Ghost Recon: Advanced Warfighter

  • Írta: zoenn
  • 2006. május 23.
Link másolása
A közeljövő hadviselése mostanában rendkívül felkapott téma a játékok palettáján, ha valaki nem akar a süllyesztőben végezni, bizony igencsak többet kell nyújtania a társainál, hogy üdítő színfoltként könyveljék el a rosszmájú kritikusok.
Tom Clancy nevével fémjelzett taktikai FPS sorozata – a Ghost Recon - új fejezetbe, mi több, új generációba lépett, csaknem négy éves konzolos-kitérő után tér vissza PC-inkhez, hogy megreformálja mindazt, amit a stílusról eddig tudni véltünk. Anno a Ghost Recon első része 2001 végén jelent meg a szoftveráruházak polcain, majd néhány kiegészítő lemez után hosszas csend következett a Szellem-osztag felől, s a halovány sikereket elkönyvelt második epizód, kizárólag konzolokon boldogította a jónépet, mígnem egy éves intenzív előzetes mókusvakítás után már a következő generációs stuffok sorát hivatott erősíteni az Advanced Warfighter, röviddel az Xbox360-as verzió után, már a monitorokon is.
    

A svéd GRIN fejlesztőcsapat nem pusztán egy sima átportolást hajtott végre, hanem a konzolverziókhoz képest sokkal több nyalánkság várja a delikvenst: lényegében eltérő grafikus engine-t kapunk, csatározásaink helyszínét, Mexikóvárost is sokkal nagyobb terepen szelhetjük keresztül-kasul, mi több, ellenfeleink intelligenciája is mérföldekkel jobban sikerült. Az öt gigabájtnyi adat feltelepítése után, meglepő drivert kíván rakni a telepítő, nevezetesen az Ageia PhysX chip driverét, amely elengedhetetlen az említett fizikai kártyák működéséhez. Ezek a drága ketyerék még egyáltalán nem elterjedt hardverek kishazánkban, voltaképpen igazi kényelmi funkcióval bírnak: leveszik a terhet a CPU-ról, ezáltal nem esik le túlzottan az FPS szám, mi több a játék fizikai villanásai is észrevehetően szebben muzsikálnak, mint e kártyák nélkülözői. Mondanom sem kell, én efféle fizikai processzor nélkül kezdtem GRAW tesztelésébe közép-felső kategóriás vasamon, így csupán a töredékét tapasztaltam meg annak a vizualitásnak, amelyre a stuff ténylegesen képes.
    

A mexikóvárosi zavargások csillapítására vezényelik a térségbe a Ghost Recon-t, mi, Scott Mitchel kapitányt személyesítjük meg, és az előző részektől eltérően csak őt, azaz nem váltogathatunk szabadon a tagok között. Miért is robbant ki csetepaté a térségben? A 2013-as évre sokkalta másmilyen jellegű terrorcselekmények a jellemzők, mint napjaink közel-keleti hadakozásai. Létrejön egy egyezmény az Egyesült Államok, Kanada és a Mexikói kormány között, melynek értelmében ultimátumot adnak a térségben fellelhető fegyver- és drogcsempészeknek mindennemű tevékenységeik beszüntetésére, ám az egyezmény aláírását egy nem várt fordulat szakítja meg, hiszen a bűnöző bandák támadják meg az épületet és elárasszák az egész várost. Innentől már csak rendet kell rakni a mi kommandós csoportunknak, melynek folyamata a játék küldetéseinek teljesítése közben mutatkozik meg, apró fordulatoktól tarkítva. Tipikus Clancy-téma, noha az úriembernek a nevén kívül semmi köze az újkeletű történet folyamához.
    

Minden küldetés az eligazító-, majd a felszerelés-választó képernyő átvizslatásával kezdődik, mint az ilyen típusú gammák általában. A különféle, kategóriákra bontott fegyverek közötti mazsolázgatáson át, az aprólékos páncélzat kiválasztásán keresztül üthetjük el az időt, ha az alapból felkínált lehetőségek nem nyerik el a tetszésünket. Jónéhány kütyü még a valóságban alig hagyta el a tervezőasztalt, vagy éppen kísérleti fázisban leledzik, így a jövő harci eszközei jószerivel egy kattintással máris kipróbálhatók, valakinek már csak ezért is megéri beruházni a programba. Az abszolút high-tech szellem folytatódik a sisakunkba szerelt retina-kivetítővel (igen, ez az a kék lapocska a szemünk előtt, nem pedig a nagypapa hegesztőszemüvege), ez tölti be a HUD szerepét, továbbá ezen látjuk csapattársaink helyzetét egy apró rombusz ikonnal, valamint az éppen aktuális feladat waypointját is. Voltaképpen csak ezeket a pontokat követve teljesíthetjük azokat a kritériumokat, amiket a küldetés megkíván. Kicsit könnyű feladat, de a jövő már csak ilyen lesz. Társainak egy legördülő gyorsmenüből adhatunk le utasításokat, amelyekre rákattintva máris aktiválhatunk, miután kiválasztottuk a megfelelő embert (ezek a szokásos, kövess, maradj ott, fedezz stb. parancsok). Ha mindez nem lenne elég, egy gombnyomással előhívatjuk egy műholdas felvételre hajazó taktikai térképet is, amivel a legapróbb mozzanatoktól kezdve határozhatjuk meg társaink lépéseit az adott térségben: megadhatjuk nekik a követendő útvonalpontokat, majd azt, hogy a kiválasztott helyszínen milyen harcmodort gyakoroljanak, honnan nyissanak tüzet a már felfedezett ellenségre stb. Mivel maguk a pályák, azaz a város rendkívül kidolgozott, így számtalan lehetőség nyílik az éppen aktuális feladat végrehajtására, nem ütközünk láthatatlan falakba, ezzel az újrajátszhatósági faktor is hízelgő lehet mindenki számára.
    

Szerencsére kihívás az akad bőven, köszönhetően a már említett rendkívüli módon összerakott mesterséges intelligenciának, amely az ellenfél esetében majdhogynem kifogástalan, míg társaink esetében éppen az elvárható szintet üti meg. Kezdjük azzal, hogy az ellenfél néha hamarabb kiszúr minket, mint mi őket, ennek folyománya rosszabb esetben a Game Over képernyő bámulása, mivel a sebzési modell teljességgel realisztikus, nincsen korlátlanul bekapott lőszer, egy-két találat és Sanyi. Ha viszont társainkat nézzük, egy-két nekifutás után teljesítik is az utasításainkat, de hajlamosak felülbírálni azt, tehát smucig módon a saját fejük után menni. Ennél elszomorítóbb, hogy a legnagyobb tűzharc közepette is meggondolják magukat a fedezékbe vonulás nemes feladata előtt, hagyják magukat lepuffantani. Ezek csupán a végletek, összességében társainkkal sem lesz különösebb probléma, jól tudnak célozni és sok esetben hamarabb végeznek az ellenféllel, mint ahogyan azt Mitchell kapitány észlelné. Így érthető is, hogy miért lesz bőven elég egyetlen osztag vezetése.
    

A multiplayer lehetőségek is nagy népszerűségnek örvendhetnek, főleg a kooperatív játékmód, melyben az egyjátékos kampány küldetéseinek eshetünk neki még egyszer, úgy , hogy ezúttal barátaink lépnek a gép vezérelte társaink helyébe. A másik, számomra ínycsiklandozóbb lehetőség az Ubi.com szerverein, az a Domination mód, mely a már régről ismert kontrollpont-elfoglalósdi, amely az GRAW esetében egy egész zónát kell fennhatóságunk alá tartani: minél több emberünk található az elfoglalandó zónában, minél több fraget viszünk be, annál több taktikai pont a jutalom, de ugyanebből kell gazdálkodnunk akkor is, ha szakaszvezetőként új felszerelést kell vásárolnunk csapattársainknak.
    

A grafikai megvalósítás egyértelműen az egyik legnagyobb ütőkártyája a játéknak. Nem csak egyszerűen szép, hanem az alkalmazott technikai fícsöröknek hála, előremutató is. Kezdve azzal, hogy amikor a játék elején, ejtőernyővel ugrunk, elénk tárul Mexikóváros madártávlati képe, amely nem egyszerű bitmap, hanem ténylegesen 3D objektumokból felépülő város, amely egy töltésre megbújik gépünk memóriájában, nincsen szakaszokra bontva, mint a R6-Lockdown-ban. Ellenben ha megfelelő hardver figyel a gépünkben, a tűéles textúrák és a fejlett shader megoldások kényszeríthetik térdre a fogékony játékosokat. A fizikai motor jótékony hatását már ecseteltem, annak ellenére, hogy nem rendelkezem még az erre alkalmas PPU-val, ám anélkül is megdöbbentően részletes, a rag-doll mellett, az utcákon kóborló szemét útra kell a széllel, minden egyes szemeteskuka a valóságnak megfelelően viselkedik interakció esetén. Az irányítással sem lesz különösebb gond, noha nemi gyakorlást igényel. Úgy látszik a taktikai FPS-ek szarvashibája lesz továbbra is, hogy ugrani ezúttal sem lehet, bár kúszni, guggolni és görnyedve futni igen. Nem is kell ennél több. Az audio rész hozza az elvárható minőséget, az aláfestő zenék nem zavarják hadakozásainkat, a fegyverek kellemesen kerepelnek, ám a tortán lévő tejszínhab egyértelműen a csapattagok, valamint a feletteseinkkel történő iszonyú feelinges rádiókapcsolat.
    

A GRAW-tól azt kaptunk, amit el is vártunk tőle, bár az újgenerációs grafikai és fizikai megvalósításon felül, igazi játékmenetbeli reformokat nem igazán hozott a műfajba. Gépigénye lehetne kicsivel szerényebb is, hiszen főleg kishazánkban nem igazán jellemzőek az olyan konfigurációk, amelyekkel simán futtathatnánk a játékot, így szigorú kompromisszumokat kell kötnünk a sebesség oltárán. A végeredmény ellenben igenis megéri a beruházásokat, hiszen végre egy igazán realisztikus FPS, pont ez az adalék hiányzott az el-arcade-osított R6: Lockdown-ból, ám a Ghost Recon 3 simán vette ezt az akadályt is. Igazi, gondolkodós, taktikai csatározás, de csak a komolyabb arcoknak.

Kapcsolódó cikk

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...