Montagues Mount teszt

Az elmúlt években egyre több független csapat szerette volna kitolni a határokat. Vajon hol húzódik az a vonal, amely a videojátékokat és a művészeti gyöngyszemeket elválasztja? A pszichológiai horror kényes téma, de szerencsére több olyan alkotás született, amely merően újszerűnek hatott – ha másért nem is, az igényes elbeszélés miatt. Dear Esther, Anna, Rain – csupán pár kiragadott példa. Cikkünk tárgyát egy apró ír csapat, a PolyPusher Studios követte el – ne lepődj meg, ha még nem hallottál róla. A Montague’s Mount egy belső nézetből irányítható horrorjáték, ahol a felfedezés mellett igényes fejtörőket kell abszolválnunk, míg a játék helyszínéül szolgáló sziget minden nyomasztó titkára fényt derítünk. Ha szigorú szemmel nézzük a játékmechanikát, semmilyen újszerűt nem találunk benne, mégis száraz és szikár kötelekkel csavarodik tagjainkra, s mire észbe kapunk, már a húsunkba váj. Szinte a semmiből bukkant elénk, s könnyű szerrel feliratkozhat idei év legjobbjai közé. Nem túlzunk: bizonyos szempontból a Montague’s Mount megeszi reggelire az Amnesia: A Machine for Pigst is!


A bevezető videók és a menü eléggé fapados: semmi animáció, szimpla fekete háttérrel és feliratokkal szembesülünk. Sebaj, hiszen az éles akcentussal elbeszélt intro és a reménytelen alaphelyzet rögtön helyre rakja a játékost. Hősünkkel egy ír sziget tengerpartján ébredünk az éjszaka közepén, nem emlékszünk arra, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Nagy a felfordulás a homokban: mindenütt szétdobált utazótáskák, játékok és mindenféle kacat szerteszét, mintha csak egy lakótelepi lomtalanítás lenne. A sántikálás eléggé zavaró: billeg a kamera és lassan haladunk előre, szerencsére egy fokos jó szolgálatot tesz mankóként. Hamarosan megleljük a sziget belseje felé vezető ösvényt, s innentől már nincs megállás: elhagyatott kőházak mentén baktatunk, válaszokat keresve. Nem sokkal az indulás után szembesülünk azzal, hogy egy titokzatos, földöntúli gyermek szelleme kísért, Kutakodásunk közepette régi fényképek, emlékek és annál sokkal baljósabb nyomokra találunk, apránként kezdjük el összerakni személyazonosságunkat. A nyugalmas felfedezésnek persze búcsút mondhatunk, elvégre elég sűrűn bukkanunk fejtörőkbe, melyek ugyan némileg megtörik a narratíva lendületét, de legalább a készítők nem nézik a játékost hülyének. Feltételezik, hogy szorult belénk némi értelem is kihívással teli puzzle-ökkel van tele a Montague’s Mount.


A játékmenet egyik legfontosabb aspektusa a tárgykeresés, hasonlóan a Mysthez. Általában lezárt kapukba botlunk, amik kinyitása összetettebb feladat. A használható tárgyakat magunkhoz vesszük, elsőre fogalmunk sincs arról, hogy mihez kezdjünk velük, de később mikor a rendeltetésének megfelelő helyhez érünk, lassan, de biztosan megvilágosodunk. Az előrehaladás bár lineáris, sokszor vissza kell térnünk a már bejárt területekre is. Szerencsére a fejlesztők némi segítséget is nyújtanak, ha elakadnánk (mert bizony többször is el fogunk akadni): vörös fénnyel világítanak azok a pontok, ahová célszerű ellátogatni, vagy újra felkeresni. A segítség nem jön magától, tippeket sem nagyon ad a játék. Elképzelhető, hogy a továbbjutást jelentő utasítást egy fakó, falra írt üzenetben találjuk, de ugyebár egy sötét halászviskóban fényforrás nélkül esélyünk sem lesz kisilabizálni. A megoldás? Hozzuk működésbe a távoli generátort! Igen ám, de abba meg üzemanyag kell. Harc itt nem nagyon van, tárgyakat veszünk magunkhoz – a képernyő alján találjuk a kezdetleges eszköztárunkat, itt választjuk ki a szükséges elemet, és ennyi. Néhány feladvány tényleg izzasztó lehet, de többségük szerencsére logikus. Sokkal nagyobb kihívás az éjszaka közepén megtalálni az eldugott eszközöket. Van ugyan iránytűnk is, de teljesen felesleges, eltévedni nem fogunk soha. Hősünk mozgása lassú, bár ez betudható annak, hogy a hajótörés során megsebesült, de ettől még zavaró.


Egyedi megoldást találunk a különböző útjelző tábláknál, vagy akkor, ha az egyik fontos objektumot megvizsgáljuk: ír feliratokat találunk, amik érthetetlen hablatynak tűnhetnek, de alattuk megtaláljuk a szavak angol megfelelőit is. Amúgy az egész játékról süt az ír befolyás: elszórva kelta eredetű sírköveket találunk, Brigit of Kildare keresztjeit gyűjthetjük, s fény derül a Loughlin család hányatott sorsára is.  A helyszín teljesen lehengerlő: a sziget tökéletesen átadja azokat a jellegzetességeket, melyek Írország vidéki arcát mutatják. Különösen a szigetország nyugati partja kerül terítékre, az itt élő, egyre fogyatkozó lakosság még a valódi ír hagyományokat követi. A Montague’s Mount egyik egyedülálló eleme az, hogy a mentális egészség témáját is boncolgatja. Írországban a vidéki elszigeteltség kényes téma, a játék sokkal mélyebb pszichológiai problémákra is utal, amely mellett eltörpül a főhős amnéziája. Így már érthető, hogy miért olyan őrült Peter Griffin karaktere a Family Guyban. A kaland során számos olyan figyelemreméltó idézetet olvashatunk írók és politikusok tollából a mentális betegségek témájában, így a történet is által felvetett kérdésekre is választ kapunk.


Az atmoszférába tényleg nem tudunk belekötni: az időjárás zord, viharok tépázzák a környéket, a szakadó eső alaposan leredukálja a látótávolságot, depressziós hangulatot teremtve ezzel. Folytonos szürke színekkel szembesülünk, a környezet sivárabb már nem is lehetne – fél óra játék után alaposan lehervasztja a legrendíthetetlenebb játékosokat is. A kétségbeesés kézzel fogható lesz, amikor elakadunk az egyik fejtörőben, kémleljük a környéket, miközben csurom vizesen állunk a lakatlan szigeten. A fojtogató sötétségben már szinte felüdülésnek hat, ha egy lámpa fátyolos fényébe tekintünk. Bár a vigasz csupán ideiglenes, a sziget tragikus múltja, a főhős elszigeteltsége és szorongása hamar győzedelmeskedik rajtunk. És akkor még nem is beszéltünk a természetfeletti jelenségekről, amelyek sikerrel hozzánk ránk a frászt a legváratlanabb pillanatokban. Nincs mit szépíteni ezen: a készítők elég sokszor visznek be nekünk övön aluli ütést, ha már a kilátástalanság nem lenne elég.

A látványért a Unity Engine felel, amely nem igazán izzasztja meg a modern hardvereket, nincs benne semmi kiemelkedő, de legalább stabil sebességet produkál. Néhány modell elnagyolt, talán túlságosan is, de összességében megnyerő vizualitással van dolgunk a maga lehangoló módján. A hangzásvilág viszont kikezdhetetlen mestermunka. A főszereplő skót akcentussal átitatott hangját Derek Riddel adja, belső monológjai alaposan feltornásszák a hangulatot. A zenéket Andrea Baroni olasz komponistának köszönhetjük, kísérteties zongoraszólamai sokáig a füleinkbe ivódnak, de leginkább az elkeserítő fő téma. A szigeten szinte folyamatosan üvölt a szél, az első monoton zúgással nyom el minden mást, könyörtelen és gyönyörű élménnyel kápráztatva el minket. A fejlesztés javarészét egyetlen ember végezte, ez meg is látszik a végleges produktumon, jó pár apró buggal szembesülünk, olykor beragadunk a falba, a textúrák vibrálhatnak stb. Az irányítás némileg vontatott, az interakció során pontosan a tárgy felett kell a megfelelő gombra böknünk, különben semmi nem történik. A hangulat miatt persze minden kényelmetlenséget megbocsáthatunk neki.


Végső konklúziónk az, hogy a Montague’s Mount egy teljességgel egyedi alkotás, olyan kérdéseket feszeget, s olyan masszív érzéseket vált ki belőlünk, amely ritkán tapasztalható videojátékokban és a jól felismerhető ír beütés is abszolút jól áll neki. Talán a legjelentősebb hibája az, hogy könnyedén elsétálhatunk mellette, pedig már zöld utat kapott a Steamen (novemberen jön a Valve rendszerében), a GoG.comon pedig már elérhető a DRM-mentes változat tíz dollárért. Ez az összeg szinte semmi egy olyan 4-5 órás címért, ami az idei év egyik meglepetése, és aminek bérelt helye lenne a horrorelemekkel megspékelt puzzle-játékok panteonjában, de kiforratlansága miatt még várunk ezzel a kijelentéssel. A folytatás szinte kötelező.