BlazBlue: Calamity Trigger

A BlazBlue-ra sokat kellett várni, Japánban és Amerikában már tavaly június óta kapható a játék, az európaiak pedig csak most eshettek neki a szép emlékeket ébresztő Guilty Gear szellemi örökösének. Sebaj, a BlazBlue olyan cím, amire megérte várni, öröm és izgalom minden egyes perce.

Bevallom, ha a verekedős játékkal játszom, általában én is valamelyik mainstream címet veszem elő, ritkán akad a kezembe olyan szűkebb rétegnek szóló  produktum, mint a BlazBlue. Mert a BlazBlue bizony rétegjáték, nem csak a kicsorduló vér és a hatalmas keblek térfogata lesz itt kisebb, hanem maga a játékmenet és a stílus is egészen más irányt képvisel. Itt nem feltétlenül az a lényeg, hogy halálos pontossággal hajtsunk végre egy-egy kombót, inkább számít a gyorsaság és az, hogy milyen hosszú láncba tudjuk összefűzni a támadásainkat. A Guilty Gear-sorozatot jegyző Arc System Works munkája ráadásul ízig-vérig japán termék, és magán hordozza az összes olyan jellegzetességet, amitől a szigetországból kikerülő címek annyira jók szoktak lenni. A BlazBlue is majdnem minden porcikájában tökéletes.


A játék háttértörténete aprólékosan kidolgozott és összetett, nem is egyszerű  megérteni játék közben, én is utánaolvastam egy picit a sztorinak, hogy összeálljon a fejemben valami egységes kép róla. Persze nem vagyunk egyszerű helyzetben, mert a történetnek még korántsincs vége, a Japánban már megjelent folytatásban újabb részletek és fordulatok kötvetkeznek. A BlazBlue világában a kihalás szélén álló emberiséget a Sötétség teremtette Fekete Szörnyeteg sanyargatta, míg a Hat Hős el nem készítette az Armagust, amivel le tudták győzni a gonoszt. Az Armagus órási erőt és hatalmat a használói kezébe, ezért a rend megőrzésére megalapították a Novus Orbis Librarioumot, röviden NOL-t, akik ezzel a mágikus technológiával próbáltak kormányozni. Ahogy az várható volt, az Armagust használók és a többiek közötti társadalmi szakadék egyre nőtt, a feszültség pedig polgárháborúba torkollott.


A Calamity Trigger 2199-ben játszódik, a hatalmi harcok után. A Grim Reaper néven is emlegetett Ragna megfogadta, hogy véget vet a NOL zsarnokságának. A kormány mindenhol őt keresi, elsőszámú közellenséggé vált, akit ráadásul különösen veszélyesnek tartanak, hiszen ő birtokolja az Armagus egyik legerősebb formáját, az Azure Grimoire-t. Ragna dolgát tovább nehezíti, hogy fivére, Jin a NOL egyik tisztje, akivel kishúguk elveszítése óta ki nem állhatják egymást. El tudja-e érni Ragna a célját? Ki kerül ki győztesen a testvérharcból? Mi történt a lánytestvérrel? Egy csomó megválaszolatlan kérdés, amire a játék során részben megkapjuk a választ. A BlazBlue története nem egy néhány személyes konfliktuson alapuló szappanopera, hanem komoly dráma, ahol a történések minden játszható karakterre és minden más, látszólag lényegtelen eseményre hatással lesznek, mindennek az okát pedig jóval mélyebben kell keresni, mint azt elsőre gondolnánk. Székhez fog bilincselni, meglátjátok!


A BlazBlue-ban tizenkét játszható karakter szerepel, a különbség közöttük mind a kinézet, mind pedig a játékmenet szempontjából órási. Van itt minden: először ugye Ragna, aki nem mellesleg vámpír (hogy miért, azt fedezzétek fel ti), hatalmas pallossal és a bivalyerős Azure Grimoire-ral indul csatába. Jin és Noel a NOL katonái, előbbi szintén karddal küzd, a fiatal hölgyike pedig két géppisztollyal okoz majd komoly sérüléseket. Rachel egy piperkőc vámpírhercegnő, két rusnya teremtéssel, egy dagadt denevérrel és egy nagyfejű macskával harcol. Taokaka amolyan macskaember (innen már csak egy lépés a medvedisznóember!), karmol, nyávog és rém idegesítő, de nagyon gyors. Litchi a szemrevaló doktornő egy bottal tud – remélem, nem félreérthető – csodákat művelni, nem csoda, hogy Bangnek, a város egyik legtekintélyesebb polgárőrének is megtetszett. Aztán ott van még Carl, aki már fiatalon megszökött a NOL-akadémiáról, hogy maga is levadássza Ragnát egy élettelen bábú segítségével, akiről azt hiszi, hogy a nővére. Tager látszólag elpusztíthatatlan kiborg, akit szintén Ragna megsemmisítésére programoztak, Arakune pedig egy korcs valami: ránézésre szellem, de egyébként ahhoz túl öntudatos. Végül jön a két legrejtélyesebb karakter, Hakumen és a v-13, mindketten erősek, de emberre már alig hasonlítanak, ők is inkább a gépek felé húznak.


Tényleg nagyon változatos a felhozatal, és ez a játékmenetet is alaposan felrázza, hiszen mások a rendelkezésre álló fegyverek, más az egyes szereplők fizikuma, ezért valamelyikük gyorsabb, valamelyikük masszívabb, valaki pedig kénytelen a segítőire hagyatkozni. Alapesetben, mindegyik karakter három támadással rendelkezik, egy gyengével, egy közepesen erőssel és egy erőssel, amelyekhez társul még egy különleges képességek előidézéséhez használható gomb. E négy támadás és az iránygombok variálásával hozhatjuk elő az egyes kombinációkat, de mint említettem, itt nem az a lényeg, hogy végeláthatatlan gombsorozatokat csapkodjunk természetfeletti precizitással. A hangsúly a gyors támadáson van, és az az igazán ügyes, aki folyamatosan és hosszan tudja gyepálni a másikat. A BlazBlue-ban könnyű látványos támadásokat előcsalni, ehhez az úgy nevezett Heat-mérőt kell figyelni, ami a bevitt támadások után töltődik fel – persze egy-két karakternél ez is máshogy működik. Védekezni a szokásos időzítéses blokkolás mellett az úgynevezett barrierrel tudunk még: ezzel gyakorlatilag áttörhetlen falat húzhatunk magunk elé, igaz, korlátozott ideig. A játék egyébként nagyon jól egyensúlyozott, minden karakter jól használható, de persze játékstílus kérdése, hogy ki mit fogunk megkedvelni.


Ha egyedül játszanánk, három játékmód közül választhatunk. Ilyenkor alap, hogy a legtöbben a sztorinak kezdenek neki, ami – mint feljebb írtam – pazar, főleg egy verekedős játékhoz képest - csak a prezentálással volt egy pici gondom. A történetet és a szereplők dialógusait ugyanis szinte végig állóképpel mutatják be a fejlesztők, közben a játékosoknak folyamatosan olvasniuk kell, még akkor is, ha tudnak angolul, ugyanis sok olyan sor (például a narráció) van, amit nem szinkronizáltak. Így összességében ez a játékmód kicsit vontatott és sok türelem kell hozzá, ám dacára mindennek, a játék még így is lenyűgöző, a játékos gyakortlatilag rá van kényszerítve arra, hogy beinduljon a fantáziája, és elképzelje, hogy mi történik éppen – mintha egy jó képregényt olvasnánk. Az eseményeket egyébként mindegyik hős szemszögéből végigjátszhatjuk más-más részletekre fókuszálva, így mindig megtudunk valami új információt, viszont a sztori csak a játék végén fog összeállni. Az Arcade és a Score Attack már a hagyományos, játéktermi hangulatot árasztják, különösebb magyarázatot egyik sem igényel. Természetesen van online játéklehetőség is, különösen jól sikerült, a multi folyékonyan pörög, egy pillanatra sem laggol be. Külön ínyencség, hogy a meccseinket felvehetjük, amiket később a játék galériájában nézhetünk vissza – nem kell ecsetelnem, hogy emlékezetes pillanatokat örökíthetünk meg így, és egyébként is kiváló lehetőség, hogy fejlesszük a tudásunkat.


A grafika álomszép dacára annak, hogy teljesen kétdimenziós és kézzel rajzolt: a BlazBlue kitűnő példája annak, hogy valószínűleg még ma is boldogan meglennénk a CryEngine és más mókusvakító szupermotorok nélkül. Sokszor gondolkodtam, hogy a mai erőforrásokkal, miért nem csinál végre valaki egy interaktív rajzfilmet. Nos íme, a BlazBlue az lett. Minden egyes karakter aprólékosan meg van rajzolva, az egyes helyszínek – amelyek többnyire egy-egy festményből és néhány erősebben kontúrozott tereptárgyból állnak – mesések: tényleg az az érzésünk, hogy egy mangába csöppentünk a konzol elindítása után. Hihetetlen, hogyan játszottak a színekkel a készítők és mennyire ízlésesen, harmónikusan festették le a BlazBlue világát. Csillagos ötös a grafika, ez nem kérdés.


A játék zenéje kiváló, igazi j-pop muzsikát kaptunk jó sok gitárszólóval és eszméletlen tempóval, ami alaposan felnyomja az emberben az adrenalint játék közben, és nem utolsó sorban a hangulathoz is hozzátesz – a sztori utolsó harcai tényleg epikusra sikerültek, én komolyan libabőröztem, annyira elkapott a fíling. Jórészt ez természetesen Daisuke Ishiwatarinak köszönhető, aki a Guilty Gear-sorozat során is bizonyította már, hogy mi kell a stílus rajongóinak. A szinkron is jól sikerült, még az angol is, de tertmészetesen a stílus megkívánta, hogy visszaállítsuk az eredeti japán hangokat az opcióknál. Ti se hagyjátok ki, megéri a hitelesség miatt, de persze így többet kell majd olvasni, ha nem vagy jó japánból.


Tényleg egyetlen nagy baj van a BlazBlue-val: erősen rétegjáték, ráadásul nem is könnyíti meg azok dolgát, akik mondjuk két Mortal Kombat-meccs között szeretnének picit hódolni a japán kultúrának – erre talán én vagyok a legjobb példa. A játékmenet először zavaros volt, kellett hozzá egy-két óra, míg ténylegesen felfogtam, hogy mit, hogyan és miért, ahogy a sztoriban is nagy fekete foltokkal találkoztam eleinte. A BlazBlue-t hagyni kell emésztődni, és engedni kell neki, hogy magába szippantson. Persze nem csodálnám, ha valaki feladná az első körök után, de úgy gondolom, ennek a játéknak mindenképpen adni kell egy esélyt, nem szabad előre leírni. Próbáld ki mindenképpen!