The Next BIG Thing demóteszt

Megvallom, noha a kalandjátékok komolyabb rabja vagyok, korábban csak marginálisan botlottam az említett elődbe. A neten olvastam a létezéséről, a borítója most már ismerősként köszöntött, de ma is megvásárolható vagy bármilyen módon letölthető példányra nem leltem. Olybá tűnik, hogy bár tervezték, és félkész bétáig el is jutottak, angol vagy más spanyoltól eltérő nyelven nem került utcára az anyag, még a korszerűbb gépekre optimalizált, FX Interactive által forgalmazott újrakiadás sem. Így nem sikerült kinyomoznom, hogy eme írás tárgya, a The Next BIG Thing milyen mértékben tekinthető a Hollywood Monsters folytatásának, igényli-e valamennyire annak ismeretét (bevet-e onnan visszatérő, anélkül értelmezhetetlen poénokat, motívumokat), mindenesetre annyit összegereblyéztem, hogy mindkét sztori ugyanabban az alternatív múltban játszódik, továbbá mindkét főszereplőpáros a fiktív, The Quill című lap újságírója.


A kor az 1940-es évek vége és 1950-es évek eleje tájékára lőhető be, a helyszín pedig Hollywood. Pontosabban egy olyan képzeletbeli „álomgyár”, amit korabeli, B-kategóriás sci-fi- és horror díszletek (gyanús laborok, robotok) jellemeznek, és ahol az emberek között járó szörnyek, akarom mondani fura szerzetek (a tudós légyember, Frankenstein nem Frankenstein által életre keltett teremtménye, egy földönkívülinek tűnő mutáns és sokan mások) már kivívták az egyenjogúságukat, sőt a virágzó rémfilmek segítségével többük felsőbb körökben mozgó celebritássá küzdötte fel magát.


Mesénk is egy puccos szakmai díjátadó végén kezdődik, amikor a két kiküldött tudósító, egyben általunk terelgethető karakter kiszúrja, hogy Big Albert (a Frankenstein-figura, aki nem csak népszerű sztár, de több Nobel-díjat magáénak tudó koponya) belopózik az utópartit adó médiamágnás, William A. FitzRandolph (amolyan halember) dolgozószobájába. Nem túl magas dramaturgiai labda, nem a cím által sugallt bomba sztori, mindenesetre ez hozza mozgásba az eseményeket: a firkászok természetesen rázizzennek a dologra, mintha csak egy újabb VV Anikó plasztikai műtét, vagy minimum Zimány Linda-fogfehérítés lenne.


Héroszunk, Dan Murray tipikus noir-fazon: nemtörődöm és cinikus, egyben karizmatikus, amivel tisztában van, és amit alaposan ki is használ. Népszerű a hölgyek körében, és mindenkivel megtalálja a hangot, ugyanakkor zárkózott, érzelmeket mindig, minden körülmények között elfedő pókerarcot viselő Bogart-klón. Eredetileg sportújságíró volt, de egy orrunkra nem kötött baklövés folyományaként éppen büntiben van, a főszerkesztő lefokozta, a számára roppant büdös társasági rovatra állította rá, ráadásul pont azt az egyetlen nőszemélyt rendelte mellé társként, aki jól látható módon az agyára megy.


Heroinánk, Liz Allaire is a műfaj meghatározó figurája, bár nem az a bombázó femme fatale, hanem inkább a kissé idegesítő, tudálékos, túlságosan határozott, minden lében kanál, harcos feminista, és persze a maga módján azért nagyon helyes Nancy Drew. Ezt a képet kissé árnyalja, hogy egyben elkényeztetett úrilány, akit a társa és a fejlesztők is buta libának állítanak be. Erről árulkodik az is, hogy a félműveltségét rengeteg bemagolt idézettel leplezi, továbbá gyakran ismétlődő, bohókás beszólásokkal (melyek többsége krokodilok, hűtőszekrények és zöldséglevesek körül kering) képviseli az angolszász abszurd humort. A kacifántos történet eltérő szakaszaiban külön-külön kontrollálható főszereplők tehát már alapban is kutya-macska viszonyban voltak, de a közelmúltban egy incidens még olajat öntött a tűzre, amire Dan véletlen és elkerülhetetlen koccanásként emlékszik, Liz viszont meg van győződve róla, hogy szándékos, tapló, mi több szexista fennforgás volt egy felsőbb, érzékeny testrésze körül – mondjuk ki a játék helyett is: szerinte csöcsörészés történt.


A játékmotor és irányítás nem sok újdonságot vonultat fel, de ez nem is probléma. A point-and-click kalandjátékok már a LucasArts és a Sierra fénykorában kikristályosodtak, nagyjából elérték a Nirvánát, arról az útról letérve csak rontani lehetne a jól bevált recepten. A spanyol bagázs nem próbálkozott ilyesmivel, és nagyon bölcsen tette. Tehát az egérrel a talajra vagy kijáratokra kattintva terelgethetjük az emberkéinket (mellesleg a dupla katt a lusták barátja: gyorsít, „teleportál”), a kulcspontokon pedig a vizslatás, a használat és a beszédbe elegyedés választható még ki, már amelyiknek van értelme. Matathatunk még a jól megszokott tárgylistánkban, betehetünk és kivehetünk ezt-azt, no meg kombinálhatjuk a becses gyűjteményünk darabjait egymással és a külvilággal.


Akad még néhány elmés mankó ama keveseknek, akik esetleg elakadnak a kalandok során, vagy eleve nem szoktak még hozzá az efféle játékokhoz, ezeket az elején, a nehézség választásakor kapcsolhatjuk be, de akkor sem kötelező élnünk velük, sőt mindkettő korlátozott számban áll csak rendelkezésünkre, legalábbis az apadó csíkokból erre következtettem. Az egyik konkrétabb segítséget is ad egy narrátor által, a másik pedig felvillantja a képernyőn levő kulcspontokat, vagyis mindazt, amivel egyáltalán kezdhetünk valamit. Ezek, noha a játék könnyűsége és a szellős, ráadásul jellemzően hatalmas kulcspontjai miatt tényleg nem túl hasznosak, nálam jó pontot szereztek, ahogy az a nagyon apró poén is, hogy a program számon tartja az egérkattintásaink mennyiségét.


A grafika pazar, hozza a cégtől megszokott, akár komolyabb rajzfilm által is vállalható szintet. A hátterek míves festmények, a figurák pedig cel-árnyékolt, előre renderelt, aprólékos animációk. A hang is elmegy, de nem mondanám különösebben emlékezetesnek. A lényeg persze a feladványok milyensége, a történet, a szöveg és a humor. Nos, a rejtvények nem tűnnek különösebben kemény diónak (pl. a szakállas, jegyzettömb satírozással előcsalható előző üzenetes is felüti a fejét), ráadásul kulcspontból és helyszínből is roppant kevés akad – mindezt persze az ezekkel együtt is remekül működő Péndulo-produktumoknál már megszokhattuk.


A fejtörőket még csorbítja, hogy több összetettet is megoldhatunk egy helyszínen, vagyis nem futtat minket annyira a játék, amennyire az a stílusra egyébként jellemző. Leginkább azonban a poénok terén okozott számomra némi csalódást az anyag, persze hozzá kell tennem, ez ugye különösen szubjektív, mérleggel nem mérhető összetevő. Elsősorban a számos rokoni szálat felvonultató, e helyen általam utoljára tesztelt kalandjátékkal, a Vampyre Storyval vetettem össze, és ahhoz képest humorban kissé gyengének találtatott. Főleg popkulturális összekacsintásokban (RKO – MKO) és Douglas Adams utánzásban (az egyik robotot tagadhatatlanul Marvin ihlette) csillog jobban, bár a maradék néhány patron sem kimondottan rossz, mindenesetre nagyon nem is közelíti a Monkey Island által uralt szférákat.


Hozzá kell tennem, hogy a hatból csak két fejezetet tartalmazott az általunk tesztelt sajtós demó, ezért eredetileg nem terveztem, hogy határozottabb verdiktet mondok, noha a teljes változatot nem fogjuk górcső alá venni. Viszont már ennyiből is látszik, hogy a The Next BIG Thing egy igényes, hangulatos, jól eltalált világgal rendelkező, teljesen rendben levő anyag, aki a műfajt kedveli, azért ne hagyja ki, a játék hazánkban ráadásul magyar felirattal kerül boltokba, úgyhogy duplán érdemes lesz ránézni.