a programozásnak, ennek is megvan a maga sikerhez vezető labirintusa. Egy ember számára valamiben a maximumot elérni, az szinte (K. János szavaival élve) péktelenség. Ő mégis adott egy esélyt ennek a lehetőségnek! Vajon sikerült-e neki, és miként csöppent bele ebbe a hihetetlen sztoriba? Halljátok hát K. János balladáját! Vagyis történetét, csak balladaként jobban hangzott a szöveg.

 Már csecsemőkora óta szerette a kifliket, meg a rozskenyeret is, de akkor még nem sejtette, hogy a sors keze nyújtotta ki újjait szopogatni. Szüleinek semmi köze nem volt a pékséghez; anyja Majka-dajka, míg apja hullaszelidítő volt. K. János pedig világéletében atomfizikus szeretett volna lenni. Sajnos hamar rákellett jönnie, hogy ebben az ágazatban igen csekély az esélye, hisz még a szorzótáblát sem tudta megtanulni. Még az ABC is gondott okozot neki, folyton leragadt a ’P’ betűnél... milyen érdekes, hogy pont ennél, hisz a későbbiekben... tudjátok na! 8 éves kora óta ő járt le kenyérért, és egészen 7 évbe tellett, mire megvilágosodott. Ugyanis 15 éves korában sorsdöntő pillanat történt: az átlagos kenyér, amit általában venni szokott, szilárd felületű volt, és ő (nem tudom hogyan jutott eszébe) megkérdezte:

- Mégis honnan jött ez a gipsz?

 Az eladó elárulta a szállító nevét, aki épp a helyszínen volt. Az megadta a gyár címét, innen pedig nem nehéz kitalálni, hogy emberünk egyenest oda ment reklamálni, kezében a kőszilárd kenyérrel. A gyárba érve melósnak nézték, és beállították sütni. Hát ennyi, így lett K. Jánosból pék! Nem mindennapi eset, ugye?

 No azt még tegyük hozzá, hogy előtte 2 évet tanult asztalosnak. Egyszer jómagam is ellátogattam hozzá, hogy széket rendeljek. Helyben faragta meg a cuccot, de azt mondta ebből csakis asztal lesz, mert ő is asztalos. Hiába erősködtem, hogy márpedig nekem szék kell, nem tágított. Ekkor hirtelen rájött a ’’kábelfektetés’’, és a vécéldébe futott. Úgyhogy végülis széklet. Most látom csak mekkora hülye vagyok, hisz csak annyit mondtam hogyan lett hősünkből pék, de azt nem, hogyan pékmester!

  Kezdjük azzal, hogy bár az atomfizika nem volt az erőssége, a fantáziálásával sohasem volt gond. Pont így történtek az olyan dolgok, mint a saját gyártmányú produktumok. Persze ehhez a sütéshez is érteni kellett, neki pedig nem volt sütnivalója. Pontosabban azt sem tudta hogyan kell főtttojást készíteni, vagy egyáltalán vízet forralni. Elmondása szerint egyszer, amikor barátnője pirítóst kért reggelire, szorgalmasan kivasalta a kenyér mindkét oldalát. Na de már itt is látszott, hogy van fantáziája! Hiába a sütéshez való szakma teljes hiánya, János megtanulta hogyan kell bánni a kenyérsütéssel! Bár tojást most sem tud főzni, de olyan elképesztő péktermékeket tud csinálni, hogy megáll az ész!

 Egyik ilyen találmánya például a kis kockaalakú áfonyás sütik, 30-as csomagolásban. Az emberek vitték, mint a cukrot, és egy idő után keveselni is kezdték a 30 pékkockát, így Jánosnak immár 60 pékkockát kell csomagolnia. Ugyancsak említésre méltó a Házi Dióstekercs (HD), amelyet hogy stílusosan ropogós legyen, 720 °C-on kellett sütnie. Nemsokára itt is aprehendálni kezdtek a némberek, miszerint nem elég ropogós a tekercs. János kénytelen lett 1080 °C-on dolgozni, hogy kielégítse a vevők kérését. Nem volt könnyű feladat, gyakran megégette magát, és emiatt kénytelen volt csalni, ergo jónéhány ilyen tekercset továbbra is 720 °C-on heggeszteni.

 Még sok-sok hasonló alkotás került ki (és még ma is kerül ki) kezei közül! János ma 40 éves, és még nem állapodott meg, de már komoly kapcsolata van egy cukrász lánnyal. Nemsokára összeházasodnak, és közös bizniszbe vágják fejszéjüket: Pékcukrászdába. Már meg is van a szlogenjük:

’’ Míg a kiflit hosszan várja, egy jó kis fagyit nyaljon rája!’’

 Bár jómagam nem a cukrásznál szoktam fagyit venni, de jó tudni, hogy ők is gyártanak ilyet. K. János titokban továbbra is abban reménykedik, hogy egyszer atomfizikus lesz, s ezért szorgalmasan rója a témával kapcsolatos könyveket. A szorzótáblát már kivülről fújja, igaz a 7x7, meg 7x8 továbbra is rejtély marad számára, de a többit simán tudja fejből, amolyan versként.

 De ezenkivül még rajzolni is szeret, sőt, saját pékregényt szeretne kiadni! Sajna erre sincs ideje, mert mindennap egy nagy, a cégben elhelyezkedő műkaszára kell fölmásznia, és felvinnie az egyre több megmaradt búzát a padlásra. Vagyis gyakran küldik a pék kaszára. Sok fénypéket készített erről, és bizony látom, hogy nem könnyű neki! Mellesleg János gémerkedni is szeret! Megesküszik, hogy első játéka egy bizonyos Pék Man volt, hiába mondom, hogy Pac Man. Szerinte egy sajtos zsömlével kellett minél több elhintett porcukrot fölzabálni. Próbálj vele vitatkozni, még pékes pofánvágni. Nem is untatlak titeket tovább, inkább megyek eszek egy pékviselő fánkot. Legyetek jók, cső!