Olyanokba, ahová egyetlen másik fejlesztőgárda sem tudna elrepíteni, hiszen akár a bevezetőben már említett Remember Me-re, akár a Life is Strange-re, esetleg a Vampyr-ra, a Jusant-ra, vagy épp a személyes kedvencemre, a Banishers: Ghosts of New Eden-re gondolunk, mindegyikben tetten érhető az a semmi máshoz nem fogható, egyedi Don’t Nod varázs. Természetesen lehet vitatkozni arról, hogy összességében nézve melyik mennyire szórakoztató, azt viszont nem lehet elvitatni tőlük, hogy egytől egyig emlékezetesek és végigjátszásukat követően maradandó élményként költöznek be a saját kis videojátékos panteonunkba. Teljesen mindegy, hogy egy nagy műgonddal felépített csodálatos világ, pár szerethető és életszerű szereplő, netalántán néhány ötletes játékmechanika az, ami berántja az embert a fejlesztőcsapat játékaiba, de amint ez megtörténik, onnantól kezdve még akkor sem ereszt, ha a csodálatos élmények közepette szépen-lassan elősejlenek az adott program hibái is.
Nos, a sorból nem lóg ki az Aphelion sem, ami első ránézésre egy szimpla akció-kalandjátéknak tűnik, valójában azonban ez csupán a jéghegy csúcsa, hiszen a vastag hóréteg alatt sokkal több minden van elrejtve, mint azt elsőre gondolnánk. Mindezt pedig nemcsak mi tapasztalhatjuk majd meg elsőkézből, hanem a játék két főszereplője is, akik az emberiség második bölcsőjét keresték, de helyette csak még több szenvedést találtak. 2060-at írunk, a Föld lakhatatlanná vált, aminek következtében fajunk egyetlen esélye az életben maradásra az, ha megleljük következő otthonunkat. Szerencsére a naprendszer peremén rá is bukkanunk egy ideálisnak tűnő bolygóra, viszont mielőtt mindenki átcuccolna a Persephonera, előbb elküldenek két asztronautát, hogy vizsgálják ki az ottani, meglehetősen fagyosnak tűnő körülményeket. A Hope-01 kutatóexpedíció odavezető útja során Ariane és Thomas egymásba habarodik, csakhogy a szerelmi idill nem tart sokáig, mivel a zárt térben lezajlódó párkapcsolati csatározások egyáltalán nem kímélik őket.
Mi is éppen egy heves vita kellős közepén ismerjük meg őket, de a feloldozást hiába várjuk, mert az űrhajón megszólaló vészjelző közbeszól. Szinte még felocsúdni sincs időnk és máris a lezuhant roncsok kellős közepén találjuk magunkat, ahonnét Arianet irányítva kell sietősen távoznunk. Ez lenne a tutorial szakasz, ahol a játék röviden prezentálja nekünk, hogy mire is számíthatunk az elkövetkezendő nagyjából 6-7 órában és megmondom őszintén, ekkor még egyáltalán nem éreztem azt a Don’t Nod varázst, amit a bevezetőben már említettem. Szimpla ugrabugrának tűnt az egész, ahol lineáris útszakaszokon, sárgára festett platformok között kellett átszökellnem, miközben figyeltem az időzítésre. Ezutóbbi a perfect catch rendszer, aminek lényege, hogy az embert próbálóbb ugrások közben nem elég elrugaszkodnunk, a levegőben úszva még fel is kell készülnünk az érkezésre, ami, ha sikerül, akkor nincs további teendőnk, ha viszont nem, akkor egy gyors QTE kíséretében maradhatunk csak a célul kitűzött kiszögellésen.
Nem túl eredeti, mondhatom, sőt, inkább csak időhúzásnak éreztem, szóval amint megszereztem az ehhez tartozó achievementet, rögtön ki is kapcsoltam a menüben. Szintúgy erre a sorsra jutott a vékony peremeken való egyensúlyozás is, ami egyébként azért volt különösen frusztráló, mert ugyanazzal a bal stickel kellett átmenni a szakadékok felett, amivel mindeközben még a testsúlyomat is egyengettem. A játékkal való első találkozásunk tehát egyáltalán nem volt biztató, csakhogy amint lezajlott ez a kissé vontatott szekció, rögtön egy piszok látványos menekülős szekvencia kellős közepén találtam magam, amit követően nagy nehezen kijutottam a roncsból. A rádiós kapcsolat megszakadt, Thomas eltűnt, szóval összeszedtem minden bátorságomat, előkapartam a csáklyámat és elindultam egy közeli fennsíkra, aminek tetején végre valahára elém tárult az ismeretlen planéta félelmetes, mégis csodálatosan gyönyörű horizontja. És ez volt az a pont, ahol szerelembe estem, pedig ekkor még csak nem is sejthettem, hogy mennyi minden vár még rám a kalandom során.
A történetről nem is szeretnék több szót ejteni, mivel telis-tele lesz meglepetésekkel, legyen elég annyi, hogy a későbbiekben nemcsak Arianet, hanem a sérült Thomast is irányíthatjuk, sőt, idővel más létformákkal is összerúghatjuk a port. Külön tetszett, hogy a két főszereplő teljesen más megközelítést kapott, hiszen míg előbbivel főleg a lopakodás és a platforming lesz terítéken, addig utóbbival a folyamatosan csökkenő oxigén utánpótlása (a menüben szintén kikapcsolható) és a felfedezés képzi a játékmenet gerincét. Jól olvastátok, a későbbi fejezetek folyamán többször kell majd osonva továbbjutnunk, ami legfőképp a Nemesis névre keresztelt kígyószerű, vízalapú fenyegetésnek köszönhető. Elpusztítani nem tudjuk, cserébe viszont ő egyetlen mozdulatával megölhet minket, hatalmas szerencsénk azonban, hogy egyrészt a checkpointok elég sűrűn lettek elhelyezve (ebből kifolyólag az olyan bugok sem annyira idegesítőek, mint mondjuk a beakadó karakterek vagy a rakoncátlankodó kötél), másrészt, hiába kifinomult a hallása, teljesen vak, vagyis a sikerhez elég csupán halkan mozognunk és néhanapján elterelni a figyelmét.
Ettől függetlenül sosem érezhetjük majd magunkat teljesen biztonságban (különösen az utolsó fejezetekben, ahol csőstül kapjuk a nyakunkba), hiszen, ha óvakodunk is, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz ugrani, vagy épp csáklyázni a társaságában, amire nyilvánvalóan fel fog figyelni, onnantól pedig kezdetét veszi a futás és a sikítás. Azonban akármennyire is jajveszékeljünk, attól nem igazán kell tartanunk, hogy letérünk a fejlesztők által kijelölt útról, mert bár a kietlen planéta óriásinak tűnik, a bejárható terület valójában egészen elenyésző. A gyönyörű látképek és gyakori madártávlati nézetek miatt ugyanis hiába van meg a szabadság illúziója, valójában ez csak addig tart, amíg bele nem ütközünk egy megmászhatatlan kavicskupacba, vagy épp egy láthatatlan falba. Elképesztően lineáris élmény az Aphelion (pár jobban eldugott gyűjthető extrát leszámítva elágazások sincsenek), ami nem feltétlenül baj, az már viszont az, hogy a fejlesztők még ennek ellenére sem bíztak a játékosokban és mindent megtettek azért, hogy a helyes, vagyis jobban mondva, az egyetlen létező irány felé tereljék őket.
A célpontot jelölő, Pathfinder névre keresztelt szkenner még elmegy, mert azzal remekül lehet feltérképezni a mágnesesség uralta terepet (a későbbiekben ezek nagyobb szerephez is jutnak), de aztán rájövünk, hogy ez is teljesen felesleges, mivel a bolygón található platformok egytől-egyig sárgára és fehérre lettek mázolva, amiket aztán csak az nem vesz észre, aki nem akar. Komolyan mondom, néha már én éreztem magam kellemetlenül, mert akármerre is mentem, a fejlesztők vörös szőnyeggel vártak rám. A legnagyobb poén pedig az, hogy ezt is lehet tovább fokozni, mert a menüben beállítható egy olyan funkció, ami még inkább kiemeli a megmászható kiszögelléseket. Röhejes? Az! Elvesz ez akármennyit is az Aphelion érdemeiből? Dehogyis, sőt kis ár ez mindazért az élményért, amit a remekbeszabott, többnyire arcközeli snittekkel elmesélt érzelemdús történet, a szerethető szereplők és a zord, mégis letaglózóan gyönyörű Persephone bolygó nyújtani képes.
Utóbbi egyébként a játék valódi főszereplője, ugyanis a csodálatos látképeivel szinte ellopja a showt. Természetesen ebben óriási szerepe van a The European Space Agency (ESA) hathatós közreműködésének, valamint magának a megvalósításnak is, ami mind grafikai, mind pedig audió szempontjából lehengerlő lett és szerencsére ebbe az a pár kevésbé szemkápráztató megoldás sem tud érdemben belerondítani, amivel a játékban összefuthatunk majd. Néhány gyengébb animáció, pár furcsa arcmimika (főleg Thomas esetében), ocsmány víz- és tűzeffekt, csakhogy mindez eltörpül a Don’t Nod fejlesztői által megalkotott varázslatos összkép mellett. Azért pedig külön jár a dicséret, hogy Persephone tájai nem is kérnek sokat ezért az élményért cserébe, hiszen egyrészt az optimalizáció remekül sikerült, másrészt a boltok polcain elég baráti áron vásárolhatunk magunknak jegyet a Hope-01-es kutatóexpedícióra, sőt, a Game Pass előfizetők alanyi jogon szállhatnak fel a jobb sorsra érdemes űrhajóra.
A Don’t Nod tehát ismét megcsinálta és ezúttal is egy olyan emlékezetes kalandot tett le az asztalra, ami lehet, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, viszont aki tesz vele egy próbát, azt garantáltan magába szippantja majd. Persze, játékmenet szintjén nem hoz sok újdonságot, túlontúl lineáris és bizony megvalósítás terén is akad pár ósdibb megoldása, de mindezekkel szemben ott van a kifogástalan sci-fi atmoszféra, az izgalmas, kérdésekkel teli történet, a kedvelhető szereplők, valamint maga a játék helyszínéül szolgáló Persephone bolygó, amik így együtt egy hihetetlen erős és koherens elegyet alkotnak. Olyat, amiből még úgy sem érdemes kimaradni, hogy legbelül mind tudjuk, az utazást követően lelkünk egy darabja valószínűleg örökre ott fog maradni az ismeretlen lankák és hegycsúcsok között.
Az Aphelion április 28-tól érhető el PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbin fedeztük fel a kietlen bolygót.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.