Régi dicsőségünk – renoméjukat elvesztő stúdiók (2. rész)

A könnyű pénz bűvöletében élő gigász, a mimika mesterei és az EA viselt dolgai: a játékiparban sem ritkák a tündérmeseként induló, ám szomorúan vagy egyenesen tragikusan végződő történetek.

Cikkünk első részét itt olvashatjátok el!

E.T. hazatelefonál

A hazáját anno tengerészgyalogosként szolgáló, harminckét éves Ted Dabney egyből összebarátkozott a nála hat esztendővel fiatalabb, mormon Nolan Bushnellel. Az Ampexnél dolgozó kollégák hamar arra jutottak, hogy nem fűlik a foguk az alkalmazotti léthez, és eltökélték, hogy a maguk urai lesznek. Az elhatározást tettek követték, és mivel a diákként egy vidámparkban robotoló Bushnell szentül hitt abban, hogy egy vagyont lehetne keresni a pizzériáknak készített attrakciókkal, ebbe az irányba tapogatóztak.

Viszont a terv, ahogy az lenni szokott, módosult. A Stanford számítástechnikai laboratóriumában látott Spacewar! meggyőzte a duót arról, hogy az akkoriban még egy szűk, elit klikken kívül teljesen ismeretlen hobbi elterjesztésével egy vagyont kereshetnének. Egyéb ötlet híján többé-kevésbé lemásolták az alkotást, majd 1971-ben piacra dobták az első komputer-vezérelt arcade masinát, egyben az első, a szélesebb közönségnek is elérhető videojátékot, a Computer Space-t. Ebben egy rakétával repülő csészealjakra lehetett vadászni, de a nehezen kiismerhető mű végül nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Igaz, ehhez az is kellett, hogy megrendelőjük, a Nutting Associates illetékesei durván túlbecsüljék az érdeklődést. Persze, az egymillió dollárra taksált haszonnak hála, a cég döntéshozói nem panaszkodhattak, ám világossá tették, hogy csak egyszeri kooperációról volt szó. De ez nem ejtette kétségbe a párost, akik a Go egyik nyerési lehetőséget jelentő szakkifejezése után Atarinak keresztelt vállalkozásukkal próbáltak szerencsét.

Ez, és az, hogy felvették a jobbkezükké előlépő Allan Alcornt, felért egy lottóötössel. Az első kereskedelmi forgalomban kapható konzol, az 1972-es Magnavox Odyssey húzócímének, a Tennisnek a villámgyors kopírozásával egy vagyont kerestek. Ráadásul igazolandó, hogy a sors bizarr humorral bír, az 1972. november 29-én történelmet író Pong klasszisokkal komolyabb karriert futott be a Ralph. H. Baer által jegyzett programná: ergo, mikor a feltaláló beperelte őket, gond nélkül kifizették a neki megítélt licencdíjat. 1973-ban aztán a háttérbe szorult Dabney kilépett, és Bushnell egy ravasz húzással emelte a tétet. Szomszédjának, Joe Keenannek a bevonásával lényegében egy kizárólag papíron független riválisimitációt kreált, és ennek a manővernek hála, rengeteg álexkluzív szerződést köthetett. Holott valójában csupán kicsit átalakíttatta alkalmazottjai munkáit, és azokat minimális változtatásokkal kétszer is eladta. Azonban az efféle trükkök sem kompenzálhatták, hogy pár rossz üzleti manőver és a növekvő konkurenciaharc miatt az Atari gránitszilárdságúnak vélt pozíciói kártyavárként dőltek össze. Bushnell előre menekülve arra jutott, hogy a szárnyait bontogató konzolokra nyergel át. Ám egy ilyen manőver meghaladta az anyagi lehetőségeit, hogy fedezze a nagy kísérletet, egy csinosabb summáért és egy vezetői pozícióért 1976-ban eladta részét a Warnernek.

Ez tragikus hibának bizonyult, mert az új csúcsfőnök, Raymond Kassar a pillanatnyi eredmények bűvöletében élt, és mérsékelten foglalkoztatta az első lépéseit megtevő szektor jövőjének fenntartása. Az alkalmazottakat lényegében jobbágyokként kezelő technokrata 1979-ben az aggodalmaskodó kerékkötőként pellengérre állított egykori alapítótól is megszabadult – igaz, Bushnell a nyilatkozataiban ragaszkodik hozzá, hogy ő lépett ki. A nemritkán emberhez méltatlan bánásmód rányomta a bélyegét a színvonalra. A papíron bámulatosan teljesítő Atari 2600 felhozatalának kilencvenöt százaléka vérlázítóan magas, harminc-ötven dolláros ár tizedét sem érő, se íze, se bűze semmiségekből állt, ezernyi szöget verve az Atari koporsójába. Ahogy az sem sokat segített, hogy sorra tűntek fel a hardverlimitáció fogságában vergődő kihívók. A kínálat drámaian túltelítődött, de az egyre elégedetlenebb vásárlók moraját elnyomta a pénztárgépek csilingelése.

Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy a befektetéshez viszonyítva rekordnyereséget termelő ágazat lassítson, ám 1982 karácsonyán beütött a krach. Howard Scott Warshaw egy szűk hónap alatt összedobott borzalma, az E.T. the Extra-Terrestrial a legszerényebb várakozásokat is alulmúlta, és mivel családok százezreinek az ünnepét tette tönkre, betelt a pohár. Észak-Amerikában a konzol szó obszcén szitokká züllött, és beindult a kisebb vagyonokat felemésztő, egyben megannyi egzisztenciát tönkretevő, totális összeomlás. Kassar percekkel azelőtt adta el az összes részvényét, hogy azok értéke a töredékére esett vissza – de, hogy ne citálják bíróság elé bennfentes kereskedelem vádjával, inkább visszafizette a pénzt. A korábban az USA által dominált iparágat így lassan, ám annál biztosabban az óvatosabb japánok vették át, és 2001. november 15-ig, az első Xbox érkezéséig szinte teljes egészében ők uralták a piacot. Míg az Atari onnantól kezdve tízből kilencszer hatalmasat bukó masináival, hamvába holt PR-akcióival és anyagi gondjaival szerepelt a hírekben, majd apránként a nyolcadvonalba sodródott.

Los Angeles, zsebembe lesz

A megannyi bűnügyet felgöngyölítő Cole Phelps kalandjait elmesélő, 2011-es L. A. Noire az év meglepetéseként vonult be a szcéna krónikáiba. Az ausztrál Team Bondi remeke a második világháború utáni Los Angeles a legkisebb részletekre kiterjedően akkurátus rekonstrukciójával, pazar történetével és a karakterek páratlanul élethű mimikájával képesztette el a publikumot. A zsurnaliszták szabályszerűen a mennybe menesztették a tulajdonost, Brandon McNamarát – nem is sejtve, hogy a torkukra forrnak majd a tirádák. Hiszen az üdvrivalgás csillapodtával kisült, hogy az ajnározott specialista messze nem az a huszonegyedik századi vezetők legszebb erényeit harmonikusan megtestesítő, angyali modorú kreatív vátesz, akinek kikiáltották.

Kisült, hogy beosztottjai egyszerre rettegtek és undorodtak az őket heti száztíz-százhúsz órán át hajcsárként gyötrő, viszont a jogos kompenzációt úri huncutságnak valló felettesüktől. Az informátorok kendőzetlenül beszéltek arról, hogy a férfi sokuk nevét le is hagyta a stáblistáról, egyben alkalmasint megengedhetetlen stílusban gorombította le az irreális elvárásaihoz nem igazodó alárendeltjeit. Ezek a napvilágra hozott visszaélések és túlkapások pedig akkor is romba döntötték volna a reputációját, ha nem merül fel a gyanú, hogy mások tollaival ékeskedik. Mert a Rockstar nem csak tisztes summával, hanem szakemberekkel is segítette a hosszú esztendőkön át sehova sem jutó projektet. Nem meglepő hát, hogy a rosszmájúak arra gyanakodtak, hogy igazából az ő ötleteiknek köszönhetően tarolt az alkotás.

Az érdekelt felek viszonya anonim bennfentesek pletykái és kiszivárgott emailek szerint annyira elmérgesedett, hogy kölcsönösen megfogadták, hogy hiába a siker, soha többet nem egyesítik erőiket. McNamara persze igyekezett tompítani a kirobbanni készülő botrány élét, és a New York-i fejlesztő-kiadónál is szokatlanul udvarias stílusban nyilatkoztak a témáról. De nem dobtak mentőövet a stúdiónak, holott annak bagatell, 1,4 millió ausztrál dolláros adósságát egyik-másik vezető a mellényzsebéből is kifizethette volna. Ahogy arról is letettek, hogy a csoportot Rockstar Sydney néven integrálják. Az anno ünnepelt brigád ezért 2011. október 5-én, szűk négy hónappal első és egyetlen művük megjelenését követően megszűnt létezni.

A temető békéje

Az Electronic Arts viselt dolgai gyaníthatóan még egy vaskos, telefonkönyv-nagyságú és igen apró betűkkel nyomtatott könyvben is legfeljebb vázlatosan férnének el. A nagyvállalati kapzsiság és ostoba szűklátókörűség szinonimájává avanzsált cég kis túlzással hónapról hónapra józan ésszel megmagyarázhatatlan húzásokkal kergeti az őrületbe a felhasználókat. Kétes renoméjának kialakulásához az is hozzájárult, hogy a mindenkori főilletékesek pazar érzékkel vásárolnak fel, olvasztanak be és semmisítenek meg markáns egyéniséggel bíró, egyben nemritkán klasszikusokat jegyző csapatokat.

Az első lépéseit Brelous Software-ként megtevő, aztán Westwood Associatesként futó Westwood Studios kezdetben csupán egy Donald kacsa nevével fémjelzett oktatóprogramot tudott felmutatni. Később bővült a paletta: a BattleTech rajongói mellett a D&D szerelmesei is megjegyezték a nevüket, és az RTS-ek legkiválóbb képviselőihez sorolt Command & Conquer-szériával hosszú időre bebetonozták magukat az élvonalba. Ráadásul más, nagyszerű címekkel is megörvendeztették a publikumot: Blade Runner, Dune 2000, vagy épp a Lands of Lore - a listát napestig sorolhatnánk. Ám 1998-ban a Virgin Games 122 millió dollárért túladott rajtuk, és ugyan az alapító, Brett Sperry napjainak javát az tette ki, hogy megőrizze az őket naggyá tevő mentalitást, nem menekülhettek. 2003 januárjában összeolvadtak az ekkor EA Los Angelesként emlegetett Danger Close Gamesszel. A sors keserű iróniája, hogy az eredetileg DreamWorks Interactive-nak keresztelt, és a Medal of Honorral a második világháborús FPS-ek divathullámát beindító gárda is a saját halálos ítéletét írta alá az alkuval. A feszített tempó folyományaként egyre kevésbé ügyeltek a minőségre, és hiába folytatták átcímkézve, a hátborzongatóan középszerű Medal of Honor: Warfighter csúfos kudarcával 2013. január 30-án örökre eltűntek a semmiben.

Bár Peter Molyneux hajlama a kóros nagyotmondása tagadhatatlan, hogy a Bullfrog egyike a szektor ikonjainak, tőlük érkezett az első istenszimulátorként milliókat megbabonázó Populus, az átütő cyberpunk atmoszférájú Syndicate, vagy épp a lenyűgözően komplex Theme-széria. A külső szemlélődő szentül hihette, hogy a Guildfordban székelő géniuszok egyszerűen nem lőhetnek mellé – de ők ezt cáfolandó, 1995-ben önként és dalolva társultak az EA-vel. Ennek negatív következményei eleinte elmaradtak, a hurráoptimizmus Molyneux 1996-as távozása után is kitartott - igaz, a felhozatalt elnézve kizárólag a legpesszimistábbak gondoltak arra, hogy baj lehet. Pláne, mivel a fantasy-kliséket kéjes élvezettel megfricskázó, és a sötétség pribékjeinek menedzselése körül forgó Dungeon Keeper után hónapokig lehetetlen volt úgy kinyitni egy szakújságot, hogy ne találjunk benne egy méltatást. Ám a furcsa módszerei dacára hatékony menedzser hiánya és az őt pótolni hivatott, irodakukac-mentalitású vezetők inkompetenciája meghozta keserű gyümölcsét: 2001-ben a Bullfrog bezárta kapuit.

Záróakkordként, felsorolásunk aligha lenne teljes a Pandemic Studios kálváriája nélkül. Tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: a 1998-ban elstartoló alakulat eleinte csendben meghúzódott az ágazat korrekt, de nem kiemelkedő átlagmezőnyében. 2004-től viszont szekerük meglódult. A Full Spectrum Warrior éles ugrást jelentett a színvonalban, míg a szintén ekkor debütáló Star Wars: Battlefront hisztérikus fogadtatásra lelve bérelt hellyel bírt az esztendő legnépszerűbb játékait összesítő listákon. A diadalmenet tovább folytatódott: a BioWare-rel partneri viszonyra lépve előbb a Mercenaries: Playground of Destruction és a Destroy All Humans! öregbítette a hírnevüket – ám sajnos a nagy hajtásban produktumaik nívója némileg csökkent. Ezt ők is érezték, és miközben korábban megesett, hogy egy évben háromszor is jelentkeztek, most hosszabb szünetet tartottak, hogy felfrissítsék kreatív alkotói energiáikat.

Azonban a pihenés nem a várt eredményt hozta: főleg a budget-próbálkozásnak is harmatos The Lord of the Rings: Conquest keserítette el a nekik bizalmat szavazókat. Az őket 2008-ban egy nagyszabású tranzakció keretein belül megvásároló EA ezt már nem tolerálta: 2009. november 17-én a nemrég anyagi-kritikai elismerésben fürdőző specialisták ízelítőt kaptak a szerencse forgandóságából. Hattyúdaluk, a nácik elleni küzdelemre fókuszáló The Saboteur decemberi bemutatójakor így a többségük álláshirdetések bogarászása közben átkozhatta a szeszélyes Fortunát.

Ezzel cikkünk második, egyben befejező felvonásának végéhez értünk. Ha ti is ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló történeteket, ne legyetek restek, osszátok meg velünk ezeket a kommentszekcióban vagy a Facebook-oldalunkon!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...