Nagyon kedvelem a Monster Hunter-játékokat, a széria iránti rajongásom egészen a PSP-re megjelent Monster Hunter: Freedom Unite-ig nyúl vissza. Van valami megmagyarázhatatlanul jó érzés abban, ahogy egy igazi vadász módjára követjük a szörny nyomait, csapdát állítunk a számára, majd hosszas küzdelem után végül a lábunk előtt hever a fenevad. A lenyúzott bőréből ezután erősebb felszerelést készítünk magunknak, hogy aztán még erősebb szörnyekre vadászhassunk. Ezt az érzést igyekezett megragadni és átadni a 2023-ban megjelent Wild Hearts is, azonban a fogadtatása meglehetősen felemás volt, összességében pedig egy felejthető alkotás lett.
A Wild Hearts a feudális Japánba kalauzol el bennünket, ahol egy vadász bőrébe bújva kell tomboló szörnyeket gyilkolnunk, hogy megvédjük az ott élő lakosokat. Ahogy a Monster Hunter-játékoktól sem, úgy itt se kell világmegváltó történetre számítani, pusztán egy keretként szolgál, mely segít bemutatni a főbb karaktereket és mechanikákat, valamint egy magasztosabb célt ad a szörnyek püfölésére. Ehhez pedig rengeteg eszközt biztosít a játék, összesen 8 különböző fegyverosztály közül választhatunk, mindegyikük eltérő harcstílust és változatos mozdulatokat kínálva.
Természetesen megtalálható a játékban a már-már unalmasnak mondható katana, pöröly, páros penge, vagy épp a mágikus lövedékekkel felvértezett gépkarabély, azonban akadnak érdekesebb fegyverek is. Ilyen például a parry használatára kiélezett harci esernyő, mellyel akrobatikus mozdulatokkal övezett támadásokat hajthatunk végre, vagy akár kinyitva ejtőernyőként is használhatjuk azt a harcok során. A személyes kedvencem azonban a clawblade, mellyel nemcsak közelebb húzhatjuk magunkat a bestiához, hanem lényegében a levegőben táncolhatunk vele, miközben csapásokat mérünk a fenevadra onnan.
Ami megkülönbözteti a játékot a Monster Hunter-szériától, az az úgynevezett Karakuri-rendszer, mely a Fortnite-ból ismert gyors építkezés mechanikáját igyekezett átültetni szörnyvadászos köntösbe. A Karakuri hasznos szolgálatot fog tenni nekünk a harcok során, kezdetben csupán fadobozokat készíthetünk vele, melyekből tornyokat húzhatunk fel, amelyekről leugorva nagyobb sebzést vihetünk be a szörnyeknek. Később azonban sokkal összetettebb építményeket is készíthetünk vele, például falakat húzhatunk fel, melyek segítségével pillanatnyi ideig kizökkenthetjük a szörnyeket az egyensúlyukból, vagy épp egy ágyú, szigonypuska, valamint különféle csapdák és gyógyító tárgyak is elérhetővé válnak majd. Érdekesség, hogy ezek az építmények, amennyiben nem kerültek elpusztításra, megmaradnak a világunkban, így külön élmény visszatérni ezekere a helyszínekre, illetve hasznosítani a megmaradt eszközöket egy új harc során.
A Karakurikkal ellentétben nem leszünk elkényeztetve levadászandó szörnyekkel, nagyjából egy tucat különböző lény fogja majd az utunkat állni, a játék későbbi szakaszában pedig ezeknek az erősebb változataival, illetve eltérő elementális képességekkel felvértezett variációival kell majd szembenéznünk. Dizájnjukat tekintve a valódi vadvilágból ismert állatokat kell elképzelni felnagyítva, valamilyen elementális képességgel kiegészítve. Egy sima holló ellen nem lenne túl élvezetes harcolni, azonban egy óriási, mérgező gázt okádó holló ellen már igen. Ugyanígy, egy vaddisznó levadászása sem okozna különösebb problémát, de egy óriási, jégtámadásokkal felvértezett vaddisznó már okozhat fejfájást.
A Wild Hearts korrekt harcrendszerével és az ötletes mechanikáival ellentétben a játék világa meglehetősen kiábrándító. A Monster Hunterrel ellentétben itt ne számítsunk kidolgozott és összetett, élő és lélegző világra, valamint működő ökoszisztémára se. Az itteni térképek kisebbek, kevésbé kidolgozottak és meglehetősen egyhangúak. Ezen nem segít sajnos a Nintendo Switch 2-es verzió silány grafikája, mely nagyjából a PC-s Low/Medium beállításokkal vetekszik.
A felbontás tekintetében is lesújtó számokat kapunk, dokkolt módban 860p, handheld módban pedig 648p felbontást képes kipréselni a játék a hardverből, a túltolt élesség és a motion blur hiánya pedig tovább ront az összképen. A teljesítménnyel szintén vannak problémák, a 60fps-t célozza meg a játék, a gyakorlatban valahol 40 és 55 között ingázik, a VRR pedig nem működik alatta, így néha játszhatatlan és élvezhetetlen élménnyel találkozunk.
Összességében a Wild Hearts S egy kiábrándító port lett Nintendo Switch 2-n. Ugyan a korrekt harcrendszere, valamint az ötletes Karakuri-mechanikája valamelyest kiemeli őt a többi szörnyvadászos cím közül, azonban az eredeti játék hiányosságai, valamint a port technikai és teljesítményhez fűződő problémái súlyosan beárnyékolják az összképet. Beszerzését teljes áron egyáltalán nem lehet javasolni, helyette inkább vegyük elő a Monster Hunter Rise-t, vagy várjunk egy új részre a szériából, vagy arra, hogy a Monster Hunter Wilds is tiszteletét tegye a Nintendo hibrid konzolján.
A Wild Hearts S július 25-én jelent meg Nintendo Siwtch 2-re.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.