Enslaved: Odyssey to the West teszt

Mindig is úgy gondoltam, hogy egy játék esetében a kezdés az egyik legfontosabb dolog, amire csak figyelniük kell a készítőknek. Nos, az Enslaved különös világa, és meglepő, bár néhol kissé sablonos alapfelállása azt hiszem mindenkit rögtön magába fog szippantani. Először is, itt van a főhősünk, aki a Monkey névre hallgat, és valószínűleg a legrosszabb dolog történt vele, ami egy férfi életében csak előfordulhat: rabszolgájává tette egy nő. Szó szerint. A szóban forgó hölgyemény Trip, a másik főszereplő, s a világ amiben él közel sem kellemes: a játék ugyanis a közepesen távoli jövőben veszi kezdetét, ahol az Egyesült Államokat egy apokalipszis sújtotta: habár a nagyobb épületek még éppen álldogálnak, minden romos, sok helyet már a növényzet ural, és az alapító atyák által lefektette alkotmány sem igazán érvényes többé. Helyette a világot a káosz uralja: rabszolga-kereskedők, hatalmas robotok és egyéb csúfságok keserítik meg a visszahúzódó polgárság életét.


Trip éppen ilyen rabszolga-kereskedők elől próbál megszökni, majd egy atombiztonságos hajón tér magához, fogvatartottként. Ám úgy dönt nem tetszik neki a hely -nem hibáztatom-, s menekülőre fogja a dolgot, s annyira jól sikerül, hogy egy hatalmas robbanás hazavágja az űrhajót, ami aztán némi zuhanást követően találkozik Newton bácsival, így a leány rövid úton visszajut a földi pokolba. Mivel túlságosan törékeny ahhoz, hogy ebben a közegben sokáig túlélje, más megoldást kell keresnie. Ekkor jön a képbe Monkey, aki szintén a hajón tartózkodott, ám eszméletlen, amikor Trip rátalál, így könnyen kihasználhatja a helyzetet (nem úgy!). Egy spéci fejpántot helyez fel brutálisan kimunkált testű férfira, aki ébredése után kénytelen azzal a ténnyel szembesülni, hogy az eszköznek köszönhetően a nő irányítása alá került. A szabályok egyszerűek: ha az izomkolosszus túlságosan távol merészkedik a védencétől, akkor meghal. Ha Trip szívverése leáll, akkor meghal –mármint Monkey (is). Ha nem kíséri el hétvégén a Dolce & Gabanába rucikat nézegetni, meghal. 


Egyszóval a hölgy komolyan veszi azt, hogy ő itt most túl szeretné élni a dolgokat, Monkey pedig örömmel segít neki ebben, s ketten igencsak jó párost alkotnak, habár a főszerep egyértelműen a férfié: ő harcol, ő ugrál, a munka lényegi részét ő végzi.  Mellette Trip a különböző számítógépes dolgokban segít: lézeres ajtókat kapcsol ki, s tud indítani egy csalit, amivel elvonja a tüzet Monkey-ról, egyébként pedig a jól kinézés fontos feladata vár rá, amihez különösen előnyös a ruházata is, melyből félig kilóg a popója. Látható tehát, hogy habár az apokaliptikus New York, és az összes ehhez kapcsolódó klisé előkerül, azért a készítők igyekeztek kicsit feldobni a témát, és csavartak egyet a dolgon. Elfelejthetjük, hogy a férfi csak azért segít a nőnek, mert éppen nincs jobb dolga, vagy mert a szépsége / bája / hiányos öltözéke meggyőzi, itt bizony kőkemény kényszerhelyzet áll fenn. Ez pedig fantasztikus interakciókat, és felejthetetlen átvezetőket eredményez.


Mindez nem véletlen egyébként: az Enslaved sztoriján és felépítésén több filmes nagyágyú  is dolgozott, kezdve a forgatókönyvíróval. Ő a neves Alex Garland, akinek például a 28 nappal később című (szintén apokaliptikus témájú, bár zombis) filmet is köszönhettük, s nem mellesleg ő karcolta az éppen előkészítési fázisban tartó új Dredd bírót, valamint a bizonytalan sorsú Halo film egyik első forgatókönyvét. Ami a lényeg: ő egy igazi hollywoodi filmes író, s mint ilyen, pontosan tudja, mi az, ami működik a karakterekkel és a történettel kapcsolatban. A játékfejlesztők ugyanis sokszor egyáltalán nem alkalmaznak hivatásos írót, hanem megoldják csapaton belül, hibásan azt gondolva, hogy nem is olyan nehéz dolog az. Pedig bizony hihető karaktereket, és átélhető jeleneteket írni nehezebb, mint bárki gondolná. Elég megnézni például a Gears of War első és második része közötti különbséget ebből a szempontból: a fő differencia, hogy a másodiknál már felvettek egy szakembert a feladatra.


A filmes forgatókönyvírás egyik aranyszabálya pedig az, hogy amit meg lehet mutatni, azt mutassuk meg, ne pedig mondjuk el. Éppen ezért az Enslaved mellőzi a számos játékra jellemző hosszú, teljesen hiteltelen párbeszédek garmadáját; ehelyett a főszereplők tényleg színészkednek, eljátsszák a szerepüket, megmutatják a karakterüket. Persze ez sem működne ám akárhogy, és itt jön képbe a másik filmes nagyágyú, Andy Serkis. Az úriembert úgy ismerhette meg a világ, mint az az elmebeteg, aki teljesen a határokig feszegette saját fizikai lehetőségeit és testi épségét annak érdekében, hogy Gollam motion-capture felvételei 110%-ig tökéletesen sikerüljenek a Gyűrűk Ura-trilógiában. Serkis azóta is keményen benne van a legkorszerűbb mozgásrögzítős technológiák alkalmazásában, így ő vette fel, és ő igazgatta a szereplők mozdulatait, amik így csodálatosan élethűek és hihetőek.


Azért azt meg kell jegyezni, hogy a jó sztori nem kizárólag Alex Garland munkájának köszönhető: akik valamennyire járatosak a keleti kultúrában, azok már valószínűleg sejtették, hogy az egész igazából egy régi kínai regényen alapszik, melynek címe: Nyugati Utazás, avagy a Majomkirály története. Ami angolul a Journey to the West néven fut, így pedig mindenki számára világossá válik, honnan is ered a játék alcíme, valamint a főhős neve. Persze mindezt modern köntösbe bújtatni, s videójáték-kompatibilissé tenni még mindig nem kis feladat, én pedig nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire jól sikerült az Enslaved körítése. A fordulatos, érdekes történettel, a hiteles, szerethető karakterekkel, s a hatalmas költségvetéssel együtt valami egészen egyedi dolog jött itt létre. De persze mindez még csak az érem egyik oldala, hiszen ha a játékmenet gyenge, akkor az egészet nemzhetjük.


Szerencsére az Enslaved ezen a térem sem ábrándít ki, bár sajnos közel sem olyan tökéletes, mint a játék többi része, ami főként a harcrendszer egyszerűségének köszönhető. Monkey alapból kétféle támadással kezd, a többit később kapja meg, ráadásul a tápos botjával távolsági áldást is tud szórni a rosszarcúakra, kétféle töltet formájában: az egyik robbanós, a másik pedig kiüti az ellenfeleket. A küzdelmek sajnos általában a gombok váltakozó nyomkodásával letudhatóak, de amitől mégis igazán élvezetessé válik az egész, azok a kivégző mozdulatok, és úgy általánosan, az animációk. Láthatjuk, ahogy a robotok különböző „szervei” és végtagjai leszakadnak, főhősünk pedig mélyről jövő dühvel büntet meg mindenkit, aki szerencsétlenségére szembe jön vele. Az Enslaved harcrendszere tehát önmagában semmi extrát nem nyújtana, de a körítés megintcsak elviszi a hátán, ráadásul mindez hihetetlenül dinamikusnak és pörgősnek tűnik, nem utolsó sorban a beközelített kamerának köszönhetően.


A platformer részek szintén nem túl kiemelkedőek, s ez leginkább annak tudható be, hogy nem tudunk elugrani, ha csak nincs a másik oldalon egy biztos pont. Ami azt jelenti, hogy leesni sem tudunk, s habár sokszor az ugrálós szekciók pont arról szólnának, hogy kilogikázzuk a megfelelő útvonalat A-ból B-be, igazából sokat kivesz az élvezeti értékből, hogy Monkey semmiképpen nem tud tovább haladni, hacsak nem a jó irányba megyünk. Ettől függetlenül nem tudom, hogy vajon jobban élveztem-e volna a játékot, ha kétpercenként lezuhanok  a mélybe, és tölthetem vissza az állást, elvégre ez nem Mario, s nem is Tomb Raider, úgyhogy alapvetően nem vártam sokkal többet, de ez a megoldás azért mégis furcsa kicsit. De a platformer és az öldöklős részek nagyon jól belőtt váltakozásai miatt sosem érezzük igazán, hogy bármelyik is unalmassá, vagy idegesítővé válna, így hiába nem tökéletes egyik sem, az Enslaved mégis megússza azt, amin bármelyik másik játék elbukott volna.


Amit ugyan már részlegesen érintettem, de azért még pár szót ejtenék róla, az a grafika. Egyszerűen technikailag és művészileg is fantasztikus, ráadásul a rengetegféle különböző környezetnek köszönhetően mindig változatos helyszíneken haladhatunk előre. Egyedül néhány animáció folytonosságával akadt pár kisebb hiba, pontosabban a mozdulatok váltásával, de ezek csak apróságok. A látványt pedig csodásan támogatja a nagyzenekari muzsika, mely egy újabb TV-s / mozis híresség, Nitin Sawhney munkáját dicséri. S habár ismételten csak úgy tűnhet, hogy a külsőségek elnyomják az Enslaved belső tulajdonságait, higgyétek el, ez nincs így: igen, a játékmenet nem egészen ér fel a körítéshez, de az a hihetetlen tempó, az a tökösség, és az a hangulat, amit ez az egész holmi átad, az bizony nem mindennapos. Garantálom, hogy bármit próbáltok ki utána -legyen az akár az új Castlevania-, lassúnak, és valahogy érdektelennek fog tűnni az Enslaved mellett. Miért nincs 9 pont felett akkor? Nos, a játékmenet hiányosságai miatt egyszerűen nem tudom feljebb srófolni az értékelést, de azt hagyjátok figyelmen kívül, mert én személy szerint garantálom, hogy fantasztikusan fogtok szórakozni. De ha esetleg mégsem, a pénzt ne tőlem kérjétek vissza.