A Dicsőség Zászlaja

  • Írta: Daks
  • 2007. március 19.
„Az igazi hősök nem mi vagyunk, hanem azok a bátor katonák, akik életüket adták a hazáért.” Ez az egyetlen idézet hűen tükrözi a film teljes mondanivalóját. Amerikainak lenni jó, a katonákból hősök lesznek, legyen mindenki büszke rá, hogy az USA dicső hadseregében szolgálhat.
Nincs rajta mit szépíteni. Amíg mi, európaiak éveken át nyögtük Hitler rémuralmát, ők kis gombóccal a torkukban bár, de zavartalanul élvezték a napsütéses nyugat minden luxusát. Nem utálom az amcsikat, inkább irigy vagyok. Ők mindig győznek, mindig mindenből jól jönnek ki. Erről szól a Flags of our Fathers is. A dicső amerikai hadsereg, dicső fiatal katonáiról, akik az iwo dzsimai dicső ütközetben japán földre kitűzték a dicsőség zászlaját, jelképesen kifejezve ezzel, hogy a dicsőséges Egyesült Államok újabb dicsőséges győzelmet aratott. Ugyanilyen fellengzős és hazafias Eastwood új mozija is, ami a második világháború Japán elleni amerikai hadjáratának egyik fordulópontját mutatja be.


Ti is biztosan láttátok már az AP híres fotóját, melyen hat amerikai katona japán földre kitűzi az Egyesült Államok lobogóját. Ez 1945. februárjában történt, és attól eltekintve, hogy az Iwo Dzsima-nál megvívott ütközet még több mint egy hónapig tartott utána, és hogy maga a háború is még szeptemberig húzódott, ez már elkönyvelte az amerikaiak szívében, hogy hadseregük megállíthatatlan. James Bradley és Ron Powers könyve, a Flags of our Fathers erről a hat fiatal katonáról szól, és ez alapján készült el az egyik legújabb hollywoodi rudi is, melyet itthon a Dicsőség Zászlajaként ismer a mozilátogató.


A produkció több szálon, három főszereplő segítségével mutatja be, hogy miért volt olyan fontos ez a pillanat, mi történt ezután a hat zászlótűzővel, és hogy milyen is volt maga, az iwo dzsimai ütközet. Nézzük sorban, szálanként. A filmből rájövünk, hogy az Egyesült Államok ekkoriban igencsak kezdett kicsúszni a háborúra elkülönített keretből. A fotó nagyon is jól jött nekik, hiszen így újra fel tudták éleszteni az amerikai nép bizalmát, akik ezek után vadul vásárolni kezdték a hadsereg kötvényeit. Azt hiszem ezen nincs mit magyarázni, teljesen egyértelmű és világos minden.


A hat zászlótűző életének bemutatása már egy újabb szál segítségével történik. Napjainkban járunk, az egyik túlélő büszke háborús történeteket mesél volt bajtársa fiának. Elárulja, hogy hogyan készült a fotó, és miként lettek az azt felállító katonák hősök az amerikaiak szívében. Fény derül az igazságra, mely már oly régóta foglalkoztat mindenkit. Vajon a fénykép tényleg eredeti? Valóban az első partraszállás utáni győzelem után tűzték ki? Egyáltalán tényleg azok vannak a képen, akiket utána az iwo dzsimai csata hőseiként emlegettek?


A visszaemlékezések elrepítenek minket 1945-be, a hat fiatal, húszas éveit is alig taposó katona életébe. Megelevenedik előttünk az amerikai hadsereg flottája, a több tízezres gyalogos osztag, és persze maga a csata is. Végigizgulhatjuk a partraszállás rögös óráit, beleshetünk a monumentális invázió részleteibe, láthatjuk a hatalmas ütközetet, és persze szemtanúi lehetünk a zászlóállítás körüli hercehurcának is. Megismerhetjük a hat katonát, betekinthetünk az életükbe, de leginkább abba, ami ezek után várta őket. A hadsereg nem hagyhatta, hogy tovább harcoljanak, hiszen szükség volt rájuk otthon, a propagandához. Hazavitték őket, hogy városról-városra járjanak, és kötvényvásárlásra buzdítsák az embereket. A sors fintora, hogy már csak hárman térhettek vissza otthonaikba.


Ez a néhány szál igen aktívan váltja egymást a film során. Kicsit szövevényes is, hiszen egyszer a történetet mesélő veterán emlékszik vissza a csatára, majd utána a hazatért, propagandakörúton lévő egyik fiatal háborús flashbackjét láthatjuk. A visszaemlékezések ide-oda ugrálnak, fittyet hányva a kronológiai sorrendre, de legalább úgy, hogy mi, a film nézői mindig csak egy-egy apróságot tudjunk meg az igazságról. Igencsak jó trükk ez arra, ha egy rendező a történet hiányosságairól és ötlettelenségéről el akarja terelni a figyelmet, de mi ennél azért agyafúrtabbak vagyunk!


A film háborús drámaként van nyilvántartva, és itt a dráma szót vegyétek is nagyon komolyan. A háborús részek nem lettek rosszak, láthatunk hatalmas hadihajókat, több ezres statisztasereget, leszakadó testrészeket, rengeteg vért, és néhány japán katonát, de ezen kívül semmi többet. Egy alig kétszáz méteres parton játszódik a cselekmény, az igazán látványos részeket pedig beárnyékolja a túlzott számítógépes animáció. Minden hajó és repülő a digitális utómunka szüleménye, ami nem is lenne baj, ha nem szépítették volna túl őket mindenféle csili-vili speciális effektussal. A harci jelenetek persze egy kicsit izgalmasak, úgyhogy a háborús részek még szódával elmennek, viszont a drámai vonalhoz lesz egy-két keresetlen szavunk. Eastwood-ék a két és fél órás játékidőt nem tudták kitölteni a csata részletezésével, és a kampányút eseményeivel, úgyhogy gondoltak egyet, és beiktattak néhány lélekfacsaró párbeszédet, egy kis sírást, és nem kevés olyan jelenetet, mely bemutatja, mily színes fogalomra gondolunk, ha az emberi érzelem jut eszünkbe.


Nem a film sztorijával, és nem is az amerikai hazaszeretettel van bajom, hiszen mindkettő tisztelni való. Ami az én szememet szúrja, az a nagy adag önfényező ideológiahullám, amivel át van itatva a teljes adaptáció. Amilyen művi komolysággal kezelik a helyzet szellemét, ahogyan a hősök karaktere felépül, és ahogyan megjelenik az idealizált katona képe. Helyes, talpraesett, jól fésült, húszéves fiatal, akit szerető család és egy hű barátnő vár otthon. Képes a hazája becsületéért kockára tenni az életét, nem mosolyog, de néha kacsint. Lassított felvételben tiszteleg, mindig van nála egy pakli kártya, és ha kell, még sírni is tud. Ahogyan a Sivatagi Cápáknak (Three Kingsnek), az Iraki Missziónak (American Soldiersnek), az Iraknak (Over Therenek), és a többi hasonszőrű, Közel-Keleten játszódó militarista filmnek, ennek is az a burkolt mondanivalója, hogy amerikai katonának lenni jó. Vonuljon be mindenki katonának, hiszen nemes célért harcolnak, a hazát védik, az unokáik büszkék lesznek rájuk, hősök lesznek.


A film párjának, a szintén Clint Eastwood rendezte Letters from Iwo Jima-nak a kritikája, mely ugyanezt a csatát mutatja be, csak a japánok oldaláról, hamarosan olvasható lesz itt, a Gamekapocson. Maradjatok velünk!

Rendező: Clint Eastwood
Producer: Clint Eastwood, Robert Lorenz, Steven Spielberg
Forgatókönyvíró: William Broyles Jr., Paul Haggis
Zene: Clint Eastwood
Szereplők: Ryan Phillippe (John 'Doc' Bradley), Jesse Bradford (Rene Gagnon), Adam Beach (Ira Hayes), John Benjamin Hickey (Keyes Beech)

IMDB értékelés: 7.2/10
Gamekapocs értékelés: 6.5/10

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...