A nagy visszatérők közönség elé tárásával az Eidos is bepróbálkozott ismételten. Ha már a második világháború lejátszott menet, íme, a hatvanas-hetvenes évek szorongatott konfliktusa, a vietnámi rezsim megdöntésére ácsingózó jenkik arcul csapása. Az előd naturalisztikusságra épített, ahol elfelejthettük a hősiességért járó kitüntetéseket, háborús bűntények sokaságát vihettük végbe, s ezt el is intézték annyival, hogy csupán a túlélésre játszunk. A Shellshock 2 is a túlélésre épít, de történelmi hűséget megfejelték némi fertőzöttekkel való hacacáréval, a horror elemek létjogosultsága azonban erősen kérdéses, ahogyan a végtermék minősége is.
Az Eidos 2004-ben irigykedve figyelte a nagyobb kiadók sikereit, s a világháborús ömlengéseket a '67-es Észak Vietnámjába helyezte, egy nevesincs baka szemszögébe, aki attól a pillanattól kezdve, amikor kiszáll Saigonban a csapatszállító repülőből, elszabadul a pokol, amikor éppen nem a vietcongokra gyújtottuk rá a dzsungelt, a bázison könnyűdrogokon feledtük a kiszolgáltatottságot, valamint a közeli fabódéban hódolhattunk a távol-keleti prostituáltak szolgáltatásainak. A brutális hangulatban nem volt hiány, a Guerrilla Games alkotása azonban mégis a felejthető kategóriába csúszott, mivel a középszerű kivitelezés inkább zavaró volt – pedig akik a Killzone 2-t fejlesztették, azoktól többre számítottunk volna. A kiadó mégis látott potenciált a folytatásban pláne, hogy az előd is tisztességes pénzügyi eredményeket ért el mindezek ellenére, ami öt év elteltével meg is érkezett a Rebellion hegesztésében, s ismét csak egy kiszámíthatatlan csapat, mellettük szól az Aliens vs. Predator és a meglepően egyedi és varázslatos Sniper Elite.
Maga a kezdés egészen megkapó, éjszakai városi hangulat, sejtelmesen operálás a fény-árnyék effektekkel, riadó és egységünk lesomfordál az utcára. Amit a jótékony homály eltakar, azt a második pálya már nem képes titokban tartani – hiába, kurrensgen cím, a Blood Trails technikai megvalósítása idejétmúlt, durván kiütköznek hiányosságai a jelen kor gyöngyszemeivel szemben. Bár a szürke, fakó színek, s ez a misztikus hangulat, amit már itt megteremtenek, szerencsére az egész játékot végigkíséri, holott inkább tűnik egy három éves programnak. Ám ha hangulatban mégis képes meglepően jó húzásokra, egy esélyt mindenképpen megérdemel. A töltési idők érthetetlenül hosszúak, nem értem miért gondolkodik ennyit 4 giga RAM mellett is – a szögletes geometria és statikus összkép, mint kapott látvány ennyit érne?
Már megint az a rohadt háború, megkapod a behívót, inkább farmerkednél odahaza, vagy egy gyárban teljesítenéd a szalagmelót, helyette itt vagy ebben a trópusi pokolban. Nem vagy egy haza megmentője, legszívesebben nem ontanád a véred még az édestestvéreidért sem, pláne ezekért a barmokért, akiket szakaszodban látsz. Mind-mind egy szánalmas fickó, nem is számíthatnál rájuk, védik az irhájukat és elmélkednek, hogy bizony otthon milyen szép is jellemtelen életük. Kapjátok a parancsot, ezek a vietkongok meg alattomos módon mindenhol ott vannak, még a helyőrségen sincs nyugalom a város közepén. Minden nap meglepetés: egyszer a hegyek között baktatunk a monszun idején, máskor ótvar romok között keressük az ellenség járatait és a dzsungel… az az átkozott sötét dzsungel, mindenhol az van. Az ellenség pedig támad, csapdát állít ott, és ahol csak tud, pont, amikor nem is számítanál rájuk.
Mi derék GI-ok keressük a magunk igazát ebben a rohadt háborúban – a játék első harmada egy minden tekintetben pontatlan kivitelezésű tucat-FPS-nek tűnik, olyan elemekkel, mint a folyton újraéledő és szakaszokban érkező ellenfelekkel. Útválasztási lehetőség egyáltalán nincs, megyünk előre, gondolkodás nélkül, lőszereket, fegyvereket veszünk fel és ami valójában a játék címét adná, az igazi Shellshockot – az már inkább nevetséges: a granátok és robbanószerek hatása, kiszámíthatatlansága miatt léphetünk az Alt+F4-re. Pedig a türelem zombit terem, a sekélyes akciót idióta horrorfilmekből csent megoldásokkal próbálták überelni: nosza van titokzatos vegyi anyag, a „Fehér Lovag", s az ezt szállító repülő, ami találatot kap Kambodzsa felett. A mentőosztag elvész, de marad egy túlélő, aki zihált és az őrület szélén van: az anyag megfertőzte a dzsungelben rejtőzködő ellenséget. Nosza, élőholt zombikatonák irtásától sose ódzkodjunk, itt-ott ugyan a frász közelbe is hozhatnának, de nem, túlélő horrornak a Shellshock 2 kevéske, bár hozzátenném, azért a nyomasztó hangulat némileg javul a szakadt rongyú, bűzölgő és vánszorgó teremtmények megjelenése után.
Csak a hangulat, mert a játékmenet nem lesz okosabb, a célkeresztbe minden további nélkül belegyalogolnak, az MI gyakorlatilag nincs, a fertőzöttek egy ideig özönlenek, majd hirtelen eltűnnek és mehetünk tovább. Távoli sikolyok, lobogó fények – némi sejtelmes zene, majd darálás, dióhéjban ennyire számíthatunk. Ugyan a muníció is gyorsabban fogy, fejlövésekkel operálni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk, ha pedig lecövekelt fegyverekre bukkanunk, ne habozzunk használni – már csak lőszerspórolás céljából is. De nem az elmaradott kialakítású dzsungel az, ahol a fenyegetettség nő, hanem a sötét belső terek, romos épületek, templomok, ahol a hely szűkössége miatt redukálódik elég közelre a vérre szomjazó zombisereg. Ott aztán nyugalomnak helye nincs, alsó kategóriás ijedség, mint a hirtelen beomló talaj, nyakunkba egy jó adagnyi ellenfelet, ohh, de meglepődtünk.
Pedig hiába koslatunk több katonatársunkkal is, csapat intelligenciája is tőlünk függ: türelmesen megvárnak, káromkodva figyelmeztetnek minden gyanús jelre, átlagban két percenként, ám a dolgok oroszlánrésze ránk hárul. A társakban nem érezzük azt, hogy rájuk vagyunk utalva, teljeséggel közömbösek számunkra, néhol drámainak szánt történeti csavar során elhullnak mellőlünk, ha a scipt úgy hozza, mégsem érezzük hiányukat egy percig sem.
A látvány mint mondtam nagyon is kiábrándító, egyszerű, ormótlan formák, béna karakteranimáció (csak nézzétek meg alaposan, hogy a zombik hogyan araszolnak felénk), szűken mért textúrafelbontás, tetejébe még sima futási sebesség sem mindig garantált. Ha pedig a hangokat nézzük a lövések dörrenéseitől feláll a hátunkon a szőr, gondolkodóba esünk, nem-e az évszámot néztük-e el. Nem, a Rebellion tényleg komolyan gondolta, hogy egy fakó engine-nel és sablon-audióval tárja elénk a játékot. Még ha tartanának egy középszintet, de nem. Némely gyakran hallható minta is olyan durva szinten bántja a fülünket, hogy lesütjük tekintetünket és vezekelünk, amiért korábban nagy reményeket fektettünk a játékba.
Nem is vezetnek a „Vérnyomok" hosszú háborús sci-fibe, a tíz pályát teljesítve gyakorlatilag hamar eltűnnek a torz emlékek és nem marad utána semmi, még multiplayer sem, hiszen a Shellshock 2 ízig-vérig single FPS, annak viszont kérdéses minőségű. Már alapjaiban sem tökéletes előd logikátlan folytatása, amit némileg magasabb költségvetéssel a tűrhető szintre lehetett volna hozni, mert így inkább a budget kategóriában a helye, semmint a teljes értékű stuffok között. Mélyebb történettel, csak az elkeseredett, kudarccal végződő háborúra koncentrálva még meglepetést is hozhatott volna, ám ez az iszonyat kínos storyboard, a maga fertőzött zombi-vietkongokkal, inkább paródiába illő. Nem a Rebelliont okolom, ők azért tudnak nagyot alakítani, hanem az Eidos-t, amiért nem úgy tekintett elfeledett címére, mint az illő lett volna.
Maga a kezdés egészen megkapó, éjszakai városi hangulat, sejtelmesen operálás a fény-árnyék effektekkel, riadó és egységünk lesomfordál az utcára. Amit a jótékony homály eltakar, azt a második pálya már nem képes titokban tartani – hiába, kurrensgen cím, a Blood Trails technikai megvalósítása idejétmúlt, durván kiütköznek hiányosságai a jelen kor gyöngyszemeivel szemben. Bár a szürke, fakó színek, s ez a misztikus hangulat, amit már itt megteremtenek, szerencsére az egész játékot végigkíséri, holott inkább tűnik egy három éves programnak. Ám ha hangulatban mégis képes meglepően jó húzásokra, egy esélyt mindenképpen megérdemel. A töltési idők érthetetlenül hosszúak, nem értem miért gondolkodik ennyit 4 giga RAM mellett is – a szögletes geometria és statikus összkép, mint kapott látvány ennyit érne?
Már megint az a rohadt háború, megkapod a behívót, inkább farmerkednél odahaza, vagy egy gyárban teljesítenéd a szalagmelót, helyette itt vagy ebben a trópusi pokolban. Nem vagy egy haza megmentője, legszívesebben nem ontanád a véred még az édestestvéreidért sem, pláne ezekért a barmokért, akiket szakaszodban látsz. Mind-mind egy szánalmas fickó, nem is számíthatnál rájuk, védik az irhájukat és elmélkednek, hogy bizony otthon milyen szép is jellemtelen életük. Kapjátok a parancsot, ezek a vietkongok meg alattomos módon mindenhol ott vannak, még a helyőrségen sincs nyugalom a város közepén. Minden nap meglepetés: egyszer a hegyek között baktatunk a monszun idején, máskor ótvar romok között keressük az ellenség járatait és a dzsungel… az az átkozott sötét dzsungel, mindenhol az van. Az ellenség pedig támad, csapdát állít ott, és ahol csak tud, pont, amikor nem is számítanál rájuk.
Mi derék GI-ok keressük a magunk igazát ebben a rohadt háborúban – a játék első harmada egy minden tekintetben pontatlan kivitelezésű tucat-FPS-nek tűnik, olyan elemekkel, mint a folyton újraéledő és szakaszokban érkező ellenfelekkel. Útválasztási lehetőség egyáltalán nincs, megyünk előre, gondolkodás nélkül, lőszereket, fegyvereket veszünk fel és ami valójában a játék címét adná, az igazi Shellshockot – az már inkább nevetséges: a granátok és robbanószerek hatása, kiszámíthatatlansága miatt léphetünk az Alt+F4-re. Pedig a türelem zombit terem, a sekélyes akciót idióta horrorfilmekből csent megoldásokkal próbálták überelni: nosza van titokzatos vegyi anyag, a „Fehér Lovag", s az ezt szállító repülő, ami találatot kap Kambodzsa felett. A mentőosztag elvész, de marad egy túlélő, aki zihált és az őrület szélén van: az anyag megfertőzte a dzsungelben rejtőzködő ellenséget. Nosza, élőholt zombikatonák irtásától sose ódzkodjunk, itt-ott ugyan a frász közelbe is hozhatnának, de nem, túlélő horrornak a Shellshock 2 kevéske, bár hozzátenném, azért a nyomasztó hangulat némileg javul a szakadt rongyú, bűzölgő és vánszorgó teremtmények megjelenése után.
Csak a hangulat, mert a játékmenet nem lesz okosabb, a célkeresztbe minden további nélkül belegyalogolnak, az MI gyakorlatilag nincs, a fertőzöttek egy ideig özönlenek, majd hirtelen eltűnnek és mehetünk tovább. Távoli sikolyok, lobogó fények – némi sejtelmes zene, majd darálás, dióhéjban ennyire számíthatunk. Ugyan a muníció is gyorsabban fogy, fejlövésekkel operálni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk, ha pedig lecövekelt fegyverekre bukkanunk, ne habozzunk használni – már csak lőszerspórolás céljából is. De nem az elmaradott kialakítású dzsungel az, ahol a fenyegetettség nő, hanem a sötét belső terek, romos épületek, templomok, ahol a hely szűkössége miatt redukálódik elég közelre a vérre szomjazó zombisereg. Ott aztán nyugalomnak helye nincs, alsó kategóriás ijedség, mint a hirtelen beomló talaj, nyakunkba egy jó adagnyi ellenfelet, ohh, de meglepődtünk.
Pedig hiába koslatunk több katonatársunkkal is, csapat intelligenciája is tőlünk függ: türelmesen megvárnak, káromkodva figyelmeztetnek minden gyanús jelre, átlagban két percenként, ám a dolgok oroszlánrésze ránk hárul. A társakban nem érezzük azt, hogy rájuk vagyunk utalva, teljeséggel közömbösek számunkra, néhol drámainak szánt történeti csavar során elhullnak mellőlünk, ha a scipt úgy hozza, mégsem érezzük hiányukat egy percig sem.
A látvány mint mondtam nagyon is kiábrándító, egyszerű, ormótlan formák, béna karakteranimáció (csak nézzétek meg alaposan, hogy a zombik hogyan araszolnak felénk), szűken mért textúrafelbontás, tetejébe még sima futási sebesség sem mindig garantált. Ha pedig a hangokat nézzük a lövések dörrenéseitől feláll a hátunkon a szőr, gondolkodóba esünk, nem-e az évszámot néztük-e el. Nem, a Rebellion tényleg komolyan gondolta, hogy egy fakó engine-nel és sablon-audióval tárja elénk a játékot. Még ha tartanának egy középszintet, de nem. Némely gyakran hallható minta is olyan durva szinten bántja a fülünket, hogy lesütjük tekintetünket és vezekelünk, amiért korábban nagy reményeket fektettünk a játékba.
Nem is vezetnek a „Vérnyomok" hosszú háborús sci-fibe, a tíz pályát teljesítve gyakorlatilag hamar eltűnnek a torz emlékek és nem marad utána semmi, még multiplayer sem, hiszen a Shellshock 2 ízig-vérig single FPS, annak viszont kérdéses minőségű. Már alapjaiban sem tökéletes előd logikátlan folytatása, amit némileg magasabb költségvetéssel a tűrhető szintre lehetett volna hozni, mert így inkább a budget kategóriában a helye, semmint a teljes értékű stuffok között. Mélyebb történettel, csak az elkeseredett, kudarccal végződő háborúra koncentrálva még meglepetést is hozhatott volna, ám ez az iszonyat kínos storyboard, a maga fertőzött zombi-vietkongokkal, inkább paródiába illő. Nem a Rebelliont okolom, ők azért tudnak nagyot alakítani, hanem az Eidos-t, amiért nem úgy tekintett elfeledett címére, mint az illő lett volna.
Kapcsolódó cikk
Grat annak aki írta. Élvezet volt olvasni, és teljes mértékben magam előtt látom a játékot, és annak menetét, és át tudom élni a csalódást anélkül, hogy kipróbáltam volna...nagyon jó cikk. A játékért pedig kár. Egy ilyen alapötletből zseniális játékot lehetett volna kihozni..."parasztnak jó lesz az..." elv alapján készülhetett...
amugy alapbol nem szerzem meg mert a shgellshock 1 nagyon jo volt, de mikor hallottam h a 2ben zombik lesznek.. elrontották az egészet!!!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.