Freaky Flyers Bemutató

A Midway Freaky Flyers című, PlayStation 2, Xbox és GameCube játéka minden gépre egy időben jelent meg, pont ugyanakkor, amikor a THQ SplashDown: Rides Gone Wild című produktuma is.

Ez az egybeesés szerintem nem volt túl szerencsés, hiszen a két játék sokban hasonlít egymásra, mindkettő olyan nem szimulátor jellegű, vicces, bulis versenyjáték, ami leginkább a Mario Kart iskolába sorolható, így az ember akarva, akaratlanul is összehasonlítja őket, én is egyszerre kezdtem tesztelni mindkét játék PlayStation 2 változatát. Szerencsére az már rövid tesztelés után is kiderült, hogy a legalapvetőbb stílusjegyeket leszámítva a két játék mégis ég és föld, vagy ha úgy tetszik víz és lég, hiszen míg a SplashDown: Rides Gone Wild egy vizes játék, melyben Jet Ski-kkel kell repesztenünk, a Freaky Flyers-ben – mint arra a cím is utal – a levegőt vehetjük birtokba, ahol szinte kötöttségek nélkül teljes 3D-ben repkedhetünk. A SplashDown: Rides Gone Wild-ban lehetőségünk volt, sőt az érvényesüléshez elengedhetetlen is, hogy extrémsportos játékokhoz hasonlóan trükköket mutassunk be, ugyanakkor nem volt lehetőségünk (egy játékmódot leszámítva) tárgyak felvételére, és a lökdösődést leszámítva az ellenfeleinkkel sem tudtunk kitolni, az előbbi tehát színesítette, az utóbbi kettő kissé szürkébbé tette a játékot. A Freaky Flyers ugyanakkor ezeken a pontokon éppen a másik oldalt képviseli, itt nincsenek trükkös mozdulatok, viszont rengeteg a felvehető tárgy, melyek nem kötelező, de extrákkal honorált gyűjtése külön arcade feladatnak is tekinthető, így gyűjthetünk mogyorókat, pénzeszsákokat, lópatkókat, szkarabeuszokat és még rengeteg mindent. Továbbá nem gyűjtögetős alfeladatok is vannak minden pályán, például fákat kell kidöntenünk, céltáblákat, ránk lövöldöző banditákat, Scud rakétákat és leveles zsákokat kell szétlőnünk, de kell még nőket, jetiket és seriffeket is fuvaroznunk, meg tüzet oltanunk, elrabolt arab hercegnőt mentenünk, gladiátorarénában küzdenünk és egy hatalmas dzsinn főnökkel is össze kell csapnunk, rengeteg egyéb mellett. A játék tehát igazán színes, a pályák itt is fantasztikusan látványosak, nagyon jó kialakításúak és dinamikusan változnak, no meg természetesen keresztül-kasul vannak szőve lerövidítő utakkal, barlangokkal és kanyonokkal, és természetesen itt a légi harc, a dogfight is kulcsszerepet kap. Állandóan lövöldözhetünk gépágyúval (már amikor nincs éppen túlmelegedve), a felvett kitüntetésekért pedig további fegyvereket (és egyéb tárgyakat, mint a pajzs és a nitro) is kapunk véletlenszerűen, ilyen a sima rakéta, a célkövető rakéta és a légiakna is, tehát a jobb helyezés érdekében itt aztán tényleg minden aljas trükköt bevethetünk. Végül még érdekességként emelném ki a gyorsítókapukat is, melyekre ellenfeleink előszeretettel helyezik az aknáikat. Mindezek miatt a Freaky Flyers, bár talán kevésbé élethű, de a két játék közül (szerintem, mert több tesztész pont fordítva látta) mégis viszi a pálmát, sokkal hangulatosabb, viccesebb, bulisabb, pörgősebb, meg minden.

Igazság szerint azonban a Freaky Flyers legnagyobb erőssége nem is a kiváló játékmenete, hanem a körítése és a karakterek kidolgozottsága (mely területeken, mint az a cikkemben is olvasható, a SplashDown: Rides Gone Wild határozottan gyenge). Amikor először megláttam a játék intróját, rögtön hatalmasat koppant az állam a padlón, majd rávetettem magam a netre, hogy kinyomozzam, vajon milyen nálunk ismeretlen, Flúgos Futam jellegű animációs mozifilm vagy TV sorozat licencéből készült a játék, mert ennyire igényes és humoros karaktereket, ilyen profi kivitelezést már régen nem láttam eredeti, nem licencelt játék esetében, főleg nem egyszerűbb arcade anyagnál. A nyomozás azonban sikertelen volt, és a hosszú copyright felsorolás is azt támasztotta alá, hogy bizony a Midway-nél ritka kreatív karaktertervező arcok szorgoskodnak. A játék tényleg olyan, mintha egy rajzfilmszerű 3D-s animációs filmbe csöppennénk, a karakterek őrültebbnél őrültebbek, mindegyiknek vér profi akcentusú szinkronhangja és moziba vagy legalábbis TV képernyőre kívánkozó, humoros mozibetétei vannak, és már az intró sem piskóta a vicces hanglejtésű narrátorral.

Az intróban egyébként nem kevesebbet, mint az emberi versenyszellem több évezreden átívelő történetét tekinthetjük meg attól kezdve, hogy egy Urggh nevű ősember legyőzött egy Rahrr nevűt, majd az automobil legyőzte Urggh-ot, és végül az előző századforduló táján, amikor Urggh már a föld alatt nyugodott, felfedezték az automobilnál is gyorsabb repülőgépet, ami így a legnépszerűbb versenyeszközzé vált.

Ha már ennyit emlegettem az őrült és igazán ütős karaktereket, hát be is mutatok közülük párat: Johnny Turbine egy széles állú igazi amerikai hős, aki lóhátról ütötte le a marhákat, amíg azok meg nem elégelték ezt, és vissza nem vágtak, mely incidens után hősünk elhatározta, hogy inkább megnyeri a repülőversenyt, majd hollywood-i karriert fut be pár nagy filmben és azok folytatásaiban. Traci Torpedoes egy genetikai mutáns, akit 100 testvérével együtt a német hadsereg tudósai fejlesztettek ki, nővérei ugyan a szórakoztatóiparban kötöttek ki, de torpedómellű hősnőnk megmaradt a seregnél, pilóta lett, vörös gépével pedig még Vörös Bárónál is több ellenséges repülőt (1012-t) szedett le, így méretes lökhárítóira egy-egy vaskeresztet is szerzett. Mick Bungadoo hadnagy egy szörnyű akcentussal beszélő, talán még Johnny-nál is szélesebb és borostásabb állú ausztrál katonaember, aki mellesleg vállalkozó is, mióta terepjárójával elütött egy dingó kutyát, hazavitte, megsütötte és elfogyasztotta, megvilágosodott, hogy eme nemes étek árusítására született, és megnyitotta a dingó barbecue étteremláncát, ahol emberei egy titkos szósz felhasználásával kisütik az elütött és bevitt állatokat. De a többi lökődék: Pauli Atchi, Sammy Wasabi, Myrna Bookbottom és titkos alteregója Margaret Basher, Andre Latoilette, a Marcels Moreso fivérek, Professor Gutentaag és robotja Sven–209, Sheik Abdul, Baron von Slaughter, Island Jack és Cactus Rose sem piskóta, mind-mind eszetlen, TV képernyőre kívánkozó egyéniség.

Tehát ezzel az őrült bagázzsal kell részt vennünk a versenyeken, az options menü ugyan egyszerűbb itt, mint SplashDown: Rides Gone Wild-ban, kevesebb a játékmód is, de azért ez a játék sem nevezhető szegényesnek. Játszhatunk karriermódot, természetesen ez a legérdekesebb, itt sorban jönnek a pályák, melyek között a választott karakterünk nagyon humoros, rajzfilmszerű történetéből is újabb és újabb darabkákat kapunk, természetesen ennek a módnak a teljesítésével nyithatjuk meg a rengeteg (a 13 szereplőhöz fejenként 14 darab tartozik, és vannak még továbbiak is) elnyerhető mozit, továbbá a karakterek és a pályák nagy részét is. Van persze dogfight mód is, ahol osztott képernyőn két játékos játszhat egyszerre, aztán van szinglipléjer mód, ahol a 8 darab nagyon hosszú, változatos és komplex verseny jellegű pályát játszhatjuk újra, feltéve, ha megnyitottuk mindet, végül vannak még a minijátékok, itt 4 darab brutálisan nehéz, de ugyanakkor elég szórakoztató, nem verseny jellegű arcade játékot is játszhatunk, persze ezeket is először el kell nyernünk. Többek között az alábbi pályákon fordulhatunk meg: Mexikó, Erdély, Tokió, Chicago, Kanada, Arábia, Németország, Karib-szigetek, emberi érrendszer (mint az Innerspace című Dennis Quaid – Meg Ryan filmben) plusz még néhány hasonló.

Összességében tehát nagy pozitív csalódás volt számomra az anyag, ugyanis eredetileg nem is akartam tesztelni, mivel a web-en talált csalóka képekből egy PlayStation 1 grafikai szinten levő gagyi játékra számítottam, ám Myko rábeszélt az anyagra, és utólag nem bántam meg, hogy végül bevállaltam.

Tényleg fantasztikus élmény, már a több mint másfél órás, eszméletlen vizuális és audio igényességgel kivitelezett moziért is megéri az árát, garantáltan a földön fog fetrengeni, aki végignézi. De hangban sem csak a szinkron erős, az eredeti, ütős vokállal támogatott zene is hatalmas, az intróban olyan reggae szól, amitől szinte táncra perdül az ember, a fő témát pedig pár perc után már együtt fütyültem a játékkal, annyira fülbemászó. A játék hangulata tehát igazán ott van a szeren, de a játszhatóság is nagyon jó, kicsit talán nehéz (főleg a minijátékok, én az anyag felénél akadtam el nagyon), elkelt volna egy normál és egy easy fokozat is az egyetlen, hard-nak tekinthető nehézség mellé, de azért kellő kitartással végigvihető, nem annyira teljesíthetetlenül nehéz, mint SplashDown: Rides Gone Wild. Emiatt tehát túl könnyű sikerélményre ennél a játéknál se számítson senki, de ettől függetlenül azért ajánlom az anyagot mindenkinek, aki kedveli az igényes, eredeti játékokat, a humort és a versenyzést amolyan Mario Kart stílusban.

Ford Fairlane

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...