Fist of the North Star: Lost Paradise teszt

  • Írta: fojesz
  • 2018. október 19.
A Yakuza-csapatnak jutott a megtiszteltetés, ők készíthették el a legújabb Fist of the North Star-adaptációt. A srácok nem is hazudtolták meg magukat: egy Yakuza-játékkal rukkoltak elő, csak épp Fist of the North Star-stílusban.

A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Toshihiro Nagoshi, a stúdió vezetője szerint javarészt újoncokra bízták a Fist of the North Star: Lost Paradise munkálatait, a játék azonban le sem tagadhatná a gyökereit, lerí róla, hogy egy tanulóprojekt, amivel megmutathatják a zöldfülűeknek, hogy mi fán terem a munkásságuk. Az adaptáció ezért két szék közé esik: habár minden megvan benne, ami egy Yakuza-játékban jó, akadnak olyan negatívumai, amelyek mellett el nem tudom képzelni, hogy miért nem yakuzázik inkább valaki. Már ha persze nem Fist of the North Star-rajongó.

Őket ugyanis készségesen kiszolgálja majd a játék, jóllehet a Lost Paradise-ba anélkül is könnyű belerázódni, hogy egyetlen mangát vagy anime-epizódot megtekintettünk volna. A Fist of the North Starban egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus világban merülhetünk el, amit egy nukleáris háború tett sivataggal egyenlővé. Az egykori civilizációra már csak romos épületek emlékeztetnek, melyek között banditák fosztogatják az ártatlanokat, élelmet és ivóvizet próbálnak szerezni tőlük, bár abból nem maradt túl sok.

Itt próbál túlélni hősünk, Kenshiro is, akinek persze magasztosabb céljai is vannak annál, minthogy elfenekeljen két-három rosszarcút délelőttönként. Az ő élete akkor fordult fel fenekestül, amikor egy balul elsült küzdelem végén a jegyesét, a meseszép Yuriát elrabolják. A szálak Eden városa felé vezetnek, Kenshiro ezért felkerekedik, és az utolsó olyan metropolisz felé veszi az irányt, amelyben a szóbeszédek szerint még viszonylagos jólét uralkodik. Bejutni viszont nem könnyű, igaz, Kenshiro nem is az a típus, aki könnyen meghátrál.

Kalandjaink során éppúgy tárul majd fel előttünk Eden, mint a Yakuza-játékok városrészei; küldetést küldetés után teljesítünk, miközben szép lassan - hú, néha nagyon-nagyon lassan - gördül előre a történet, és mellékes tennivalókból sem lesz hiány. A játékmenet központi részét azonban a harc jelenti majd: nagyon-nagyon ritka, hogy Kenshiro verekedés nélkül megússzon majd bármilyen konfliktust, néhány jól irányzott ütésnek és rúgásnak szinte mindig lesz hely a felpaprikázott párbeszédek végén. A csavar az egészben az, hogy hősünk nem mezei utcai bunyós, hanem a híres-hírhedt Hokuto Shinken harci stílus képviselője, amely lehetővé teszi, hogy a megfelelő pontokra célozva akár egy könnyed ujjmozdulattal halálos találatot vigyen be ellenfeleinek.

Kenshiro különleges képességét természetesen a harcrendszerbe is átemelték a fejlesztők, és ezen a ponton térnek el leginkább a küzdelmek a Yakuzában látottaktól. Miután az alapkombókkal meggyengítettük ellenfeleinket, egy-egy kreatívan kivitelezett QTE-jelenet teljesítésével bontakoztathatjuk ki a tehetségünket. Minél pontosabban vagyunk, annál jobb, de nem kell nagy ügyesség ahhoz, hogy repüljenek az emberek és loccsanjanak a fejek. Bizony, a fejlesztők nem spóroltak a vérrel és a brutalitással, néha kifejezetten elégedettséggel tölti el a játékost, hogy egy intenzívebb gombcséplés végén megtekintheti a jutalomként járó kivégzőmozdulatot.

Hősünk fejlődik is idővel, egy viszonylag rugalmas fejlődési fán, négy különböző ágon javíthatjuk a statisztikáit, illetve vásárolhatunk neki újabb képességeket. Aggodalomra semmi ok, a harcok monotonitását ezúttal is egy zsák mellékes tennivalóval törték meg a fejlesztők, így amikor nem a történetre koncentrálunk, Edenben kóricálhatunk. Ha úgy tartja a kedvünk, küldetéseket teljesíthetünk a helyieknek - amelyek sokszor árulkodnak a készítők sajátos humoráról -, de a Yakuza védjegyének számító minijátékokból sem lesz hiány. A kaszinóban pókerezhetünk és rulettezhetünk, de van baseball, versenyzés, és nyilván a Sega-klasszikusokat felvonultató játékterem sem maradhatott ki a felhozatalból. Jó hír: jöjjön bármilyen apokalipszis, a Space Harrier-kabinetek túlélik majd!

Hiába érdekes azonban a világ és a történet, és hiába nyújtja azt a játékmenet, amit elvárnánk tőle, a Fist of the North Staron lehet fogást találni. A legnagyobb szívfájdalmam az, hogy látvány terén erőteljes hiányosságokkal küzd a játék, a Dragon Engine hiányát még az sem feledteti, hogy cel-shaded grafikával operál a program, ami kifejezetten hasznos általában, ha a szépséghibák elrejtéséről van szó. Ugyanígy érthetetlen számomra, hogy a Yakuzával ellentétben itt bevállalta a Sega az angol szinkront, de bár ne tette volna: érdemes inkább japán hanggal nekivágni a kalandnak, ahol a Yakuza színészgárdája köszön vissza; Kenshirót például maga Takaya Kuroda, Kazuma Kyriu hangja szólaltatja meg.

A Fist of the North Star: Lost Paradise tehát elsősorban a rajongóknak szól, őket fogja igazán megmozgatni ez a világ, és őket nem fogja érdekelni egyáltalán, hogy maga a játékmenet egy az egyben a Yakuzát idézi - és nem minden szempontból fényesen. Ha hasonszőrű játékot keresel, egyértelmű, hol kell keresgélned: a Yakuza minden dimenzióban előrébb jár és kiforrottabb, eközben a Fist of the North Star nem több egy tipikusan közepes adaptációnál, amire nem igazán jutott idő és erőforrás a készítők részéről.

A Fist of the North Star: Lost Paradise kizárólag PS4-re jelent meg.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...