Közhely, hogy a szerelem megbolondítja az embert, azonban a rózsaszín felhőnél is sokkal hatalmasabb erőt képvisel az, amikor elveszítjük azt, akire vágyakozunk, és saját erőnkből nem is tudjuk visszaszerezni. Ebben a tragikus állapotban ragadt hősünk, az Utazó is, aki elveszett kedvesét akarja újra karjaiban tartani. Ehhez egy buja, ám baljós erdő felé veszi az irányt, ahol szörnyek, gépemberek és a kesze-kuszán folyó idő akadályain átverekedve igyekszik elérni a Géphez, ami a szóbeszéd szerint teljesíti az emberek kívánságait. Eltökéltségét mi sem mutatja jobban, mint azon megnyilvánulása, hogy nem érdekli, hogy hogyan teljesül a kívánsága: visszarepül a múltba vagy a lányt kapja vissza a jelenben – mindegy, csak újra együtt lehessenek.
A játék nem is igyekszik cukinak lefesteni az Utazó eltökéltségét, sokkal inkább baljósnak, és a lineáris történet során számos alkalommal szembesülhetünk majd azzal, hogy hősünk számára minden és mindenki csak egy eszköz célja eléréséhez, még akkor is, ha ő ennek nincs is teljesen tudatában. Több szívességet és apró kérést is teljesítünk majd, ám ezek eltörpülnek azon tetteink mellett, amelyek látszólag ennek a sci-fi–fantasy világnak a pusztulását hozzák majd el.
Arra számítottam, hogy egy klasszikus aRPG-t kapok majd, ám pár óra játék után rá kellett jönnöm, hogy egy metroidvaniat köszönthetek a Traveler's Refrain személyében. Ugyan a történetvezetés lineáris, a cselekmény során is mindig csak adott zónában ténykedünk, ezeken a zónákon belül mindig lesz egy-két felfedezésre váró dungeon vagy templom, esetleg aréna harc. A közelharc egyszerű, ám jól funkcionál, ráadásul három különböző fegyvert is kapunk, amelyek nemcsak sebzésükben, de sebességükben és spektrumukban is eltérnek. Ami külön tetszett, hogy ezek a fegyverek a továbbjutásunk kulcsai is egyben, a legtöbb puzzle megfejtéséhez szükségünk lesz rájuk, a játék vége felé általában mindháromra. A fejtörők egyébként igen hullámzó nehézségi görbével bírnak, főleg, hogy a játék hajlamos elhallgatni előlünk, hogy mit is kellene csinálnunk, no, meg persze azt, hogy hol.
Fegyvereink jó szolgálatot tesznek, és az ellenfelekből potyogó piros kövekkel fejleszthetjük is őket az Utazó emlékeit megidéző forrásoknál, azonban érdemes lesz varázslatainkat is felerősíteni. Ezek a játék talán legegyedibb mechanikájához, a zenével történő varázsláshoz kapcsolódnak. Lantunkat előkapva az iránygombokkal pendíthetjük meg a négy húr egyikét, az adott hangsor pedig más-más hatással bír: gyógyulhatunk, idézhetünk magunknak egy aktív pajzsot, de akár egy tűzokádó sárkányt is pár másodperc erejéig. A szólamaink fejlesztésével új hatások is társulnak a meglévők mellék, például a gyógyító varázslatunk egy ütés erejéig sebezhetetlenné tesz minket. Ezeknek a varázslatoknak egy része opcionális, így ha a szintén opcionális felfedezést mellőzzük, könnyen lemaradhatunk róluk. Ha szeretnénk, tartogathatjuk a térkép bejárását egészen a játék végéig, a kazamaták végén úgyis az életcsíkunkat fejlesztő totemek és a varázserőn mennyiségét növelő kották várnak ránk, esetleg piros kövek lerakata. Egyrészt ez remek, hisz nem fordul így elő, hogy irrelevánssá váló loot üti a markunkat, másrészt ha nem farmolunk elég életerő pontot és varázserőt, akkor bizony piszok nehéz dolgunk lesz a harcok során.
Szintén a zenéhez kapcsolódik a Traveler's Refrain másik egyedi vonása. A történet gyakorlatilag fix, abba beleszólásunk nincs, viszont a szöveges átvezetők során többször is választhatunk érzelmek vagy reakciók között, amelyek befolyásolják, hogy a játék zenéje milyen stílusú, hangulatú lesz. Könnyen előfordulhat, hogy két végigjátszás során más-más zenei aláfestést kapunk, igaz, az újrajátszhatóság már egy másik kérdés.
Elsőre a megjelenés előtti buildre fogtam azt a megmagyarázhatatlan érzést, hogy a Traveler's Refrain még nincs kész. Aztán a megjelenés és több kisebb frissítés után ez az érzés nem akart elmúlni. Napokig forgattam a számban a dolgot, és rá kellett jönnöm, hogy a játék dizájnjával van problémám. Ez egy teljesen szubjektív meglátás, azonban számos érdekes, egyedi ötletet bedob a játék még az elején, hogy aztán teljesen megfeledkezzen róla, vagy a másik eset, hogy a játék közepe táján előkerül egy újfajta mechanika, kvázi gyökértelenül. Ezek persze hangulatosak, mint a 2D-s bábszínházas történetmesélés, vagy a puzzle, ahol a klasszikus, szöveges szerepjátékok mintájára kellett megtalálnunk a megoldást egy fekete képernyőt bámulva. De az egyébkénti játékból végül mindkettő kilógott.
Az sem segített, hogy napokkal a megjelenés után is maradtak apró, de továbbra is idegesítő bugok. Az, hogy a találati érzékelése a játéknak néhol foghíjas, még betudható annak, hogy egy 3D-s terepet igyekeztek a készítők leképezni 2D-s megvalósítással, így nemcsak mi, de hősünk sem tudja mindig, hogy merre van az arra. Azzal viszont már nem tudtam mit kezdeni, hogy többször-többször nem reagált a karakter az ütés gombra, ha előtte kitértem az ellenség elől. És ez sajnos így is maradt, amíg nem csináltam egy újabb dash-t. Mivel ez a legegyszerűbb módja az életben maradásnak, ezért elkerülhetetlen a használata, ezért is olyan zavaró ez a bug.
A félkészség érzetét erősítik a játék animációi és a háttérként szolgáló világ elnagyoltsága. Jobban érdekelt az erdő és a benne robot istennőként uralkodó három Sors, aki valamilyen tragikus módon, de szembe kerülnek velünk, nekünk pedig nincs választásunk, mint végezni velük. Sok sejtelmes utalást kapunk a többi NPC-től, többször is az lesz az érzésünk, hogy ők valójában a múltunk szereplői, csupán az Utazó nem ismeri fel őket, azonban a nagy válaszokra egészen a játék végéig várnunk kell. Ha szemet tudunk hunyni a játék gyengeségei fölött, akkor egy keserédes, zenés metroidvania vár ránk, ami főleg az agyunkat dolgoztatja meg, és még a fülünknek is kellemes élmény lesz.
A Traveler’s Refrain 2025. április 11-én jelent meg PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.