Castle of Illusion teszt

A Sega Genesis korszakában mindenki szerette a Mickey egérről szóló videójátékokat, pont ezért jónéhány résznek lehettünk tanúi anno. Időnkben már közel sem annyira nagy a Mikis ”láz”, de a választék sem. Talán az élmény újjáélesztésének ötlete motoszkált a Sega fejében, amikor egy régi játékát próbálta visszahozni, az 1990-es Castle of Illusiont. A remake, az eredeti játékkal ellentétben, nem csak egy platformra érhető el, a PS3-, X360- és a PC-tulajok is élvezhetik egyaránt, mint letölthető címet.


A platformerek erőssége sohasem a történet volt, most sincs ez másképp. Persze kell neki egy csipetnyi sztori, hogy azért valami célunk is legyen benne. Mivel maradtak az alapoknál, ezért ez sem változott. A Segának nem is kellett messzire mennie, egy ehhez a műfajhoz illő történetért, bekopogott a rivális céghez, és kölcsönvette Mario kalandozásainak célját: mentsd meg a lányt, akit elrabolták. Mickey és Minnie egy szép napsütéses délutánon éppen piknikeznek, amikor hirtelen elsötétül az égbolt, és egy gonosz boszorkány, Mizrabel jön el hozzájuk.


A banya egy seprűnyélen érkezik, és elrabolja az egérlányt. Hősünk hiába fut utánuk, a seprű gyorsabb, Mizrabel egy kastélyba viszi Minnie-t, és itt kezdődik a mi kalandunk. Előtte még egy vén egér elmondja nekünk, hogy a kastélyba kell mennünk, és mit kell csinálnunk, hogy megmentsük szerelmünket, egyszerű kis bevezető, pont amilyen illik egy ilyen játékhoz. Menet közben nem fognak minket félbeszakítani, csak a végén találkozunk hasonló ”bejátszással”. 


Egy rövid pálya fogad minket nyitásként, amely a kastély bejáratához vezető utat képviseli. Amit egy játékos ilyenkor rögtön megfigyel, az a grafika. Nem lehet okunk panaszra, mert pont a stílushoz illően tálalták, szép meseszerű, 3D-s környezettel alkotott látványvilág tárul elénk. Ha mindenképp szebbet akarunk találni, akkor legfeljebb az új Rayman ugrik be elsőnek, de ne felejtsük el, hogy ott egy 2D-s világról beszélünk, itt pedig szükség van a 3D-s megvalósításra, máris kitérek rá, miért. Hamarosan a kastély ajtajánál találjuk magunkat és amint bent vagyunk, egy újdonságra figyelhetünk fel.


Ez pedig nem más, mint az imént említett 3D. Itt már nem csak a grafikát írták újra, hanem részben a játékmenetet is. Míg az elődnél csak jobbra vagy balra mehettél, addig itt már térben is mozoghatsz. Na persze nem gyakran, sőt, kifejezetten csak egy-egy szükséges helyszínnél és főellenségnél. Ez a dolog jót is tett a játéknak, mert ennek hála néhány bossfightot sokkal ötletesebben tudtak kivitelezni. 


Tehát a kastély. Ajtókat találunk és három emeletet. Egy-egy ajtó három másikat tartogat a belsejében, ezek közül kettő a rendes pályákat tartalmazza, a harmadik meg az adott főellenséget. Jónéhány level akad, mind változatosak, nem fogjuk beleunni magunkat. A cél hét nagy, különböző színű kristály begyűjtése, amelyek segítségével megépíthetjük a boszorkához vezető hidat, ezekből egyet-egyet akkor kapunk meg, ha szétrúgtuk a főellen valagát, nem válogathatsz bármely ajtó közül, kicsinálsz egy pályát, és nyílik a következő.


Az irányítás maradt a régi, mindössze két gombra lesz szükségünk. Egy az ugráshoz, a másik a felvehető tárgyak dobálgatásához. Ennél egyszerűbb aligha lehetne. Az ilyen játékoknál már megszokott a duplaugrás, itt nincs, de nem is fogjuk hiányolni, hisz minden magaslat eléréséhez meglesz a megfelelő módszer. A cuccot még egyszerűsíti, hogy a régi résszel ellentétben, itt nem kell az ellen fejre ugrásánál a ’le’ gombot is lenyomnunk. Akkoriban idegesítő is volt néha, hisz az ember olykor elfelejtette  és emiatt akár egy élet is elillanhatott, ha már csak egy ütés hiányzott nekünk. 


A negatívum, amellyel hamar szembesülünk, az a nehézségi szint. A játék ugyanis nagyon könnyű. Sokan ezt akár pozitívumnak is tekinthetik, hiszen a kisebbeknek pont így okoz könnyed kikapcsolódást, néhány óra erejéig. A bossfightok viszont igen hangulatosak, szinte mosolyt csalnak az ember arcára, még ha nem is sikerül elsőre legyúrnunk a "dögöt", ami szinte lehetetlen, kivéve az utolsónál, ott azért el kell egy kis izzadság.


Ha szeretnéd kimaxolni a játékot, több időre lesz szükséged. A remake megnyitható és gyűjtögető dolgokat is tartalmaz, ilyen például a kisebb kristályok összeszedése, Donald Kacsa chili paprikái, kártyalapok, és még sorolhatnánk. Ezeknek meg a főellenségek legyőzésének segítségével, festményeket, szobrokat meg új kosztümöket nyithatunk meg. Ezen kívül van ’time attack’ is, ami egy pálya végigvitelével válik elérhetővé, akárcsak a Raymanben. És végül még egy online ’leaderboard’-ot is találunk a menüben, amelyben a legjobb játékosok pontjait láthatjuk. Ha ügyes vagy, te is bekerülhetsz. 


Összességében tehát egy nagyon korrekt remake-et kaptunk. És bár a Rayman mellett nemigen rúg labdába, de mondjuk az Epic Mickey 2-nél hangulatosabb. Ugyanakkor nem hunyhatunk szemet arra, hogy túl könnyű és rövid, de cserébe fillérekért elérhető, ezzel kötelezővé téve kipörgetését, a platformjátékok szerelmesei számára. Nem szabad elfelejteni, hogy ez csak egy feldolgozás, ám azért nem árt, ha megfelel korunk követelményeinek is. Itt fifty-fifty a helyzet. Azt mondom, néha csinálj szünetet két CoD multizás közt, és pihentesd az idegeidet ezzel a könnyed, üdítő, kellemes kis játékkal!