Paper Mario: The Thousand-Year Door teszt

Nehéz nem összeesküvés elmélet hívőnek lenni, ha az ember aktívan játszik az éppen aktuális Nintendo-platformon, hiszen egy bizonyos kör számára látszólag minden kétértelmű utalás vagy kijelentés egyértelmű bizonyítéka annak, hogy jön AZ a bizonyos játék, a bejelentése pedig már ott van a küszöbön. Hogy az „AZ” éppen minek felel meg, a kor és a lángokat szító csoport érdeklődési körétől függ: ha nem épp Star Fox visszatérése van a terítéken, akkor a Metroid Prime, az F-Zero, a Kid Icarus, a Golden Sun, vagy épp a Mother / Earthbound az, amely szuperbiztos, hogy érkezni fog. Néha pedig tényleg olyan, mintha a Nintendo is rájátszana erre, hiszen ha egy újabb remaster kerül fel a Switch-palettára, akkor az általában egy visszatérésének ágyaz meg, vagy annak megjelenését egészíti ki. A remake és a remaster határvonalán egyensúlyozó Metroid Prime Remastered, a Switchre átterelt Xenoblade-franchise is kiváló példa erre, ahogy a Gamecube legmeghatározóbb játéka, a The Legend of Zelda: The Wind Waker is az lehetett volna, de se a Breath of the Wild, se a Tears of the Kingdom nem bizonyult jó alkalomnak ahhoz, hogy a rajzfilmes Link-visszatérjen. Marióra azonban ismét rámosolygott a szerencse, hiszen a tavaly novemberi, egészen parádés Super Mario RPG után egy újabb Mario-szerepjáték kapott második esélyt, elhúzva a Paper Mario-mellékág vitathatatlanul legjobb felvonását.

Hiszen a Paper Mario: The Thousand-Year Door nem az alig négy évvel ezelőtt bővült Paper Mario-család legújabb felvonása, hanem egy újabb remaster, amely kereken húsz évvel követi elődjét, hogy egy alapos ráncfelvarrással mesélje el kalandos történetét egy teljesen új generáció számára. Elvégre nem Marióról és Peachről lenne szó, ha ne fonódna össze ismét a történetük, méghozzá a már-már unalomig ismert forgatókönyv szerint, azaz Peachet megint elrabolják, Mario pedig megint a segítségére siet. Csakhogy a tettes ezúttal nem Bowser, még ha a helyszín most is a Gomba királyság, hanem egy titokzatos csoport, az X-Nautok, akik a tengerparti város, Rogueport alatt meghúzódó rom mélyén lapuló Ezeréves ajtót szeretnék kinyitni, ehhez azonban előbb meg kell találniuk hét legendás kristálycsillagot. A versenybe Peach megmentése érdekében Mario is beszáll, és ezúttal sem egyedül kell megmentenie a világot.

A The Thousand-Year Door minden szempontból vérbeli szerepjáték, így a csapatépítés, Mario képességeinek és tárgyainak menedzselése a leghangsúlyosabb eleme a bő 25-30 órás történetnek. Az ehhez megálmodott világ egyáltalán nem apró, a nyolc fejezet szinte mindegyike egy-egy helyszínre koncentrál, melyeket Rogueport fogja közre egyfajta hubként. Ide szinte mindig vissza kell jönni, vagy azért, hogy az újonnan megszerzett csillag bekerüljön az ajtó megfelelő részébe, vagy azért, mert valamilyen úton-módon ide vezetnek a szálak. Minden helyszín borzasztóan hangulatos és rendkívül karakteres: az apró életformáknak otthont adó hatalmas fa a Pikminre emlékeztető egységmenedzsmentet kombinálja a logikai feladványok megoldásával; a Final Fantasy VII ikonikus Golden Saucerét idéző Glitzville-ben egy arénaharc bajnokságot kell dominálni a ranglétre megmászásával; később még egy látszólag elhagyatott szigeten is fel kell csapni kincskeresőnek. Az ehhez megálmodott minitörténetek a szélsőséges, a negyedik falat többször is átszakító karaktereivel szinte egymaguk elviszik a történetet a hátukon, fejezetről fejezetre mutatva meg a Mario-univerzum egy új, eddig nem ismert szeletét, a Mario-játékok történetének legjobban kidolgozott, legélvezetesebb világát keltve életre.

A csillagok kereséséhez számos mellékszereplő csatlakozik, akik a történet végéig asszisztálnak - szó szerint, hiszen Mario-oldalán mindig ott van egyikük, a harcban pedig aktív szerepet töltenek be. Csatázni pedig szinte percenként kell, hol a helyszíneket benépesítő ellenfelekkel, hol a nevesített, a továbbjutást akadályozó szereplőkkel való konfrontáció során.

A harcrendszer körökre osztott, és pontosan egy akciót hajthat végre a csapat 1-1 karaktere, mielőtt az ellenfelekre kerül a sor. Ez lehet egy normál támadás (Mario képes mind ugrani, mind egy hatalmas kalapáccsal lecsapni), tárgyhasználat (amely nem csak az életerőt vagy a varázspontnak megfelelő FP-t tudja visszatölteni, de az ellenfeleket is sebezheti), vagy ha sikerül a fejezetek befejezésével gyarapodó speciális képességcsíkot feltölteni, akkor egy különleges akció is. Ez sok esetben teljesen meg tudja fordítani az erőviszonyokat: Mario egy minijáték során a maga és a társa életerejének egy-egy részét is visszatöltheti; megrázhatja az egész színpadot, több célpontot is sebezve; ideiglenesen kiiktathatja az opponenseket, hogy némi extra időhöz jusson.

A színpad nem képletes, a Thousand-Year Doorban minden ütközet egy tényleges porondon zajlik, ami nem szimplán hangulati elem, hanem akár a csaták aktív részese is lehet. A közönség elégedettsége tölti vissza a speciális képességek mutatóját, de időnként (kiszámíthatatlanul) megpróbálhatnak támogatni vagy épp szabotálni is az ott jelen levőket, a homlokzatról leeső dekorációk, lámpák pedig ideiglenesen felülírhatják azt, hogy ki áll épp nyerésre, vagy kinek van lehetősége fordítani. A sikerhez, örömük kiváltásához pedig nem csak a jól megválasztott támadástípus kell, de annak jó kivitelezése is, hiszen mindegyik aktiválása egy minijátékot von maga után, ahol egy vagy több gombot kell ütemre, vagy időre lenyomni, és ennek pontossága kihatással van mind a végeredményre, mind a közönség elégedettségére.

Ebben pedig nagy szerep jut az éppen aktuális, egy kör elvesztegetésével bármikor lecserélhető társnak is, akik mindegyike egy normál és egy (több ellenfélre ható) speciális támadással rendelkezik, melyek jócskán eltérnek egymástól. Koop a páncélját elhajítva sebez; Goombella a fejét veti be, ha nem épp sebzésért, akkor azért, hogy megmutassa, az adott ellenfél milyen paraméterekkel rendelkezik; Madame Flurrie tüdejét bevetve fújhatja le a színpadról a célpontokat. A féltucatnál is több segítő ráadásul a hagyományos kalandozás során is lapot kap, sőt, speciális tulajdonságaik kellenek a továbbjutáshoz. Koop távoli kapcsolók elérésében segédkezik, Yoshi a kisebb távolságok áthidalásához asszisztál, Flurrie pedig szó szerint el tudja fújni egy-egy helyszín adott pontját, hogy a leszakadó papír nyissa meg a továbbjutás útját. Hiszen a címhez és a sorozathoz méltóan most is minden ebből az anyagból van, ez a papírmasé-univerzum pedig nem csak a látványhoz használja ezt ki, de ötletes feladványaihoz, gazdag és ötletes világépítéséhez is.

Ez a leírás viszont igaz Mario karakterfejlesztésére is, amely messze a sorozat ezen felvonásának legmélyebb és legjobban kidolgozott része. A szintlépések során egy paraméter fejleszthető: az életerő, a speciális támadásokhoz szükséges FP, vagy épp a további kitűzök használatát engedélyező BP. Utóbbi az, amely a harcrendszer sava-borsa, a kaland során megszerezhető és megvásárolható, közel száz kitűző ugyanis fundamentálisan meg tudja változtatni azt, hogy Mario és a társak mire képesek vagy épp mennyire hatékonyak. Minden kitűző adott mennyiségű pontba kerül, így az éppen aktuális limitnek megfelelően akár féltucat (vagy annál több) jelvény is aktív lehet. Ezek növelhetik az életerőt, véletlenszerűen visszatölthetnek belőle a csata során, erősíthetik a karaktertulajdonságokat, passzív boostot biztosíthatnak, vagy új támadómozdulatokat nyithatnak meg. Kombinálásuk, a lehető legjobb loadout megtalálása és kialakítása a továbbjutás és a siker legfontosabb része, és egyben az Thousand-Year Door talán legélvezetesebb gameplay eleme.

A történet követése, a helyszínek felfedezése ugyanis túlságosan is sokszor nem az - visszatérő elem az, hogy egy adott terület felfedezésével párhuzamosan kiderül, hogy Mario nincs birtokában egy eszköznek vagy egy képességnek, így kénytelen egy korábban meglátogatott helyszínre visszatérni, megszerezni azt, és aztán megismételni a folyamatot. És ugyan a Switches verzió igyekszik ezen segíteni egy nagyobb gyorsutazó-hub létrehozásával, amely idővel elérhetővé válik, de ez csak a nagyobb helyszínek közti ingázást gyorsítja fel, az azokon belüli, számtalanszor fájdalmasan vontatott mászkálást nem befolyásolja. Hasonlóan érthetetlen az is, hogy miért nem sikerült a Gamecubeos eredeti borzasztó mellékküldetés rendszerét sem modernizálni, hiszen itt is csak egyenként vehetők fel ezek Rogueportban, és az újak is csak itt szerezhetők meg. Ráadásul az értük járó jutalom is meglehetősen haszontalan, és mivel kidolgozott történettel gyakorlatilag egyik sem rendelkezik, ezért nem is nagyon van értelme vesződni velük. Azért is különösen furcsa ez, mert más ponton az új kiadás változtat – a társak lecseréléséhez már nem kell egy külön menübe elmászni, egy gombnyomással elérhető az, ahogy egy rövidke segítségnyújtás is, amely némi tippel-trükkel igyekszik a továbbjutás következő lépése felé terelni.

Ezt leszámítva azonban a The Thousand-Year Door húsz év elteltével is egészen parádés. A Switchre újraálmodott, a modern korhoz igazított, csodálatos (de sajnos már csak 30 fps-re korlátozott) látványvilága, az újrakevert zenéje tökéletesen kiegészíti időtlen tartalmát és lebilincselő játékmenetét, amit ugyan némileg lelassít a számtalan komótos és felesleges ingázás, de ennek ellenére még így is ő nem csupán a legjobb Paper Mario-epizód, de minden idők egyik legjobb spinoffja is.

A Paper Mario: The Thousand-Year Door 2024. május 23-án jelent meg, kizárólag Nintendo Switchre.