Soul Sacrifice teszt

Emberi csontok ezrei hevernek szanaszét a végtelenben, szánalmas tested szakadt zsákvászon borítja, rabszolgává lettél, életed hátralevő részében kín vár rád és megaláztatás. A nagyúr nem tűri az ellenszegülést, bele kell törődnöd hát sorsodba; hogy melyik jobb, hamar meghalni, magad mögött hagyva a borzalmat, vagy élni még, bízva a lehetetlenben, te sem tudod, tán ez életed utolsó napja, de lehet, hosszú évekig raboskodsz még itt. 


A Marvelous AQL és a Sony Japan Studio legújabb játéka a földi poklot hozza el a Playstation Vita képernyőjére, a Soul Sacrifice világa sötét és bűnös, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Beteg lelkek dagonyáznak az emberi mocsokság pöcegödrében, sötét mágia uralkodik mindennapi létünk felett, Keiji Inafune legrosszabb rémálmát álmodta játékba, a Mega Man legendás alkotója ennyire mélyre még sose merészkedett.


A gonosz nagyúr névtelen rabszolgájaként sorsunk elől nem várhatunk menekvést, a remény apró, pislákoló lángja egy napon azonban felgyullad előttünk. Börtönünk rácsain túlról hangok ütik meg fülünket, egy csonthalom aljáról hallunk beszédet, feltúrjuk a maradványokat, a kupac alján azonban embert nem találunk, csak egy naplót. A mágikus kötetnek szeme van és szája, ronda egy fajzat, Libromként mutatkozik be, lapjai régi történeteket, harcokat mutatnak be, hogy barát-e vagy ellenség, nem tudhatod. Ereje viszont akkora, melyet sose láttál korábban. Mikor beleolvasol a könyvbe, a csatáknak magad leszel főszereplője, tested egyesül az íróval, célod nem lehet más, mint Magusar legyőzése, vége a rabszolgaként töltött éveknek, új hős született.


A játék hatalmas bossharccal nyit, nőfejű óriás szörnyeteg állja utunkat, oda is veszünk majdnem az elején, a könyv nem engedi viszont. Mágikus ereje az élők között tart minket, bejegyzései újabb és újabb csatákat dokumentálnak, a Soul Sacrifice játékmenete eltér a megszokottaktól. Egyjátékos kampány nincs is benne, a naplóbejegyzések arénákat nyitnak meg előttünk, a különböző helyszíneken pedig egyetlen feladat vár csak ránk. Le kell győzni mindenkit. Vannak helyek, ahol több kisebb szörny támad ránk, de olyanok is, ahol erőnket egyetlen hatalmas főellenségre kell összpontosítanunk, a csatákban pedig társunk is akad, a játék elején segítőnk egy régi barát lesz, később pedig kompániánkat mi magunk állíthatjuk majd össze.


Hősünket külső nézetből követhetjük, erőnket mágia adja. Küldetéseink előtt lehetőség nyílik kiválasztani, hogy milyen képességeket és varázslatokat vigyünk magunkkal a csatába, közelharc, lövés, fagyasztás, gyógyítás, a lista kövér és brutális, győzelmünk legfontosabb eleme, hogy megfelelően készüljünk fel mindig. A különböző ellenségekhez más és más varázslatokat kell használnunk, vannak lassan előhívható, pusztító erők, de olyanok is, amik villámgyorsan sorozzák az ellenséget, de életet alig vesznek le. Ha elbukunk, az azért volt, mert nem gondolkodtunk előre, váltsunk fegyvernemet, játsszunk taktikusan, és legközelebb már győztesként távozunk az arénából.


A csaták során tapasztalatpontokat kapunk, van fejlődés, specializálódás, és minden más, mi egy RPG-t vérbeli RPG-vé tesz. Mindez pedig nem minden. Hősünk el tudja szívni a legyőzöttek energiáit, halott ellenségünk testéhez lépve választhatunk, hogy meg kívánunk-e kegyelmezni rajta, vagy feláldozzuk-e. Ha hagyjuk lelkét tovább élni, az életerőnket növeli, kitartóbbak leszünk tőle, és rögtön visszakapunk egy kis energiát, ha viszont megöljük, az varázserőnket erősíti. Érdekes pedig, hogy ugyanezt velünk, és a társunkkal is meg lehet tenni. Elesett kísérőnk meggyógyítása rajtunk is segít, feláldozása viszont pusztító varázserőt szabadít el, mely letarol maga körül mindent és mindenkit. Ha társunk hal meg, akkor ő megfigyelő lesz a küldetés végéig, ha pedig mi esünk el, akkor a túlvilágról még segíthetjük a másikat, az érintőképernyő nyomkodásával megzavarhatjuk az ellenséget, és feltölthetjük az életben maradt hős energiáját.


Az irányítás a megszokott mederben folyik. A bal kar hozza mozgásba hősünket, a jobb a kamerát kezeli, a bal ravasz becélozva tartja az ellenséget, a háromszög, a négyzet és a kör pedig a különböző varázslatokat hívja elő. Ezekből egy pályára összesen hatot lehet magunkkal vinni, a második három a jobb ravasz megnyomása után válik elérhetővé, a kereszt a vetődés, míg az áldozatot az érintőképernyő bal alsó sarkában lévő virtuális gomb nyomva tartásával tudjuk meghozni. A sacrifice névre keresztelt tiltott varázslat a legvégső esetben használható csak, utolsó energiánkkal előhívva pusztító csapást tudunk mérni ellenségünkre, megnyílik felettünk az ég, lángoló eső hull alá, mi pedig felrobbanva elsöprünk mindent magunk elől. Ekkor azonban elvesztjük testünk egy darabját, mely a következő csatákra gyengít le, hacsak az eddig összegyűjtött pontokból nem tudjuk azt újranöveszteni, okosan kell hát cselekednünk, nem szabad csak úgy megidézni ezt.


Az arénaharcok rövid időre kötik csak le az embert, handheld játéknál néha jól jön, ha buszra várva, vagy suliszünetben nem kell öt percnél többet foglalkoznunk egy küldetéssel, a kampány hiánya viszont fájó pont. Bejárnánk a világot, személyesen megismerve, s nem elolvasva a hős történetét, a Soul Sacrifice élvezhetőségét pedig a kivitelezés minősége is rontja. A beszéd nincs a karakterek szájára illesztve, a játék március 7-én jelent meg Japánban, s csak május 3-án érkezik Európába, illetve Amerikába, a tátogást mégse sikerült megoldani, néha másodpercek telnek el úgy, hogy csak hangot hallunk, szájmozgás nélkül. Idegesítő részlet továbbá, hogy a könyvből olvasva minden sor után keresztet kell nyomnunk, sokszor pedig nem tudni, hogy csak hatásszünet van éppen, vagy mehetünk-e tovább, nem akarjuk elnyomni az átvezetőket, néha mégis sikerül. Apróságok ezek, mégis mennyire fontosak.


A látvány durva. A világ, mely megelevenedik előttünk sötét és félelmetes, a Dante’s Inferno óta nem láttunk ennyire szürreális és beteg atmoszférát, a művészi kidolgozás tökéletes, a grafikai viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Ahhoz képest, hogy az arénák milyen kicsik, az összkép technikailag nem mondható kiemelkedőnek, a mozgások szögletesek és kiszámíthatóak, a színek kopottasak, a speciális effektek erőtlenek, és néhány idegesítő bug is visszatér folyton. Közelharcnál a karakterünk beleolvad az ellenségbe, néha nem arra támad, amerre a szörny van, de olyat is láttam, hogy egy ellenség messzire szállt varázslatunk erejétől, egy pillanat múlva viszont a teste mégis mellénk esett le, logikátlan, ami történt.


A Soul Sacrifice összességében egy izgalmas és egyéni akciójáték. Japán eredete le se tagadható, ha szereted a távol-keleti hack and slash RPG-ket, és bírtad a Monster Huntert, akkor ez is tetszeni fog. A kalandok megközelítőleg 24 óra tiszta játékidőt biztosítanak, ami a multiplayerrel még hosszabbra nyújtható, a hamarosan érkező első DLC-kről nem is beszélve.