Mivel akkortájt voltam gyerek, van egy perverz elfogultságom az irányába, azt ugyanakkor nehéz lenne vitatni, hogy a Baljós árnyak nem volt jó film. Emlékezetes jelenetek ennek ellenére akadtak benne, a Tatooine-on játszódó fogatverseny pedig ezek közül is kiemelkedik: Lucas bácsi jó szokásához hűen egy mikrouniverzumot húzott fel a sportág mögé, így az életveszélyes kanyonokban zajló futamok és az alsó hangon ötszázzal száguldó, egyébként pedig igen pökhendi versenyzők mellett gépészeti oldalról is alaposan megismerhettük ezeket a járgányokat, és a versenyekre épülő szerencsejátékbizniszből is kaptunk egy kis ízelítőt.
Habár a teljes filmet feldolgozó videojáték a fogatversenyek alkatrészcsencselős pillanataira helyezte a hangsúlyt, a LucasArts is érezte, hogy ennél jóval több van a témában, így készülhetett el az F-Zero és a Wipeout nyomdokaiba eredő Star Wars: Episode I - Racer, amely meglepően kellemesen sikerült - a Gamekapocs még a legemlékezetesebb Star Wars-játékok közé is beválogatta. A fejlesztés 1999-ben mutatkozott be PC-re, Nintendo 64-re, Game Boy Colorra, majd Dreamcastre, a nyár elején pedig ünneplőbe öltöztetve ellátogatott PlayStation 4-re és Nintendo Switchre is, így kaptam az alkalmon, hogy ellenőrizzem, megér-e a nettó nosztalgia 15 dollárt.
Hadd terítsem ki ugyanis a kártyáimat már most: a Star Wars: Episode I - Racer új portjai mellett az égvilágon nem szól semmi azonkívül, hogy imádtad anno a játékot, és szeretnéd újra átélni, hogy milyen volt játszani vele. Amikor a baráti sörözések alkalmával felvetődött, hogy mivel játszom, az összes cimborám nyálelválasztása megindult - “te jó ég, mekkora játék volt!” -, ki kellett azonban ábrándítanom őket, hogy bő húsz évvel ezelőtt azért sokkal jobban esett, mert nem öregedett túl jól szegény, a mostani “hádésítás” pedig legfeljebb arra volt jó, hogy kiemelje a hiányosságokat.
Fontos leszögezni, hogy a mostani változatok egyszerű portok, még csak remasternek sem tekinthetők - egy jó tíz éve talán még HD-kiadásnak hívtuk volna őket. Ennek megfelelően játékmenet szempontjából semmit nem változott a játék, de ezt speciel egyáltalán nem bántam, valahogy pont a szögegyszerűsége bírt rá arra, hogy újra és újra elővegyem esténként. Miközben ma már versenyjátékot sem lehet készíteni nyitott világ, kasztok meg idő-visszatekerés nélkül, üdítő volt elindítani a Racert, ami végletekig lecsupaszított antigravitációs száguldozást kínál nyolc bolygóval, huszonegy rövidítésekkel és hajmeresztő ívekkel teletömött pályával és néhány olyan alapmechanikával, amely lehetővé teszi, hogy egyre jobbak legyünk benne.
Amellett ugyanis, hogy tövig nyomjuk a gázt, a stratégiai pillanatokban pedig elengedjük, hogy be tudjunk venni egy-egy kanyart, a boostolás csínját-bínját is el kell sajátítanunk benne. A hasonszőrű címekkel ellentétben automatikus töltődés nincs, manuálisan kell felhúznunk a motort olyan fordulatszámra, ahol már elsüthető a gyorsítás, továbbá figyelnünk kell arra, hogy ne melegedjen túl a gép, vagy ne rohanjunk neki az első falnak, mert komoly másodperceket bukunk, míg visszarázódunk a futamba. Emellett persze fejleszthetjük is a fogatunkat: nem csak új alkatrészeket vásárolhatunk, amelyek számos dimenzió mentén javítják a statisztikáinkat, de arra is figyelnünk kell, hogy a régebbi vasak is elhasználódnak, ezért visszafogják azt.
Játékmódok tekintetében nem túl izmos a választék, indíthatunk bajnokságot, amelyek során folyamatosan oldhatjuk fel az új pályákat, elnyerhetjük a riválisok fogatait, az összesített eredményünket pedig értelemszerűen az határozza meg, hogy miként teljesítettünk a bajnokságban szereplő futamokon. Ezenkívül versenyezhetünk az idő ellen, és indíthatunk kétfős multiplayer meneteket, méghozzá osztott képernyővel, de ezzel ki is fújt a felhozatal. Utóbbi persze Switchen óriási móka, hiszen mindig megoldható, hogy előcsapjuk a konzolt a baráti társaságban, de ettől még fájó, hogy semmilyen online támogatást nem kapott az anyag.
A játék Switchen 250 megát nyom, ez is bizonyítja, hogy a portolást végző Aspyr végtelenül megúszósra vette a dolgot, és nem sok energiát tettek a fejlesztésbe. Persze van mozgásérzékelés, meg a HD Rumble is szépen zörget a futamok alatt, de ezek miatt még nem teszem le a hajam, főleg úgy, hogy lett volna hely a fejlődésre: a menürendszer borzasztóan néz ki, a játékban még annyi tutorial sincsen, ami a boostolást elmagyarázná, a grafika pedig továbbra is katasztrófa: habár a készítők HD-re húzták a felbontást, a textúrákat nem rajzolták újra, míg a karakter- és a fogatmodellek, valamint a tereptárgyak pont úgy festenek, mint amiket egy kilencvenes évek végi 3D-s játékból szalajtottak. A framerate-tel így nyilván nincs gond, leszámítva az előre renderelt átvezetőket, amelyek annak idején bruttó 10 fps-sel készültek, és így is maradtak.
A Star Wars: Episode I - Racer új portjainak tehát az egyetlen komolyan vehető hozadékuk az, hogy újabb platformokon vált elérhetővé a versenyjáték, ami az utóbbi években már csak a PC-sek kiváltsága volt. A vásárlást viszont így is csak akkor ajánlom, ha leküzdhetetlen vágyat érzel arra, hogy felidézd a húsz évvel ezelőtti emlékeket: soha nem lesz már olyan jó, mint akkor, de guilty pleasure-ként elüthetsz vele néhány estét.
A Star Wars: Episode I - Racer új portjai Switchre és PlayStation 4-re jelentek meg, de a játék PC-n is elérhető.
Nanehogymár.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.