Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy kimondjuk: a Battlefield kampányai csak azért léteztek, mert a rivális szériában, a Call of Dutyban is nagy népszerűségnek örvendtek ezek a pár óra alatt teljesíthető, filmszerű küldetéssorok. Ám a DICE valahogy soha nem tudott olyan ütős narratívával és emlékezetes karakterekkel előállni, mint a másik lövölde. Oké, volt olyan év, amikor megütötték a főnyereményt, lásd a Bad Company első és második részét, ám általánosságban tipikusan egyszer fogyasztható darabok. Leginkább a kánon hiánya az, ami miatt a svédek hátrányból indultak, hiszen a Modern Warfare és a Black Ops széria rendre visszatérő arcokkal operál, addig a Battlefieldnek ilyenje nincs. Pedig lehetett volna, hiszen a Battlefield: Hardline meglehetősen alul értékelt rendőrösdijében több kraft volt, a Battlefield 3 vadászgépes jelenetére sokáig emlékeztünk, ahogyan a Battlefield 1 harctéri leveleire és postagalamb-röptetésére is.
A legutóbbi iterációból, a Battlefield 2042-ből teljesen kimaradt a kampány, ami nem is hiányzott, e nélkül is volt baj elég a játékkal (bár az utolsó pár évben egészen magára talált). A Battlefield 6 esetében viszont semmit nem bízott a véletlenre az EA, hiszen ha van pár olyan rajongó, akinek ez fontos, akkor őket is illik kielégíteni. Az irány egyértelmű: egy élvezetes felvezetést kell generálni mielőtt áttesszük a székhelyünket az online harcterekre, ehhez pedig kiváló adalék lehet az új mozgási mechanikát, kütyüket és a Frostbite 2.0 rombolási rendszerét bemutató egyjátékos mód.
Aggódtunk azért is, mert kezdetben a Ridgeline Games dolgozott a kampányon, ám a srácok sehogy nem haladtak vele két év után sem, így kiadó beszántotta a stúdiót és átadta a projektet a Criterion Gamesnek, a DICE-nak és az EA Motive-nak, akik a nulláról kezdték újra a single porció fejlesztését. Így nyilván tisztességes lemaradásban volt a szükséges rosszként is felfogható adalék a játék többi részéhez képest, és én ennek tudatában álltam neki a tesztelésnek. Aztán meglepődtem, hogy egy ültő helyemben letoltam három missziót a kilencből, elidőztem a részleteken és helyenként még élveztem is!
Az alaphelyzetet látva senki nem fogja felvonni a szemöldökét, vannak szép nagy robbanások és üvöltözések a NATO és a privát katonai szervezetből világuralmi hatalommá avanzsált Pax Armata (milyen fura név ez?) csörtéje közben. A sztori 2027-ben nyit, mikor az utóbbi banda szépen rajtaüt a grúz bázisunkon, így aztán menekülni kell Dylan Murphyt irányítva, aki a Dagger 1-3 osztag egyik szakaszvezetője. Hasonlóan nyitott a Medal of Honor: Pacific Assault is, csak itt japánok helyett megtévesztett zsoldosok támadnak, akik pár év alatt nőttek az Észak-Atlanti Szervezet fejére. Hogy miért nem az oroszok, arról korunk világpolitikai helyzete a felelős, a fejlesztők nyilván nem akartak felesleges inkvizíciót a nyakukba.
A kampány több főszereplővel operál, akiknek szerepe megegyezik a multiban látott Assault, Support, Engineer és Recon négyesével, a nézőpont küldetésenként változik, de ugyanúgy épülnek fel. Megyünk A-pontból B-be, közben sciptelt akciófilmes jelenetek keltik a feszültséget, a missziók között pedig olyan renderelt átvezetőket izgulhatunk végig, melyek simán elmennének modernkori kémfilmekbe, ahol sötét szobákban roppant feszült beszélgetések zajlanak, csak éppen kiszámítható és ezerszer látott a végeredmény (az egész sztori lényegében egy visszaemlékezés). Se Murphyre, se Lopezre, se Geckora, a mesterlövész leányzóra sem fogunk emlékezni miután végeztünk a sztorival. Na, jó a mindig morcos és szakállas Assaultra, Carterre már inkább, aki mély hangján mindig képes előcsalni belőlünk az elszántságot - csak ne lenne olyan egydimenziós mindegyikük!
Rövid úton belül átkerülünk Gibraltárra, ahol egy drámainak szánt ejtőernyős ugrás után landolunk a sziklaszirten, légvédelmi ágyúkat kell felszámolnunk a NATO közelgő partraszállása előtt. Gecko tisztességesen szedi le mesterlövész puskájával az őröket, ám mikor borul a bili, valahogy mindig olyan fegyver kerül a kezébe, ami a helyzetnek megfelelő. Nyílt harcok előtt ismétlőpuska, a szűk hegyi járatokban pedig egy shotgun, majd vissza az egész. Egy idő után a Dagger 1-3 összeáll egy jól működő négyessé, akik bevethetik a multiban is látott képességeiket a parancsunkra. Noha az idő nagy részében megbújnak a háttérben, esetenként még az ellenséget is le tudják szedni, de a munka oroszlánrészét a tisztelt játékos végzi, akinek végtelen türelme van.
A sztori olyan naiv formában lendül előre, amitől olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna 15 évet az időben. A Battlefield Studios valamiért úgy hitte, hogy a kampány témaválasztása, hangszíne, tempója, járműves harcai olyanok, minta a klasszikus Modern Warfare-rel játszanánk Xbox 360-on, csupán kasztokkal bolondították meg az egészet, de ha ezek nincsenek, akkor is simán végig lehet rajta szaladni. Törekedtek ugyan az érzelmi fordulatokra, a veszteségek és a háború borzalmainak átadására, de a szándék megmarad felületesnek, hiszen ebbe az 5-6 órába nem fér bele egy kidolgozott morális mondanivaló, főleg olyanok nem, amiket más médiumokban már ezerszer átéltünk.
Szerencsére a készítők mindent megtettek, hogy változatos legyen az élmény. Kaland során megfordulunk még New Yorkban, ahol magát az elnököt kell megvédenünk, Tádzsikisztánban egy óriási gát felrobbantása vár ránk, sőt még Kairóba is szól a menetjegy a Gízai piramisok szomszédságába, ahol egy tankkal száguldunk végig a poros úton. Éjszakai lopakodás éjjellátó berendezéssel a kobakunkon? Pipa! Kiterjedt partraszállás kétéltűekkel, miközben belerobban az arcunkba a nedves homok? Pipa! Városi hadviselés utcáról utcára, összeomló épületekkel? Pipa! Légicsapás egy drón nézőpontjából? Naná, hogy van ilyen is! Dióhéjban mindegyiket élvezetes egyszer átélni, még akkor is, ha végtelenül klisés minden.
Nem fogod megtudni, hogy mi a Pax Armata célja, nem fogod megfeszített érzékszervekkel figyelni a szereplők közti blőd párbeszédeket sem, így nincs is rá okunk, hogy valamilyen szinten kötődjünk a Dagger 1-3 tagjaihoz. Túlbonyolított katyvasz az egész globális konfliktus, melynek sablonos szereplői pótolhatók, felcserélhetők. Inkább a tűzijátékra játszik rá az egész, nem pedig az emberi oldalára, ami egy ilyen közvetlen nézőpontból következhetne, ám ehhez vissza kellett volna venni a sebességet legalább két fokozattal.
Vannak persze jobb pillanatok is, annak külön örültem, hogy amikor erősítés érkezik az ellenséghez, gránátvetővel ki tudjuk lőni a csapatszállító helikoptert idő előtt, ha ügyesek vagyunk. A kilenc küldetés során összesen 30 gyűjthető dögcédulát szedhetünk össze, melyek annyira nincsenek eldugva, és ha érzékeny vagy az ilyesmire, 2-3 órával simán kitolhatod a játékidőt, nem beszélve a rém egyszerű kihívások teljesítéséről, ráadásul az így megnyitható fegyver- és karakterskinek a multiban is remekül jönnek. Már csak azért is szem előtt vannak, hogy az esetek többségében egy csőben haladunk előre, és ha csak pár méterrel elkalandoznánk, a játék rögtön ránk szól, hogy nyomás vissza a helyünkre!
Szomorú az egész, hiszen megvolt a lehetőség, hogy a kampány kidomborítja azokat a jellegzetességeket, ami megkülönbözteti a Battlefieldet a többi lövöldözős játéktól. Komolyan mondom nem értem, hiszen az érintőleges osztagalapú játékmeneten kívül a sztorimód nem igazán foglalkozik a széria igazi erősségeivel, a hatalmas térképekkel és a dinamikus rombolhatósággal és a kiterjedt ütközetekkel földön, vízen és levegőben. Igen ez lenne a Battlefield, mutassuk már meg miben vagyunk egyediek! Ehelyett ismét megkapjuk az unalomig ismert, előre megírt formulát, ami már a Call of Dutyban sem működik már úgy, mint 20 éve.
Mindazonáltal, ha kedveled az hasonló kaliberű, szénnéscriptelt hullámvasutazást, akkor a Battlefield 6 kampánya be fogja tölteni számodra nem létező űrt. Felmondta a leckét, brutálisan jól néz ki, simán 100 fps-sel fut még közepes vason is, hiba nincs benne, mármint azon kívül nem, hogy az ellenség intelligenciája a szokásos módon sík hülye, illetve a fizikai bugok is előfordulnak. Végső soron bátortalan a Battlefield Studios lépése, hiszen szerintem a sztorimód terén nem feltétlenül a hagyományőrzésnek kéne a végcélnak lennie, hanem egy elkülönülő, jól látható és markáns saját útnak. Erre képtelenek voltak rálépni, pedig ott volt az orruk előtt.
Ennek megfelelően a Battlefield 6 a kampány alapján egy gyenge 6 pontról indult, ám végső értékelést csak a többjátékos módról írt tesztünkben adtunk neki.
A Battlefield 6 október 10-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. A játékot számítógépen teszteltük az alábbi konfiguráción: Intel Core i-7 10700K, 32 GB RAM, GeForce RTX 3070. A galériánkban még több screenshotot találsz a shooterről.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.