Van valami magával ragadó a régi, kelet-európai sci-fi történetekben. Egyrészt az a, már-már naiv szemlélet, ahogy az űr meghódításához álltak hozzá az írók 50-60 évvel ezelőtt, véleményem szerint önmagában megéri egy ilyen regény elolvasását. Mai szemmel ezek a művek már inkább számítanak fantasztikusnak, mint tudományosnak. Lem vagy Asimov korának tudományos álláspontja szerint, ám szabadon alkották meg vízióikat, szemben a mai, modern sci-fikkel, amelyek az önjelölt asztrofizikusok kereszttüzétől tartva igyekeznek minél hitelesebb, tudományosabb, realistább alkotások lenni. A mára már klasszikusnak számító sci-fi történeteknek viszont rendszerint van még egy igen komoly érdemük: a kalandos történet során olyan egzisztenciális kérdésekkel, filozófiai eszmefuttatásokkal, erkölcsi és olykor politikai vitákkal találkozhatunk, ami önmagában képes megülni az ember gyomrát, mindenféle sci-fi körítés nélkül. A The Invincible pedig ezt igyekszik elhozni nekünk egy sétaszimulátor képében.
Nem véletlenül említettem Stanisław Lemet, hisz az ő azonos című regénye szolgálta az alapanyagot a játékhoz, és abszolút érződik, hogy a történet prezentálásán volt a fő hangsúly a fejlesztés során. A Dragonfly nevű kutatóhajó több éves küldetéséről hazafelé tartva még egy utolsó, be nem tervezett missziót hajt végre a Regis III nevű bolygón. A hírszerzés szerint egy konkurens csoport is érdeklődik a bolygó iránt, sőt az egyik zászlóshajójukat, a címszereplő Invincible-t (Legyőzhetetlen) is oda küldik. A tudósokból álló legénységnek nagyjából 13 napja van megvizsgálni a bolygót, hogy mégis mit akarhatnak itt ellenlábasaik. A küldetés viszont igen hamar tragédiába fullad, és a legénység egyetlen épen maradt tagja, Yasna is leszáll a felszínre, hogy megtalálja a társait.
A valamivel az eredeti regény cselekménye előtt játszódó történetben minden visszatér, amivel az olvasók is találkoztak, és még több is. A bolygó misztikuma, ahol a szerves élet kizárólag a vízben található meg, holott a feltételek adottak lennének a szárazföldön is; a furcsa, fémötvözetből készült hálózat, ami kilométerekre nyúlik el a föld alatt és komplett várost alkot; a helyi flóra, ami fém bokrokból áll – csupa olyan elem, amire elég sokáig nem kapunk választ. Természetesen sci-firől lévén szó, semmi sem maradhat magyarázat nélkül, így akinek a rejtélyek jobban tetszenek, annak a végkifejlet során elhangzó okfejtés kicsit lelombozó lehet, de őszintén szólva számítani lehetett rá, hisz hősnőnk is azért megy tovább, mert válaszokat akar.
Yasna karaktere egy kidolgozott, fiatal, de érett nő benyomását kelti, még úgy is, hogy nagyon sok esetben mi dönthetünk arról, hogy mit is reagáljon a párbeszédek során. Lojalitása miatt ment a társai után, és bár befolyásolják az érzelmei, alapvetően tudósként gondolkodik, és a racionális döntések mentén halad előre. A másik fontos karakter Novik lesz, aki a csapatunk asztrogátora (afféle hajóparancsnok). Rádiónknak hála ő lesz állandó társunk a bolygófelszín bejárása során, segít az adott akadály legyűrésében, értékes tudással szolgál a lore kapcsán, de a Yasna által gyűjtött információ elemzésében is kulcsszerepet játszik. Kettejük párbeszéde tölti ki a kietlen kanyonok és dűnék bejárásának holtidejét.
A játék hangulata valami elképesztő. A Deliver Us Mars kapcsán éreztem, hogy a készítők a magányt, a magunkra utaltság érzését akarják átadni, viszont a The Invincible mellé állítva roppant gyenge próbálkozásnak tűnik. Az Unreal Engine 5-nek köszönhetően a bolygó látképei, panorámái, roppant kanyonjai, hegyei és síksága tökéletes terepet biztosítanak a történetnek. Az, hogy Yasna mennyire egyedül van, anélkül is egyértelmű, hogy azt szóvá tenné bárki is, kizárólag magára számíthat, ha bajba kerül. Egy ponton ugyan kapunk egy robotszondát társnak, de sajnos hamar kihull mellőlünk.
Ha már a látványnál járunk, muszáj beszélni arról az atompunk dizájnról, amit a készítők a játékhoz választottak. Ha valaki szereti a retró sci-fi dizájnt, a hatvanas évek ívesebb, kerekdedebb formáit, és az abszolút pragmatikusnak szánt, mégis helyenként öncélúan esztétikusnak tervezett tárgyakat, az imádni fogja azt, amivel a The Invincible során találkozni fog. Kedvencem a mini égőkből kialakított nyomkövető volt, amin aszerint gyullad fel egy-egy pici égő, hogy hozzánk képest hol találunk egy másik asztronautát Ez a retró esztétika úgy a hangulat, mint a történet szerves részét képezi. Az ember formájú robotok, az arktonok dizájnja, vagy az antimat nevű óriási, pókszerű gépszörnyek embertelen kupolája is egy rég letűnt dizájnt hív életre, amikor a sci-fi nem valószínűségről, hanem a tudományos fantasztikumról szólt.
A játék legszebb eleme maga a bolygófelszín. A textúrák, a hegyek, a sziklák és hullámzó homokdűnék mellett az ég is olyan, aminek bámulásával perceket tölthetünk el. Az idegen, kissé lilás, és ezért baljós égen nappal is átszüremlenek a csillagok fényei, hisz a Regis III egy vörös törpe körül kering, amibe szabad szemmel is belenézhetünk. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha klasszikus sci-fi film mintjára a skybox egy festett kép lenne. A környezeti hangok, főleg a játék második felében, már-már az atmoszferikus horror felé tolják el a The Invincible-t, ami határozottan jól áll neki, bár a gameplay megakadályozza, hogy ezt teljeskörűen kiaknázhassuk. Ha már a hangulat terén felhoztam a KeokeN Interactive játékát, akkor a kietlen bolygófelszín és az idegen ég kapcsán is érdemesnek érzem megjegyezni, hogy a The Invincible megeszi reggelire mindazt, amit a Deliver Us Mars nyújtani tud.
A játékmenet, lévén egy sétaszimulátort kapunk, ami elég egyszerű. Az analóg karral tudunk nem csak haladni, de az adott interakciós pontoknál fel- és lemászni, az R1-gyel szaladhatunk egy kis ideig, a D-pad gombjaival pedig az eszközeinket vehetjük elő (jobbra a nyomkövető, balra a detektor, lefelé pedig a térkép hívható elő). A jobb kézre eső gombokat a párbeszédek során használhatjuk, amikor is egy kis buborék jelzi, hogy mikor reagálhatunk Novikra. Az L2 lenyomásával hívhatjuk elő a választási lehetőségeket, azonban gyorsolvasók előnyben, mivel időre megy az egész. A megjelenés előtt nem volt a játékban magyar felirat, így nem árt, ha jól megy az angol. A relatíve lineáris játékmenet meglepő módon nem érződik annak. Hiába mehetünk egyfelé, többször is adott lesz egy-egy helyszín felfedezése, itt a világról vagy magáról a bolygóról tudhatunk meg többet. Egy ponton még harcolhatunk is, de a játékmenet ennyiben ki is merül.
Persze, a The Invincible nem tökéletes, viszont ezek olyan „hibák”, amelyekért sok játék adná egy vagy több fejlesztője a karját is. Többször is lesz lehetőségünk járműbe szállni a gyorsabb haladás érdekében, viszont a dramaturgia függvényében ezek a bolygójárók képesek egyszerűen eltűnni vagy egészen máshol felbukkanni, mint ahol hagytuk őket. Egy-két grafikai hibával is találkozni LOD-váltás közben, de egyik sem volt vészes, a grafika összképét nem csorbították. Annál zavaróbb volt az a hiba, amikor játék kb. félidőnél egyszerűen nem volt hajlandó betölteni a következő pályát. Újratöltés után egyből betöltötte a folytatást, és utána nem is jött többet elő ez a bug. A látszólag interaktív történetvezetésben is vannak ellentmondások, például Yasna dönthet úgy, hogy marad a bolygón, hogy fényt derítsen a rejtélyre, aztán meg megjegyzést tesz rá, hogy szeretne végre szabadulni innen.
A végigjátszás során többször is felmerül annak a lehetősége, hogy a játék előbb véget érhet, esetleg feladhatjuk a küzdelmet, azonban ez nincs így. Persze, érdekes lehet egyik-másik kardinális döntési lehetőségnél kipróbálni az opcióinkat, azonban a történet menete csak minimálisan változik meg. Ha jól döntünk, csapattársaink egy részét valóban megmenthetjük, mások sorsa viszont kőbe van vésve. Viszont érdemes azzal számolni, hogy ez az interaktív narratíva egy átverés. A nagyobb csomópontoknál dönthetünk így vagy úgy, viszont a köztük bejárható út és az egymást követő történeti pontok fixek. Adja magát a kérdés, hogy ha a játékmenet egy sétaszimulátor, akkor miért tették bele a játékba ezt az RPG-s elemet úgy, hogy döntéseinknek nincs valódi következményei.
A mindössze 6-7 órás kaland során számos filozófiai párbeszédet hallgathatunk meg, és magunk is megtapasztalhatjuk a biológiai lét korlátait. Az eredeti mű rajongóinak kötelező darab lesz a The Invincible, és ha szeretjük a sétaszimulátorokat is, nem lehet mellélőni ezzel sem, csak ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy mi irányítjuk a történetet.
A The Invincible 2023. november 6-án jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re, mi utóbbin teszteltük a játékot.
Nem tudom ki vert vele át, ezt senki se ígérte. És az hogy pár alkalommal van választási lehetőség, az azért ne legyen már "RPG elem". Ez itt kivételesen szerintem nem hiba, pont azt a narratívát erősíti hogy olyan helyzetben vagy hogy nincs igazi választásod.
Alázattal, és elhivatottan, de bátran, és egyéni nézőponttól/értelmezéstől nem félve nyúltak a regényhez.
Nem fogsz csalódni, ez egy jó game lett. :)
50%-os akcióban majd megveszem, mert jól néz ki és támogatni szeretném a készítőket, de játszani nem fogok vele, úgyis tudom mi történik.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.