Son Gokut talán senkinek sem kell bemutatni, sokunk számára gyermekkorunk meghatározó délutáni rajzfilmje volt a Dragon Ball. Alkotója, Akira Toriyama azonban közel sem csak ezt az egy művet tette le az asztalra – számtalan kisebb volumenű történetet írt és illusztrált. Ezek egyike a 2000-ben napvilágot látott Sand Land, amely most, huszonnégy évvel megjelenése után jelentősen kibővült és hatalmas figyelmet kapott. A friss anime film- és sorozatváltozaton (mely utóbbi folytatja a történetet egy eredeti új fejezettel) túl még videojáték is készült belőle, ráadásul a mester nem most kezdte a kalandozást a játékok világában: elég csak a Chrono Triggerre vagy a Dragon Quest-szériára gondolni, ahol már láthattuk stílusát és keze munkáját. Idén március 1-jén bekövetkezett halála miatt sajnálatos módon már nem érhette meg a Sand Land adaptációk megjelenését.
A Sand Land manga egyébként egy rövid, önálló lábakon megálló történetet elmesélő füzet, amely bőven ad lehetőséget a képzeletünknek kiegészíteni a látottakat és olvasottakat. Jelen adaptáció messze tovább merészkedik az eredeti mű által vázolt világ határainál, ugyanis egy open world címet tisztelhetünk benne. Az eredetileg lényegre törő, feszesre fogott manga történetének kulcspillanatai itt is visszaköszönnek, azonban a köztük lévő szakaszokat már jelentősen kibővített formában élhetjük át, új helyzetekben, új karakterekkel interaktálva láthatjuk a szereplőket, ezekre látszólag nagy gondot fordítottak, hogy megtartsák az eredeti mű stílusát.
A történet szerint az emberiség a természeti katasztrófák és saját kapzsisága nyomán pusztulásba taszított maga körül mindent. Az éltető folyók kiszáradtak, s csak sivatag maradt hátra. Az emberi gyarlóság persze határtalan, hiszen a háborúk és harcok a homokvilágban is folytatódtak, ahol a legnagyobb kincs a víz. A víz fölött pedig a király uralkodik – a nép sanyarog, az uralkodó kénye-kedve rángat mindenkit, a renitenseknek a Királyi Hadsereggel gyűlik meg a baja. Az apokalipszis nem csak az emberekre volt hatással, hanem az idők kezdete óta velünk együtt élő, kiismerhetetlen, gonosznak tartott démonok sem jártak jól. Démonok, akiket egyébként úgy tűnik félreismertünk: ők sosem ölnek, ellentétben az emberrel, még akkor sem, ha szándékaik nem patyolattiszták. A múlt ereklyéi, a technológia, és gépek most is fontos szerepet töltenek be a logisztikában: könnyebb velük átszelni a veszélyes régiókat, kereskedelem és vízszállításhoz elengedhetetlenek, ezért erős a kultusza a motoroknak, autóknak, harckocsiknak és a szerelőknek.
Egy nap a démonok városának kapujában felbukkan egy seriff, Rao, aki szerint messze délen, tengernyi veszélyen túl létezik a Legendás Forrás – egy bárki számára szabad vízlelőhely, de megtalálni embertelen próbatétel, ehhez elkél a természetfeletti segítség is. Két démon indul útnak Raóval, a veszélyes küldetéstől viszolygó Tolvaj, és főszereplőnk, a sötétség hercege Beelzebub - persze csak miután tisztességesen elkéredzkedett apukájától, Lucifertől. Kezdetben hárman indulunk a kalandos roadtripre, Rao kocsijával, de aztán beüt a baj, és kénytelenek leszünk más verda és felszerelés után nézni. Mivel a seriff a sanyargatott nép oldalán áll, és nem a királyén, így szabad préda minden, ami hozzá vagy sereghez köthető. És ha már ott egy tank, ugye… akkor illik meglépni vele.
A játék során a gyalogos és járműves részek keverednek, ez utóbbiak túlsúlyban vannak. Alapvetően mind lábon, mind a járgányokba ülve Beelzebubot irányítjuk, aki mivel démon, képes elpáholni egyszerre több ellenfelet is, jól bírja az ütéseket, lepattannak róla a lövések, és ha az éjszaka sötétségének erejével táplálkozik, látványos kombókkal és extra kunsztokkal képes elverni bárkit – kirobbanó jókedvvel és lelkesedéssel osztja a pofonokat a banditáknak és egyéb rosszarcúaknak. Bizonyos küldetéseknél, amelyek főként lopakodást igényelnek, Tolvaj felett is átvesszük a kontrollt, aki ikonikus télapójelmezében indul lopni és fosztogatni. A Legendás Forrás megtalálását célul kitűző Rao, a seriff pedig többek közt háborúban szerzett tapasztalatával és túlélőtudásával válik hasznunkra.
Társaink a narratív szerep mellett főként támogató NPC-kként segítenek minket, és akárcsak Beelzebub, saját skilltree-vel rendelkeznek: passzív és aktiválható képességeiknek vehetjük hasznát a játék folyamán. Egy járműves, nyitott világú cím esetében nem jön rosszul, hogy ha valaki képes megjavítani a járműveinket, így egészen korán csatlakozik hozzánk egy Ann nevű hölgy, aki több, mint boldog, hogy bütykölhet valamin. Kis csapatunk között folyamatos egyébként a csevegés, ezáltal sokkal többet megtudhatunk Sand Land világáról, mint korábban bármikor. Terítékre kerülnek a démonok és emberek közti különbségek, ellentétek, igazságok melynek hála előítéletek változnak meg, de a túlélésről, harcmodorról, flóráról és faunáról is szó esik, amelyek a mangához képest nagyrészt egy erős világépítés eredményei.
Nagy kár, hogy maguk a csevejek meglehetősen ismétlődőek, volt, hogy szinte két percenként elhangzott ugyanaz a párbeszéd. Jómagam japán hanggal játszottam, angol felirattal, és a szinkron egyébként remek, jó hallgatni, illenek a karakterekhez, de a repetitív szövegelés erős mínuszos. Sajnos a zenékről ugyanez mondható el: remek posztapokaliptikus felfedező-utazó tracket sikerült összerakni… de miért csak egy darab csendült fel, még több órányi játék után is?
Térjünk vissza kicsit a gépekhez. Nem csak a királyi sereg tankját lovasítjuk meg és visszük egy hosszú próbakörre, hanem más gépeket, például buggy-kat, vagy akár robotokat építhetünk-szépíthetünk, upgradelhetünk Ann segedelmével, melyekkel új módokon szelhetjük át a sivatagot. Mindegyik más-más “vezetési élményt”, fegyverzetet és extra képességeket tud, például a bot megépítésével lehetségessé válik olyan magas sziklákra felugrálni, amelyeket egyébként nem tudnánk elérni, és tele vannak jobbnál-jobb zsákmánnyal. Egyszerre több gép is nálunk lehet, és sokszor még belső tereken is előránthatjuk őket egy-egy kapszulából (ez szinte egy Capsule Corp. crossover). Gyalogszerrel pedig barlangászhatunk, agresszív lényeket csépelhetünk (dinókat, óriásskorpiókat, sárkányokat, banditákat, a királyi sereg bakáit, régi, mégis high-tech védelmi rendszerek egységeit).
Az eredeti történetben hőseink egy szál elkötött páncélossal, meglehetősen fókuszáltan robognak céljuk felé, a videojáték azonban sokkal szerteágazóbb. Említettem a cikk elején az adaptáció jelentős bővítéseit és az open world műfajt: a Sand Land ugyanis utóbbi, annak szinte minden tipikus jellemzőjével. Különböző régiókba kalandozhatunk el, rádiótornyokat javíthatunk meg, amivel felkerülnek térképünkre az érdekes helyek. Versenypályák, katonai bázisok, bányák, mellékküldetések, random eventek tarkítják utazásunkat, és akár questhubokba is betévedünk majd, ezek között sokszor gyorsutazás is lehetséges. Vállalhatunk fejvadász küldetéseket, ahol boss banditákat, vagy akár raptorokat kell lenyomni busás jutalmakért cserébe, és van craftolásra is lehetőség. Még egy átmenetileg otthonnak mondható városkánk is lesz, Spino, ahova vissza-visszatérünk, és láthatjuk a lerobbant, szinte haldokló települést élettel megtelni és fejlődni segítségünk nyomán. Indokolatlanul sok órába telik viszont, mire a játék teljesen átadja a gyeplőt, és a menükben és a térképen addig zárt opciók feloldódnak – aki mondjuk eddig kitart, szerintem már marad is, és feltehetően remekül fog szórakozni, de az első pár óra meglehetősen kötött ebből a szempontból.
Végig olyan érzésem is volt a Sand Landdel kapcsolatban, mint anno A hobbittal, mint könyvvel, és a filmes adaptációjával. Utóbbinak bővített verziói közel 9 órányi mozgóképpé gyúrták a történetet, és itt is látszik, hogy “meg kellett toldani, na”. Szerencsére ezt nem a történet szenvedi meg, az remek (bár vannak döcögő párbeszédek), akárcsak a szinkron, viszont majdnem minden technológiai és gameplay aspektusa éppen ezért kissé csiszolatlan, néhol egészen nyers: a gameplay animációk, a kezelés, a kameramozgás, a belső terek üressége, az ismétlődő audioelemek, a tizenéves, bejáratott Arkham-szerű harcrendszer, az alap gameplay loop – ezeket vagy láttuk már valahol, vagy messze nem olyan kiforrottak, mint elvárnánk 2024-ben. Az viszont biztos, hogy Toriyama nap perzselte víziója remekül fest a cell-shaded grafikával.
A sztori bővítése a műfajhoz logikus, miközben a szereplők egyéniségén nem változtat, sőt több életet lehelt beléjük, ahol szükséges volt, és egyszerűen hihetően és ügyesen épített a rövid manga cselekményére. Egyszerre maradt könnyed, humoros, aranyos, és akárcsak a forrásanyag, mégis képes komoly témákkal is foglalkozni. Főszereplőnk Beelzebub gyakorlatilag egy vagány gyerek, ezért sok minden új neki, az ő szemén keresztül remek lehetőség adódik megismerni a világot, erre pedig buzdítok mindenkit.
A Sand Land egy összességében korrekt nyitott világú játék, amelyet kiemel a kaptafák közül a hangulata, és az üdítőnek ható körítés és történet, továbbá az alapanyagot ismerőknek egészen érdekes látni, hogyan hízott az apró univerzum a többszörösére. Még ha vannak technikai hiányosságai is, egy időre simán odaszögezi az embert a konzolok vagy PC elé, így bátran ajánlom a kísérletező kedvűeknek, a Sand Land vagy Toriyama-rajongóknak, de a nap végén senki se várjon tőle megváltó játékemenetbéli újításokat.
A Sand Land PC, Xbox Series S és X, valamint Playstation 4 és 5 platformokra jelent meg - mi PC-n (nagyrészt) kontrollerrel teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.