The Drifter teszt

Az aprócska ausztráliai csapat, a Powehoof már elhozott nekünk két játékot. A Crawl egy lokál multiplayer cím, amiben a dungeon szörnyeit és a kalandorokat felváltva irányítja egymás ellen a két játékos. A Regular Human Basketball szintén egy kooperatív-versengős móka, ahol többedmagunkkal kell irányítanunk kosárlabdázó óriásrobotokat. Legújabb játékukkal viszont egy másik irányba indultak el, hátrahagyták a többjátékos szórakozást, és egy leheletnyivel komorabb single-player játékot készítettek. A The Drifter a klasszikus point-n-click kalandokat idézi meg: egy erős történetet kapunk pixelart grafikával, modern megközelítéssel.

A játékban Mick Cartert fogjuk alakítani. Már az első pár, általa narrált mondat során érteni fogjuk, hogy itt bizony egy tragédiákkal teli életbe csöppenünk bele. Azonban nem kell megijedni, nem egy szándékosan lélekszaggató, könnyfakasztó, szívbe maró játékélményt kapunk. A The Drifter, habár tartalmaz nehéz pillanatokat, szándékosan a ponyvaregények magával ragadó, lendületes, kalandos világát idézi meg. A játékot rövidebb, könnyen emészthető fejezetekre osztották. Ezek cselekménye egy point-n-click kalandjátékhoz képest igen gyorsak, pörgősek. Közben mindegyik rész megtartja a maga dramaturgia felépítését is: lassú kezdés, fokozatos építkezés a rejtélyekkel és drámával, majd egy váratlan esemény az egészet egyberántja, miközben újabb kérdéseket szül. Ráadásul, ahogyan egy jó kis sorozattól elvárt, minden fejezet egy cliffhangerrel ér véget, így a körömrágós izgalom is garantált. Lényegében egy remek rendezésben kapunk egy olyan sztorit, amiben egy csavaros összeesküvés valósul meg a krimi-thrillerek legjobb elemeivel.

Az alkotók egyik célkitűzése volt, hogy ezt a remek ponyvaregényt, a lehetőségekhez mérten, egy sebes játékélménybe ültessék. És ahogy már írtam, mutogatós-kattingatós kalandjátékhoz képest az, de nem lett olyan pörgős, mint azt szerették volna. Legalábbis - az amúgy remek - szinkronszínészek játéka nincs összhangban az animációkkal. Ráadásul, érthetetlen módon, sok mozdulatot nem rajzoltak meg, hanem egy fekete átvezető kép alatt narrál a főhős, majd egyszercsak látjuk a végeredményt. Sokat rágódtam, hogyan fogalmazzam meg, de lényegében arról van szó, hogy az animációk, a játékmenet, a játékos saját sebessége csak lohol a narrátorok hanglejtései után. Nehéz érzékeltetni írásban. Valahogy olyan, mintha a Max Payne legendás noir hangulatát nem egy TPS-be, hanem egy kalandjátékba ültette volna a Remedy annak idején. Ugye sejthető, hogy így is egy elképesztő élmény lenne a történetet átélni, de messze nem lenne ugyanaz. Viszont fontos leszögeznem: ettől nem lesz rossz a The Drifter. Egyáltalán nem. Inkább csak feltűnik, hogy ez a Powerhoof első narratív játéka.

Maga a játékmenet nem fog meglepetéseket tartalmazni. Bejárjuk a helyszíneket, mindenkivel beszélünk - azok közül, akik hajlandóak lesznek velünk érdemben szóba állni -, majd összeszedünk mindent, ami elfér a zsebünkben, és megoldjuk az adott kihívást. Amire fel kell készülni, hogy ez a játék nem a hardcore, LucasArts és Sierra-féle "megoldhatatlan" akadályokat gördíti elénk. Az, aki látott, olvasott, játszott már hollywoodi logikát követő alkotásokat, pontosan tudni fogja, mikor mit kell cselekednie. Ez a „közhelyesség” teljesen a játék előnyére válik. Segít, hogy átéljük azt a sebességet, amit akartak a fejlesztők. De persze olyan végtelenül könnyű dolgunk se lesz, meg fogunk halni párszor, mielőtt rájövünk, hogy mit is kell csinálnunk a vég elkerülése érdekében. Az elhalálozás pedig amúgy is szerves része a történetnek, hiszen halálunk előtt pár perccel térünk mindig magunkhoz, a halál emlékével. Ugye említettem, hogy ponyvatörténet?

Amit még érdekes, érdemes megjegyezni, hogy az inventory és a párbeszédek kezelését úgy tervezték meg, hogy kontrollerrel is könnyű legyen játszani. A twin-sticks irányítással így ugyanolyan kényelmes közelről vagy kényelmesen elterpeszkedve, nagyobb távolságból leleplezni az összeesküvőket. Szóval, igen. A The Drifter tömény szórakozás, és a minősége miatt messze nem egy bűnös élvezet. Egy hajszálnyit ugyan kiforratlan, és a hardcore játékosok talán túl könnyűnek is találhatják, de a végeredmény, az amit bennünk hagy ez az élmény, mindenképpen pozitív. Bárhogy is osztjuk be magunknak ezt a 7-10 órát, egy izgalmakkal teli időt fogunk átélni a Powerhoofnak köszönhetően.

A The Drifter egyelőre PC-re és Nintendo Switchre jelent meg. Mi PC-n teszteltük.