Baby Steps teszt

A mexikói filmrendező imposztora egyébként Nate, egy elkényeztetett ficsúr, aki tehetős szülei jóvoltából sosem küzdött meg semmiért sem az életében. Történetünk legelején is éppen hőn szeretett kanapéján tesped, amikor a televízió képernyőjén félbehagyott videójátéka hirtelen beszippantja. Ezt követően egy olyan, számára teljesen ismeretlen világban ébred fel, ahol a szülői gondviselés hiányában csakis önmagára számíthat, úgyhogy miután felocsúdott a meglepettségéből erőt vesz magán és bukdácsolva ugyan, de elindul a kijáratnak vélt fényforrás felé. Természetesen a célig vezető út telis-tele van viszontagságokkal, viszont Nate legnagyobb ellensége nem a kietlen táj, a könyörtelen fizika, vagy épp a debilebbnél-debilebb helyiek lesznek, hanem saját maga, hiszen annyi év semmitevés után most végre meg kell állnia a saját lábain.

A Baby Steps tehát tulajdonképpen egy felnövéstörténet, ami metaforákon keresztül igyekszik bemutatni azt, hogy mennyire nehéz a saját utunkat járni, mindezt azonban annyira kretén és igénytelen módon teszi, amire szinte lehetetlen szavakat találni. Kezdjük ott, hogy a játék ronda, mint a bűn. Ezt sajnos nem lehet finomabban megfogalmazni, aki rendelkezik akárcsak egy minimális szépérzékkel, azt rögtön taszítani fogja ez a képernyőnkre álmodott pusztító alpáriság. Külön kiemelném a karaktereket, akiknek ocsmány mivolta, borzalmas szinkronja és röhejes animációi rögtön megidézték bennem a Garry’s Mod-féle abszurd humorral teli paródiavideók hangulatát. Talán pont emiatt könnyebb megbocsájtani a játéknak az általa prezentált látóidegszennyezést (bár ebben sokat segítenek a különféle környezeti zajokból összeszőtt zenei motívumok is), feltéve persze, ha vevők voltunk/vagyunk az ilyesfajta elmebetegségekre, mert máskülönben csak elborzadva révedünk bele a hányósvödrünk legmélyébe.

Akik így tesznek, azoknak már most szólnék, hogy később se nézzenek fel belőle, mivel a játékmenet valószínűleg nagyon hasonló reakciót váltana ki belőlük. Nate ugyanis nem képes sok mindenre, amire viszont mégis, azt is csak elképesztően körülményesen tudja véghez vinni. Na, nem kell bonyolult dolgokra számítani, lévén a Baby Steps egy ízig-vérig vett sétaszimulátor, igaz, korántsem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk, merthogy itt nem elég pusztán a W-t nyomva tartani a boldogulásunkhoz, mindeközben a lábunkat is érdemes felemelni a végtagokhoz rendelt egérgombok segítségével, máskülönben magatehetetlenül csapódunk bele az előttünk tornyosuló akadályokba.

Egyszerűnek hangzik nem igaz? Nos nagyon nem az, a járás ritmusát egyáltalán nem könnyű elsajátítani, ami leginkább két dologra vezethető vissza. Egyrészt a térkép nélkül, szabadon bejárható terep a legkevésbé sem nevezhető kezdőbarát túraútvonalnak, másrészt pedig, hogyha megcsúszunk (és higgyétek el, megfogunk), akkor szerencsétlen főszereplőnk mindaddig magatehetetlenül vergődik, míg újra stabil talajt nem érez a lábai alatt, ami egy hegyormon sajnos meglehetősen ritka luxus. Ennek következtében elég lesz egyetlen rossz mozdulat és hősünk máris vígan szánkázik lefelé a domboldalon, miközben szürke pizsamája teljesen dinamikusan, az őt ért behatásoknak megfelelően koszolódik majd össze. Ez a valódi next-gen, nem a ray-tracing. Utóbbi amúgy nincs benne, de nem is baj, hiszen a lépten-nyomon szemünkbe csillanó napkorong okán valószínűleg sokkal többször vennénk le arccal a talajszintet.

Gondolom ezek után senkit sem lepek meg azzal, hogy a Baby Steps valójában egy hamisítatlan trolljáték, igaz, jóval megbocsájtóbb, mint hasonszőrű társai. Legalábbis akkor, ha nem indulunk el a vakvilágba, mert bizony a főszál mentén sűrűn találkozhatunk majd olyan feladványokkal, amik teljesítése egyáltalán nem lesz sétagalopp. Mondjuk romos lépcsőkből, szűk átjárókból és vékony deszkákon való egyensúlyozásból felfedezés nélkül is ki fog jutni nekünk bőven, amiknél aztán ember legyen a talpán, aki elsőre végig szenvedi magát rajtuk.

Szerencsénkre nem leszünk egyedül ebben a szenvedésünkben, szerencsétlenségünkre viszont a felbukkanó mellékszereplők egytől-egyig debilek, életképtelenek, ráadásul furábbnál-furább dolgokról beszélgetnek velünk. A kedvencem az a kifejezetten baljóslatú kendős úriember volt, aki miután meghallotta, hogy irgalmatlanul vizelnünk kell, gond nélkül felajánlotta célpontnak a mellette lévő bokrot, majd kidülledt szemekkel, lélegzetvisszafojtva várta a produkciót, amit ennek hatására fintorogva ugyan, de inkább elhalasztottunk.

Nincs mit szépíteni, a Baby Steps valójában egy rémkínos sétaszimulátor, ugyanakkor hiába az ocsmány látványvilág, a blőd történet és az idegeinket gyakorta kikészítő sétafika, én a vele eltöltött néhány órám minden egyes percét imádtam. Igazi bűnös élvezet ez, ami nem fog mindenkinek bejönni, de akinél betalál, az garantáltan bent ragad majd ebbe az agyament világba. Abba pedig már bele se merek gondolni, hogy mit fog ez művelni az internetes szcénával, mert higgyétek el, úgy fog terjedni a sikongató videósok és streamerek körében, mint egy vírus. És hogy mégis hogyan? „Hát őőő, gondolom nem gyalog.”

A Baby Steps szeptember 23-tól érhető el PlayStationre és PC-re. Mi utóbbin baktattunk rendületlenül.