Brothers in Arms: Earned in Blood

  • Írta: zoenn
  • 2005. október 15.
Akárki, akármit mond szerintem a II. világháborús akciójátékokra igen is szükség van, hiába papolják az sokan, hogy új témák felé kéne nyitni, megszokott – és közkedvelt témákat vétek hagyni kihűlni. Év elején volt pár vészmadár önjelölt kritikus, aki előre lekárogta a Brothers in Arms első fejezetét, mondván túl egysíkú a játékmenet, a környezet nem volt elég változatos és az ellenfeleink likvidálását egy bombabiztos taktikával játszi könnyedséggel lehetett véghezvinni...
Részben igazuk is van a kötekedőknek, ám elfeledkeztek egy apró, ám de jelentős aduászról, a játékbeli csapatmunkáról. Bizony, már a Medal of Honor – Pacific Assault is közelített a való életbeli teamwork-re, ám az igazi, szakaszvezetőként véghezvitt, többszálú taktikázás megvalósítására egészen a Gearbox Software produktumáig kellett böjtölnünk. Éppen ez a taktikus játékmenet váltott ki fancsali képet a CoD-hoz ragadt, egyszemélyes kommandózáshoz szokott gamerekből. A stuffot betöltő szerencsések első lépése minden bizonnyal az volt, hogy „durr bele" módon egyedül próbált meg szétcsapni a fritzek között, melynek egyenes ági folyománya a kudarcképernyő bámulása. Akik vették a fáradságot, és adtak még egy esélyt a játéknak, kis odafigyeléssel könnyedén elsajátíthatták az akár két osztag feletti irányítást és az ütőképes taktika bemagolását – és így nyerhették el a BIA – Road to Hill 30 nyújtotta nagybetűs játékélményt. A folytatás hízelgően hamar bekövetkezett, alig több mint fél évvel a bemutatkozó epizód után. A kínált lehetőségek nem is különböznek egy folytatástól elvárható íratlan szabályoktól: új történet, kibővített lehetőségek, a korábbi (szépszámú) hibák orvoslása.

Az Ubisoft húzócímnek szánta anno a Road to Hill 30-t, és – mint már az utóbbi időben oly sokszor – ismét bejött a terve, a cucc már jóval átlépte a kétmilliós eladott példányszámot, még ha nem is kapott megjelenésekkor örömajnározást a szaksajtótól. A Gearbox megszámlálhatatlan Half Life 1 kiegészítő lemez fejlesztése után is megállta a helyét a porondon, első önálló munkájukként nem is várhattak volna jobbat. Pontosabban igen, ám ezt megoldani hivatott a folytatás. Az Earned in Blood nem követeli meg a Road to Hill 30 telepített állományát, egymagában is futtatható könnyűszerrel, noha technikai szempontból majdhogynem megegyeznek, elegendő lett volna kiírni a mesterlemezre az új pályák, hangok és textúrák adatfájljait, de végső soron egy igazi második résszel van dolgunk, nem egy mezei kiegészítővel.



A New Game egy visszaemlékezéssel indul, amelyben a már ismerős Joe „Red" Harsock oszt meg velünk, miközben a fapofájú ezredese kérdezgeti ki a partraszállás és az azt követő eseményekről. A baka az első részben Baker bátyó osztagában teljesítette parancsainkat, ám az elért eredményeire való tekintettel megkapta az őrmesteri rangot és a velejáró prémiumot, azaz egy saját szakaszt. Az intróból Joe szemszögéből élhetjük át újra a D-napon való ejtőernyős ugrást (láthatjuk, ahogy Baker egy túl közeli robbanó légelhárító lövedék hatására idő előtt elhagyja a gépet – gyk: a Road to Hill 30 prológusában élhettük át Baker ezirányú viszontagságait). Pechünkre egy fa lombkoronájában landolunk, alattunk egy dühödt Wermacht legény fogja ránk karabélyát fenyegetően, ám társunk odaadásának hála, megússzuk ép bőrrel. A sikeres földetérés és az elveszett lábzsák megkeresése után kapunk egy-két pályára való csipetnyi megszokott bozótharcot, persze csak mutatóba, hogy belerázódjuk az Earned in Blood-ra jellemző városi csetepatéba. Normandiában való kavarásunkkor hébe-hóba összefutunk a régi arcokkal is: Bakerrel, Allennel, Garnettel és Legett-tel. Feladataink sokszínűségére ezúttal sem lehet panasz: néha be kell vennünk kisebb falvakat, asszisztálnunk kell semmit nem érő istállók és tanyák elfoglalásában más osztagoknak, netán német utánpótlás konvojt kell felszámolnunk, végül ismét részt vehetünk nagyszabásúnak mondott ütközetben, ami egyúttal le is zárja az történet fonalát. Kijelenthetem, hogy história terén megüti az „élvezetes szintjén" elhelyezkedő mércét a játék, köszönhetően a fejlesztők keze alá dolgozó, tanácsadó veteránoknak – köztük John Antallal, a West Point akadémia egyik oktatójával – akik persze szigorúan csak megtörtént eseményekre alapozták munkájukat, hiszen az igenis valóban úgy volt, hogy három frissibe, a repcsiből kihajintott zöldfülű képes volt bevenni befészkelt német katonánktól hemzsegő francia városkát…



Legényeink irányítása a megszokott mederben zajlik, a SHIFT billentyűvel válthatunk a szakaszunkat két csoportra osztó támogató és lerohanó emberkéink között. Ugyanezzel a gombbal rendelhetjük vissza a hátunk mögé a kijelölt katonákat. Az egér jobb gombjával küldhetjük őket a nekünk tetsző helyre, vagy éppen utasítást adhatunk vele, hogy tüzeljenek a kiválasztott célpontra. Az első részben szinte mindig beváló taktikával, részben most is érvényesülhetünk, azaz a háttérbe állítjuk támogató osztagunkat, hogy fedezettüzükkel vonják el az ellenség figyelmét, addig mi a lerohanó csapatunkkal szépen oldalba kapjuk a beszorított németeket. Nos, hála a germánok továbbfejlesztett A.I.-jének, bizony ez a taktika immáron nem mindig válik be – aminek én személy szerint nagyon örülök. Ugyanis, könnyedén előfordulhat, hogy a nácik nem várják meg ölbetett kézzel, hogy nyugisan bekerítsük őket, hanem galád módon képesek pozíciót váltani, mi több nem restek ellentámadásokat végrehajtani. Ne lepődjük meg, hogy esetleg éppen mi leszünk azok, akiket éppen előnytelenebb helyzetbe hoznak, ebből egyenesen az következik, hogy a harci szituáció egy csapásra a feje tetejére áll. Ennek tudatában a játék sokkal több kihívást nyújt, ergo nem fulladt unalomba, mint korábban. Megjegyezem, ez nincs mindig így. Sajnos még mindig a kelleténél többször előfordul, hogy az ellenség „nem veszi fel a lépést" velünk, hagyja magát átverni, lemészárolni. Ami pedig leginkább rossz szájízt ad az egésznek, hogy a pályák zöme scriptelt események láncolata, tehát előre lefixált módon botlunk bele a kiirtandó hadseregbe, mindig ott, ahol ez írva vagyon, az újrajátszhatósági rátának alaposan odabaszva. Elnézést a vulgáris szóhasználatért, de nem nagyon tudom elhinni, hogy a fejlesztők miért nem nyitnak a non-scriptelt játékmenetek felé, pláne egy olyan játékban ahol a nagy terepeken mozgunk. Odáig az rendben van, hogy így szeretnének filmszerű hatást kölcsönözni, de legalább olyan szórakoztató lehetőségek rejlenek a kötetlen hadviselésben. A pályák nagysága némiképp kihízott tavasz óta, sokkal több elágazásokba botlunk, de gyakorlatilag mégis egyféleképpen vihetjük végig a feladatainkat. Hogy ezt egy példával is érzékeltessem, hiába indulunk el az egyik útvonalon, amikor ott komoly ellenállásba ütközünk, kénytelenek vagyunk kerülőt tenni – természetesen most sem tudunk átugorni az utunkat lerövidítendő derékig érő kerítéseken. Az új fegyvereket - magától értetődően – kapunk, külön kiemelném a RtCW óta nagy kedvenc, FG42-est, azaz a német ejtőernyősök alapfegyverét. Aranyos kis szike, amivel nagy hatásfokkal lehet aprítani.



A sztorimódon felül részünk lehet a régóta ajnározott, kipolírozott többjátékos lehetőségekben, amely immáron kifogástalanul öregbítik az Earned in Blood hírnevét. Pontosan húsz térkép vár arra, hogy társainkkal vállvetve koptassuk rajta a bakancsunkat. A legjobb az egészben, hogy nem csupán sima DM partikat kell vívnunk, hanem különböző feladatokat is el kell végeznünk az adott map-on, mint pl. amcsi oldalon: ellátmány megszerzése, légelhárító ütegek felrobbantása, német konvoj megállítása stb., német egyenruhában pedig éppen ennek az ellenkezőjét kell tennünk. Pár óra játék után meglehetősen ígéretesnek hat minden ilyen parti. A multiplayer szekció mellett helyett kaptak a Skirmish küldetések is, szám szerint öt misszió, amelyeket akár egyedül, akár többen is végig vihetünk, legtöbbször el kell foglalnunk ezt-azt, kétségkívül hangulatos kooperatív lehetőséget kínál. Az extrák menüpont alatt ismét betekinthetünk a játék fejlesztésének lépéseibe, korhű dokumentumokat olvashatunk '44 Normandiájában zajló eseményekből – ha mindezeket unlockoljuk a kampány küldetéseinek teljesítésével.

A grafika csak elhanyagolható változáson ment keresztül, ami érthető is, tekintve, hogy még egy év sem telt el a Road to Hill 30 óta. Az Unreal Walfare 2 engine még most megállja a helyét, de a CoD2 megjelenése után már labdába sem rúghat, tény, hogy bőkezűbben bántak a shader effektekkel, feltupírozták kissé a textúrák minőségét, de ezen felül nem történt semmi érdemleges. A karakteranimációkra viszont rá fért volna némi csiszolgatás, hiszen darabosnak tűnnek, igaz még az elfogadható kereten belül. A High Dinamic Range most is jelen van, eszi is a hardvert rendesen, de hangulati szempontból ajánlott a bekapcsolása, némi FPS-szám esése mellett is. A szinkronhangok jók, de legfőképpen ismét a zene csigázott fel legjobban, hiába és már csak lepetézek a színvonalas vonósdarabok hallatán.



A Brothers in Arms most már végre teljes mértékben révbe ért az Earned in Blood megjelenésével, a sablonos játékmenet ránehezedő fátyla immáron nem vet nehezedik rá. A korábban kifogásolt hibákat, ha nem is teljesen, de jócskán sikerült kigyomlálni, melynek köszönhetően a taktikai FPS műfajában ismét maradandó termék született. Külön plusz pont jár, hogy mindezt szűkös határidőn belül, gyorsan sikerült megvalósítania a Gearbox-nak, ami más csapatoknak több évig sem jön össze. Külön öröm, hogy már készül a folytatás is, nem is akármilyen köntösben, hiszen az Unreal 3.0 motorját licenszelte hozzá az Ubi, szóval a harmadik részben már a grafika sem fog csorbát szenvedni. A második fejezet jól megfelelt bizonyítványban részesült, a történet tűrhető, a játékmenet csak akkor, ha hozzám hasonlóan autentikus nehézségen vágtok neki a játéknak, a célkereszt bekapcsolása nélkül.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...