Mindjárt az elején szögezzük le: a War in the North egy rossz játék. Annyira rossz valójában, hogy még a menük is rosszak benne. Egyszerűen nem lehet felfogni ép ésszel, hogy egy menüt leokézni miért nem lehet mindig ugyanazzal a gombbal, mint minden normális játékban, miért kell egyszer az A-val, máskor az X-szel, harmadszor pedig a Starttal? Amikor egy játéknak már ilyen szinten is problémái vannak, ott pontosan tudod, hogy sok jóra menet közben sem számíthatsz majd. És pontosan ez igazolódik be, ahogy belevágunk az anyagba.
Peter Jackson filmjei után kicsit alábbhagyott a hatalmas Gyűrűk ura-rajongás, s a The Lord of the Rings Online-on kívül azóta nem is nagyon készült játék a témában. Ezt a lángot igyekszik újjáéleszteni a War int he North, de ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, nagyon jónak kellett volna lennie. Mert jelen formájában pontosan olyannak tűnik, mint egy filmes licenc alapján gyorsan összedobott, alacsony költségvetésű fércmunka. Pedig az alapötlet nem rossz: a regények alapos ismerői pontosan tudják, hogy míg a Gyűrű Szövetsége Mordor felé vette az irányt, s a fő történések Gondorban és Rohanban zajlanak, addig bizony máshol is voltak események dögivel.
Például fent északon, ahol gonosz erők igyekeztek lecsapni a Megyére és környékére, ezzel eleve veszélyeztetve Frodó útját. A sztori remekül húz elő néhány olyan karaktert a kalapból, akikről még a könyv függeléke is csak pár sorban tett említést, ezzel pedig kifejezetten a Gyűrűk ura-rajongóknak kedveskedtek a fejlesztők. Minden mással azonban nem. Induláskor három főhős közül választhatunk: a törpe Farin a nemes Erebor szülötte, és természetesen leginkább a közelharcban jeleskedik, akaratának pedig hatalmas baltákkal és kardokkal szerez érvényt, de ezek mellett, ha nagyon muszáj, tud íjat is használni. 
Eredan egy igazi dúnadán kósza, ennek megfelelően gyakorlatilag mindenhez ért: jeleskedik az íjászatban, de a közelharcban is ugyanúgy megállja a helyét, mindenféle fegyvert képes forgatni, sőt, még lopakodni is tud, ha arra kerülne sor. Harmadik karakterünk pedig a tünde leányzó, Andriel, aki Völgyzugolyból érkezett, s maga Elrond tanította. Ő a varázsló a csapatban, támadó és védekező mágiákat tud bevetni, de persze ha arra kerül a sor, a közelharcban sem szégyenkezik: botjával keményen tarkón tudja toszogatni az orkokat. Akárkit is válasszunk, a másik két társunk mindig velünk tart, s segítik munkánkat.
Hosszú ódákat zengtek megjelenés előtt a fejlesztők arról, hogy a War int he North lesz az első „M” besorolást (vagyis csak felnőtteknek ajánlott) kapó Gyűrűk ura-játék. Azt gondolhatnátok, hogy ez jó. Mi is azt gondoltuk, elvégre szeretjük a véres küzdelmeket. A probléma, hogy a fröcsögő ketchup és a lehulló végtagok egyáltalán nem illenek a Gyűrűk ura szellemiségéhez, sem a könyvekben, sem pedig a filmes harci jelenetekben nem ez kapja a hangsúlyt. Ez azonban a kisebbik a probléma: sajnos a harc annyira rossz és unalmas, hogy akár az egész képernyőt beboríthatták volna vérrel, akkor sem váltana ki belőlünk egy fikarcnyi izgalmat vagy érdeklődést sem.
Ami különösen annak tekintetében érdekes, hogy annak idején a filmek mellé készült hivatalos játékokban mennyire jól eltalálták a harcot. Igazából szégyen, de a nyolcéves A Király Visszatér-játékban ezerszer élvezetesebbek a küzdelmek. A War int he Northban ugyanis annyi történik, hogy megérkezünk egy helyre, a nyakunkba szakad egy rakás ork, akiket utána a végtelenségig csépelünk. A filmekben és a rá épülő játékokban pont az volt az élvezetes, hogy egy olyan felsőbbrendű lény, mint a dúnadán Aragorn játszi könnyedséggel szeleteli fel az orkokat, de itt nem ezt kapjuk. Minden egyes ellenfelet hosszú-hosszú ideig kell csapdosnunk, miközben a játék semmilyen módon nem indikálja nekünk, hogy az adott ütésünknek van-e valami hatása. Az ellenfél gyakorlatilag meg sem érzi a dolgot, annyit látunk, hogy ha elég ideig abuzáltuk, akkor megjelenik a feje felett egy kis jelzés, hogy most üthetünk rá egy critical strike-ot, amitől valószínűleg megfekszik.
Aztán később érkeznek az orkok jobban felpáncélozott kollégái, akiket még tovább kell ütnünk, olyannyira, hogy az egész már abszolút röhejessé válik. S ez vár ránk mindegy egyes új helyszínen: végtelenségig spawnoló orkok, majd, ha a játék úgy gondolta, hogy már eléggé megkínoztuk a X-gombot, továbbenged minket. A harcokban abszolút semmi érzés nincs, olyan, mintha két gumibábú ütné egymást három percig, majd jön a következő. Ráadásul a mana fájdalmasan lassan töltődik újra. De legalább a szerepjátékos elemek kihúzzák az anyagot a csávából, gondolhatnátok. De tévednétek, mert habár alapvetően a játék köré épített rendszer nem rossz, de nem is ad hozzá sokat az élményhez.
Arról van szó, hogy karaktereink tapasztalati pontot gyűjthetnek és szinteket léphetnek. Minden szintlépés után eloszthatunk pontokat a sztenderd erő, ügyesség, kitartás, akaraterő vonalon, illetve válaszhatunk egy képességet a háromrészre osztott fából. Ezek a skillek alapvetően nem rosszak, valamicskét dobnak az X és az Y kitámasztására épülő harcrendszeren, csak éppen teljesen logikátlanul vannak felépítve a fák. Az egyik fában megszerzett képesség erősítése például lehet, hogy egy másik fában kapott helyet, s így az egésznek abszolút semmi értelme.
A lootolás már egy fokkal jobb: az elhullott rondaságokból, és az alkalmanként jelentkező ládákból eltulajdoníthatjuk a javakat, amiket aztán felaggathatunk hőseinkre, így egyre keményebb páncélokban, egyre nagyobb pallosokkal rettenthetik el az orkokat. Még olyan „extrákra” is futotta ezen a területen, mint például, hogy különböző ékköveket tehetünk a fegyvereinkbe, amitől spéci képességeket kapnak, például áramütéses támadást. A probléma, hogy hiába fejlődünk folyamatosan, s hiába tápoljuk a felszerelésünket, nem érezzük magunkat erősebbnek, mert ezzel párhuzamosan Mordor szolgái is egyre több életerővel és egyre nagyobb sebzéssel keserítik meg az életünket, szóval nem nagyon érezzük a haladást.
Habár társaink szerencsére alapból sem teljesen reménytelenek, átvehetik felettük az irányítást barátaink a kooperatív mód segítségével. Ez online egészen jól működik, attól függetlenül, hogy egy-egy ellenség a havernál még él, nálunk pedig már egy ideje hulla, de oda se neki. Az osztott képernyő azonban borzalmas, tekintve, hogy a Snowblind jóemberei úgy gondolták, elmés dolog lesz függőlegesen elválasztani a tévét, így egyáltalán nem látunk semmit, csak ami az orrunk előtt van, ettől pedig furcsa, klausztrofóbiás érzés kerít hatalmába.
Ezek mellett a War in the North eléggé ronda, az animációk borzalmasak, és érdekes módon, habár igyekeztek a filmes díszletekre és látványra hasonlító területeket létrehozni, valahogy sikerült úgy elrontaniuk, hogy az egésznek egyáltalán nincs Gyűrűk ura-hangulata. A történet minimális szinten van jelen, a karakterek személytelenek, a szinkron pedig eléggé gyenge, mert bár a filmes licencnek köszönhetően hőseink külseje megkapta az eredeti színészek kinézetét, sajnos a hangalámondáshoz már a szomszéd gyorsétteremből toboroztak embereket. Egyedül a zene menti meg némileg az audiovizuális részleget, de ez inkább a filmeknek köszönhető. Hatalmas Gyűrűk ura-rajongóként tehát sajnos fájó szívvel, de azt kell mondanom: kerüljétek az anyagot. Szerencsére tengernyi jó játék kerül mostanában piacra, így talán könnyebb a felejtés.